Gizike gondterhelt arccal ébredt, egy újabb hétfő reggel, és irány a hivatal. A munkával nincs gondja, egy vidéki kisváros postahivataláról van szó, nincs nagy forgalom, az emberek és a kollégák is kedvesek, csak hát mégis van egy megkerülhetetlen probléma. Amiről beszélni sem szabad.
Ámbár mikor kilépett az utcára, és a posta felé vette az irányt, a szokásosnál is nagyobb feszültséget élt át, ugyanis feltekintett az égre, és látta, esőre áll az idő. Márpedig ha esős idő van, még nagyobb lehet a veszély a postán. Sajnos most sem tévedett, amint belépett a kerti kapun, amely a posta kicsiny épületébe vezetett, szikrák csaptak ki a bejárati ajtó mellett elhelyezkedő falból kilógó vezetékekből.
Szerencséje volt, nem vágta meg az áram. A múlt héten Bélának, a nyugdíj előtt álló rangidős kézbesítőnek nem volt ilyen szerencséje, hála Istennek az életébe – még – nem került az eset, de nagy volt a riadalom.
– Hogy a fészkes fene vinné a villanyszerelőt, megint majdnem agyoncsapott az áram – összegezte reggeli élményeit belépve az épületbe.
– Pszt, Gizike! Hallass már el, tudod múltkor is mi volt belőle, amikor felhoztuk a főnöknek – emlékeztetett kollégája az esetre, amikor a postai dolgozók kollektíve előálltak azzal az ötlettel, hogy bizony vissza kéne hívni a villanyszerelőt, tegye már rendbe az egész kócerájt, mielőtt még valakit meg nem öl a sok kontárság az épületben.
Erre a főnök válasza az volt, azt nem lehet, mert „Sanyinak rosszul esne, hogy azt gondoljuk, nem érti a feladatát”, de a munkahelyi közösség csak erősködött, a főnök viszont megelégelte, bevezette azt a szabályt, hogy aki nyilvánosan felhozza a témát vagy szidja Sanyit, mondatonként köteles ezer forintot befizetni a „közös kasszába”. A papírdobozra rá is írta: semmi baj a hálózattal.
Ilyen szellemben teltek-múltak a hetek, azt nem lehet mondani, hogy a legnagyobb nyugalomban. Nem volt nap, amikor ne lett volna áramszünet a postán, mert a zárlat miatt levágódott a biztosíték. Ez nem kis bosszúságot okozott az ügyfeleknek is, akik például csekket fizettek be, mert újra kellett indítani a számítógépet, majd újrakezdeni az egészet. Ennek igencsak híre ment már a településen, tudták jól a lakosok is, mi a helyzet a postán. Ezt gyakran szóvá is tették. Ennek eredménye lett, hogy a főnök kiragasztott egy lapot a bejáratra, amire azt írta:
Objektíve nézve azonban már nagyon időszerűnek látszott visszahívni a villanyszerelőt. De felvetődött az is, hogy mást kéne, ha már Sanyi ilyen „munkát” végzett, de erről sem lehetett szó, mert „az visszajut Sanyi fülébe, és rossz néven veszi, hogy ilyen módon is kifejezésre juttatjuk, nem vagyunk elégedettek vele”.
Nem maradt más hátra, mint a csodában bízni. Ami azonban nem jött el.
Egyik reggel ugyanis az a látvány fogadta a dolgozókat, hogy a posta porig égett. Éjszaka egy zárlat miatt kigyulladt. Tüzes tekintettel néztek a főnökre.
– Nem lett volna mégis jobb szólni Sanyinak?!
– Ne idegesítsetek már, ti még mindig nem értitek? Leégett, hát leégett, de nehogy olyan pletyka keljen szárnyra, hogy ez miatta van, majd kitalálunk valamit, hogy szándékos gyújtogatás történt. Nem szabad megsértenünk Sanyit. Ezentúl pedig újabb szabályokat vezetünk be: azt is büntetjük, aki Sanyira gondol. És azt majd én eldöntöm arcról, kinek mit látok a fejében. Most pedig nyomás, munkára – adta ki az ukázt.
A fenti történet természetesen a fantázia szüleménye. Ilyen esetet a valóságban elképzelni sem tudunk, annyira irracionális, pedig nem mondhatnám, hogy ihlető forrás nélkül jutott volna eszembe. L.L. Junior cigány „művész” ugyanis tollat ragadott, nyílt levelet írt Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy „tiltsa be a cigánybűnözés” kifejezést.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
