Meddig bírja, meddig akarja még csinálni? Vajon túllépi-e a színpadon töltött idő II. Erzsébet uralkodási idejét? Ilyesféléket kérdezünk már vagy 20 éve Mick Jaggertől és a Stonestól, s közben csodáljuk őket.
De a banda játszik, bélyeggel a hátán. Ezerszer megírták: egyikük a Sátán. Mégis mennek végig az átkozottak útján. Magány, kín, erő. A zene mint a kő!”
(Hobo: Rolling Stones blues)
A Rolling Stonest a hatvanas évek első felében a beat fenegyerekeiként aposztrofálták, egy, a valóságban nem létező versenyt generálva az akkoriban még „jólfésült” Beatlesszel, holott az igazság az, hogy épp a Beatles tagjai érkeztek proli közegből, a Stones története inkább a nagyvárosi művészkocsmákból indult. Ez persze semmit nem von le az utóbbi rebellis, olykor polgárpukkasztó, máskor jó értelemben szókimondó és mindezek fölött rettentően sikeres karriert befutott életművéből, illetve a zenekar értékeiből. Azt viszont leszögezhetjük, hogy igazán újat vagy meghökkentőt ez a társaság már több mint 40 éve nem alkotott, ennek ellenére a legtöbb szakíró és kritikus szerint ők a világ legnagyobb rockbandája, továbbá sokakkal ellentétben méltósággal meg tudtak öregedni és nem váltak saját maguk paródiájává. Ezekhez nagyon sokat hozzátett Jagger hihetetlen munkabírása, karizmatikus és végtelenül szuggesztív előadásmódja, jellegzetes hangja és költői vénája.
Sokan idézték a frontember egyik korai nyilatkozatát, miszerint inkább hulla legyen, mint hogy 45 évesen a Satisfactiont énekelje. Akkor talán még ő is azt gondolta, hogy a rock ‘n’ roll csak egy generációs jelenség, a korszak fiatalságának kinyilatkoztatása. Bizonyos értelemben igaza is volt, hiszen a hetvenes évektől kezdve a rock folyamatos változáson ment keresztül, fokozatosan elüzletiesedett, s az ellenkultúra lyukas tetős, szélfútta, recsegő padlásáról alászállva a „hagyományos” kortárs kultúra mélygarázsának mínusz ikszedik emeletén találta magát. Egy-két utolsó „dinoszauruszt” leszámítva ma is ott van, láthatatlanul, s helyét évtizedek óta egyre silányabb produkciók bitorolják, bár az underground pezseg, de ez egy másik téma. A Stones és Jagger is az utolsó „dinoszauruszok” közé tartozik, de a zenekar és a frontember köszönik szépen, jól vannak. Azt azonban borítékolhatjuk, hogy ez végtelenségig nem mehet így, és 10-20 év múlva győz a természet törvénye, ami azt jelenti, hogy ha nem történik valami rendkívül dolog, akkor végleg leáldozik a grandiózus rockbandák időszaka, ami a stadionokat és a koncertarénákat illeti. Mert hogy a 21. században a fősodratú médiában már nincsenek jelen, az tény.
De ha már Mick születésnapját ünnepeljük, akkor ne a rock vergődéséről legyen szó, hanem épp ellenkezőleg, nem igaz? A brit rockzenész, színész, producer, költő 80 éve a mai napon Dartfordban született Michael Philipp Jaggerként. Mint a blues amerikai hírességei, ő is templomi kórusban énekelt, de ez Nagy-Britanniában sem számított ritkaságnak, sőt, épp ellenkezőleg. Tanár szülei bíztak benne, hogy ő is a nyomukba lép, s erre minden reményük megvolt, mivel Jagger igencsak jól tanult. Azonban hamar beszippantotta a blues és az akkor menő rock and roll, s kamaszkorában iskolatársával, Dick Taylorral együttest alapított. A London School of Economics diákjaként 1961. október 17-én a dartfordi vasútállomáson találkozott Keith Richardsszal, akit ugyan kicsi gyerekkorából ismert, de sokáig nem látták egymást. Mire Londonba értek, már barátokként diskuráltak közös „szerelmükről”, a bluesról. A történelmi találkozást emléktábla is jelzi, és állítólag a két zenész szobrát is hamarosan felavatják a közelben.
Természetesen Richards is tagja lett Mick és Dick formálódó zenekarának, majd hamarosan Brian Johnes is csatlakozott. Az elektromos blues úttörőjeként ismert Muddy Waters Rollin’ Stone című dalát kérte kölcsön a zenekar a nevéhez, ami az akkoriban keménynek, súlyosnak és lüktetőnek számító muzsikájuk jellemzéseként telitalálatnak bizonyult. (Az már más lapra tartozik, hogy a gyér fantáziával megáldott zenei szaklap prominens személyiségei miért nem tudtak eredetibb nevet kitalálni maguknak…)
A csapat első fellépésére 1962. július 12-én került sor, de Taylor nem sokkal később kiszállt, a basszusgitáros Bill Wyman, a dobos pedig Charlie Watts lett. A Decca kiadó emberei az új formációban új lehetőséget láttak, és egy éven belül leszerződtették a zenekart. A bluesfeldolgozások mellett a Jagger–Richards szerzőpáros saját dalokat is írt, és nem akármilyeneket, de innen már a történet közismert. Ami a hatvanas éveket és a hetvenes évek elejét illeti, a csapat szempontjából aranykornak számít, ekkor születtek a legismertebb slágereik. De ekkor voltak a legnagyobb botrányaik is: az egész Johnes rejtélyes halálával kezdődött, aztán sorra jöttek a különféle drogbotrányok, kétes partik, nőügyek, groupiek ezrei, a balul elsült altamonti fesztivál és még sorolhatnánk.
Jagger azonban megrázta magát és elkezdte komolyabban venni a dolgokat. Személyi edzőt fogadott, egészségesebben kezdett élni és majdnem annyit edzett, mint egy élsportoló. Ezidőtájt Richards tréfásan megjegyezte: mióta ilyen mániái vannak, nem lehet vele szót érteni. Jagger tehetségét a filmszakma is felfedezte, több mint tíz filmben szerepelt, melyek közül talán a Ned Kelly és a Performance a legismertebb. Jagger azonban nemcsak dalszövegíróként, zeneszerzőként és színészként jeleskedett, hanem, filmzeneszerzőként, producerként és íróként is kipróbálta magát.
A nyolcvanas években pedig szólólemezekkel jelentkezett, mérsékelt sikerrel. Legjobb szólóalbuma talán az 1987-es Primitive Cool, amelyről a Let’s Work című szerzemény lett ismertebb (ennek klipjét annak idején a Magyar Televízió is sokat sugározta). Ismert szerzemény továbbá a David Bowie-val közös Dancing In The Streets. Jagger Tina Turnerrel is remek párost alkotott, de később feltűnt például Lenny Kravitz vagy Taylor Swift oldalán is.
A Rolling Stones fellépései még ma is nagy eseménynek számítanak, és 2003-ban az egykori rebellis rocksztár a lovagi rangot is megkapta, annak ellenére, hogy II. Erzsébet királynő nem tartotta méltónak a címhez. A feszültséget úgy oldották fel, hogy a kitüntetést fia, Károly walesi herceg (ma III. Károly király) adta át. Keith Richards finoman fogalmazva nem díjazta az aktust. 2019-ben a szentpétervári Mariinszkij Színházban Jagger táncmozdulataira írt balettet is bemutattak, s még ugyanabban az évben szívbillentyűműtéten esett át. Ennek ellenére ma is minden nap sportol, a koncert előtt futógépen melegít be, amire szüksége is van, hiszen még ilyen idősen is több kilométert „fut” le a színpadon egy-egy előadás során. Habár Boris Kollár teljesítményét valószínűleg már nem körözi le, még így is öt anyától nyolc gyermeke született. Ha a 80-as években az volt a szenzáció, hogy Tina Turner nagymamként milyen teljesítményre volt képes, akkor manapság Jagger csak ennyit mondana, mielőtt berobban egy aréna színpadára: – Fogd meg a söröm, dédunokám! Isten éltessen hát Mick, és őszintén remélem, hogy egy albumnyi muníció még van a tarsolyotokban Keithtel meg a többiekkel!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
