Egy reggel arra ébredtem, hogy nincs áram a házban. Időnként megtörténik, hogy valami kiveri a biztosítékot és ilyenkor sürgősen hívom Cs. urat, aki már nyugdíjas villanyszerelő ugyan, de mindig készségesen segít, ha baj van. Persze korán reggel mégsem lett volna ildomos őt ugrasztani, ezért arra gondoltam, jobb lesz inkább várni.
Vártam tehát, s a villany nagy nehezen megérkezett. Megjött, s mi örömmel fogadtuk. Ismét elindult az élet. Mint kiderült, nem nálunk volt a hiba, hanem a kánikula miatt keletkezett a zárlat, ugyanis sokan bekapcsolták a légkondicionáló berendezést és a túlzott terhelést nem bírta a hálózat.
Egy másik alkalommal, a szomszéd községben lévén dolgom, menet közben betértem (volna) az ottani üzletbe, hogy valami reggelinek valót vásároljak, de legnagyobb megdöbbenésemre a bolt fotocellás ajtaja nem nyílt ki, ráadásul odabenn sötét volt, csak a polcok sejlettek a félhomályban. No fene!, mondom, mi történt? Nem működik a kasszagép sem, nincs áram. Az egész faluban órák óta áramszünet van és ez teljesen megbénította az életet, tudom meg. A távirányítással működő kapuk sem nyíltak ki, így aki akart, az sem tudott volna kihajtani az udvarról. Természetesen az internet is „elnémult”, tehát még csak informálódni sem lehetett. Pechemre a mobiltelefonom is lemerülőben volt, ezért inkább nem kísérleteztem azzal, hogy valakit felhívjak, nehogy még ezt az egy kapcsolati lehetőséget is elszalasszam. Közben az járt a fejemben, hogy miként élik meg ezt azok, akik a háborús helyzetben naponta órákra áram nélkül maradnak, ráadásul, ha nincs fával fűthető tűzhelyük és a gázcsapot is elzárják, akkor hogyan végzik el a legsürgősebb dolgokat például a konyhában?
A híreket hallva az ember sokszor nem is tudatosítja, hogy a világ különböző pontjain milyen gondokkal kell nap mint nap szembesülniük az embereknek. Amikor egy ilyen váratlan sokkhatás ér bennünket, akkor talán egy pillanatra bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetükbe, de rögtön el is felejtjük az egészet, ha visszaáll a megszokott rend.
De vajon ebben a válságokkal terhes időben, ráadásul a háború sújtotta térség közelében, meddig áltathatjuk még magunkat? Az önkormányzatok már belefáradtak azokba a kilátásba helyezett, de végül nem teljesített ígéretekbe, hogy a megnövekedett energiaköltségeiket az állam valamiképp kompenzálni fogja. Tudom, a pandémia, az energiaválság Európában és a világ sok helyén komoly gondokat okozott, és ez megzavarta a döntéshozókat, akik sokszor képtelenek voltak megfelelően reagálni a kialakult helyzetre. (Persze vannak olyanok is, akik éppen ezt használják ki saját céljaik és gyarapodásuk érdekében.) Ráadásul az elmúlt néhány évben azt kellett megtapasztalnunk, hogy a különböző valós gondok mellett irracionális problémákkal is „foglalkozni kell”. Aki figyeli az események zajlását, kialakíthatja véleményét, ki-ki tudása és meglátása, informáltsága, vagy hite szerint, miért van ma energiaválság, széles körű árdrágulás…
De vissza az áramhoz, annak mindennapjainkat befolyásoló szerepéhez. Gondolom, kevés ember szeretne úgy járni, mint az a középkorú, egyedül élő asszony, aki a boltban, a kérdésre, hogy miért vásárol annyi gyertyát, miközben egy viharlámpa búráját is betette a kosarába, azt válaszolta, hogy nála már régen lekapcsolták a villanyt, mert nem tudta fizetni az áramdíjat. De állítólag nem is hiányzik már, megszokta, hogy gyertyafény mellett tölti az estéket. Legalább időben lefekszik, és jól alszik, mondja. S erről hirtelen Móricz Zsigmond egyik novellája jut eszembe… Régen olvastam, már a címére sem emlékszem pontosan – azt hiszem Vili volt –, de arra igen, hogy a két főszereplő, a hajdanvolt fiatal, falun élő házaspár annyira örül a villany bevezetésének, hogy elhatározzák, második gyermeküknek, ha fiú lesz, a Vili nevet adják.
Csak remélni tudjuk, hogy nekünk, ennyi év után nem kell majd így „örülnünk”. Egyébként utánanéztem:
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
