Százöt esztendővel ezelőtt, 1918. június 10-én az olaszok két torpedótalálatának következtében elsüllyedt az osztrák–magyar hadiflotta egyik büszkesége, a SZENT ISTVÁN csatahajó. Pár hónappal később antant segédlettel az Osztrák–Magyar Monarchia és a történelmi Magyar Királyság szállt sírba, utolsó tetteként átadva hadiflottáját, amely kicsinysége ellenére nem szenvedett vereséget a nagy háborúban.
Magyarország számára a hadiflotta a kiegyezést követően is osztrák intézmény maradt, amely a másik birodalomfél érdekét szolgálta, soraiban kevés magyar szolgált. Az 1890-es évektől Magyarország mindamellett, hogy anyagi téren kvótaarányosan vette ki részét a flottaépítésből, arra törekedett, hogy ez az ipari rendelések terén is így legyen.
Ezt a haditengerészet támogatta, így a századfordulótól kezdve a Fiume és a Danubius hajógyárakban 61 hadihajó épült – köztük a SZENT ISTVÁN –, de a magyar közvélemény ekkor sem állt annyira mögötte, mint az osztrák.
A magyar nemzeti szimbólumok megjelenítése is kardinális kérdésnek számított, így az osztrákok gesztusaként az 1890-es évektől több hajó kapott magyar nevet, majd 1915-ben jóváhagyták az új osztrák–magyar hadi lobogót, de annak rendszeresítését a háború utánra halasztották.
Flottafejlesztés
Az 1914 előtti flottaépítési versenybe az Osztrák–Magyar Monarchia is bekapcsolódott. 1900 és 1913 között évi költségvetése az ötszörösére emelkedett, de az intenzív flottafejlesztés csak 1911-ben kezdődött. A háború kitörésekor az új dreadnought-ok – csatahajók – egy része még nem készült el, a németektől rendelt búvárhajókat pedig saját szövetségeseik foglalták le.
Hat modern csatahajó – egy még épült – mellett kilenc egység csak másodvonalbeli feladatokra volt alkalmas, rombolókból kevés állt rendelkezésre, megfelelő tengeralattjáró viszont nem volt egy sem. Anton Haus flottaparancsnok előrelátásának köszönhetően azonban bőséges fűtőanyaggal rendelkeztek, ugyanis a szokásos 70–80 ezer tonna helyett 400 ezer tonna szenet halmoztak fel, amelyből a háború végéig tudtak gazdálkodni.
A nagy háború kezdetén az olaszok semlegessége miatt az osztrák–magyar hadiflotta egyedül állt szemben az angolok által támogatott francia flottával,
így a túlerővel szemben célja a partvédelem volt. Az olaszok hadba lépése tovább növelte az antant tengeri fölényét, akik ellen a gyors, tengerparti rajtaütések voltak célravezetők.
A TEGETHOFF-osztályba tartozó SZENT ISTVÁN az osztrák–magyar hadiflotta egyetlen, teljesen magyar építésű csatahajója volt, amelynek nevét maga I. Ferenc József adta. A fiumei Ganz és Társa Danubius Hajógyárban 1912 januárjában kezdődött meg építése, s a hajót 1914. január 17-én bocsátották vízre, építési költsége mintegy 60,6 millió koronába került. Keresztanyja Mária Terézia főhercegnő volt, aki e szavakkal tette magasztossá az eseményt:
Legfelsőbb parancsra elkeresztellek Szent Istvánra. (…) Menj elemedre és a Mindenható oltalmazzon minden utadon.”
A ceremóniáról hiányzott a trónörökös, ugyanis Ferenc Ferdinánd a magyarok iránti ellenszenve miatt azon tüntetőleg nem vett részt. Szolgálatba lépése 1915. november 17-én történt meg, többnyire lőgyakorlatokon és Pola légvédelmében vett részt.
A hajó vízkiszorítása 21 ezer tonna, sebessége 20 csomó volt. Erős fegyverzete a következőkből állt: 12 db, négy lövegtoronyba épített 30,5 cm-es, 12 db 15 cm-es, 12 db 7 cm-es, négy db 7 cm-es Skoda-löveg, és 4 db 7 cm-es légvédelmi ágyú, továbbá négy, 53,3 cm-es torpedóvető készülék. A fedélzetén 1094 fő szolgált.
A Korfu-hadművelet
Az utolsó háborús esztendőben a Monarchia kedvezőbb fegyverszüneti feltételek kiharcolására törekedett, ezt a reményét táplálta az orosz és a román béke. Az olasz hadszíntéren 1918. június 15-én megindult offenzíva bevezetéseként a hadiflotta nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy parancsnoksága alatt nagyszabású hadműveletre készült, amelynek célja az Adriai-tenger bejáratát lezáró otrantói tengeri zár teljes feltörése volt.
A Korfu-hadműveletet a június 8-a és 1-e közötti újholdas időszakban kívánták végrehajtani, amelyben a SZENT ISTVÁN is szerepet kapott.
A terv szerint négy gyorscirkálónak június 11-e hajnalban a Fano–Santa Maria de Leuca vonalon kellett volna megkezdenie az antant-őrhajók lövetését, s ezt követően a felriasztott ellenséget négy csatahajója (VIRIBUS UNITIS, PRINZ EUGEN, TEGETHOFF, SZENT ISTVÁN) lőtávolába csalni.
A hadművelet alapja a meglepetés volt, ezért az úszóegységek kis csoportokban, éjjel indultak el és érkeztek meg Otranto környékére.
Az utolsó hajóraj, amelybe a SZENT ISTVÁN és a TEGETHOFF, egy romboló és kilenc torpedónaszád tartozott, június 9-én este futott ki Polából. Mivel a SZENT ISTVÁN turbinacsapágyai átmelegedtek, Heinrich Seitz sorhajókapitány csökkentette sebességüket, így keresztezte a Premuda-szigetnél két, hazafelé tartó olasz torpedónaszád útját. Június 10-én 3 óra 15 perckor Luigi Rizzo korvettkapitány, a MAS-15 parancsnoka észlelte a köteléket, s a MAS-21-gyel észrevétlenül átjutva a kísérőhajók között, negyedórával később, a Premuda-szigettől 9 mérföldre délkeletre, két torpedót lőtt ki.
Az olasz tiszt jelentésében arról számolt be, hogy „sikerült 100 méterrel a két romboló alkotta biztosítási vonalon belülre kerülnöm úgy, hogy nem fedeztek fel. Innen, 300 méteres távolságból kilőttem mindkét torpedómat az első nagy hajóra.
A jobb oldali torpedómat az 1. és a 2. kémény közé, a bal oldalit pedig balra a tat felé, a második kémény mögé. Két fekete vízoszlop tört a magasba.”
Bár a SZENT ISTVÁN-nak volt torpedóvédelme, az a hibás tervezés miatt csődöt mondott, a torpedók eltalálták, és azonnal 10 fokkal jobbra dőlt. A TEGETHOFF szerencsésebbnek bizonyult, mert a feléje kilőtt MAS-15 torpedói célt tévesztettek. Az olasz torpedónaszádok sietve visszavonultak, miközben a TEGETHOFF megpróbálta vontatásba venni sérült társát, de a SZENT ISTVÁN 6 óra 7 perckor felborult és öt perc múlva hullámsírba merült. Haláltusáját a TEGETTHOFF-ról Mensburger sorhajóhadnagy filmre vette, s e filmkockák a nagy háború legismertebb filmfelvételei közé tartoznak.
Karl Mohl első osztályú gépészeti vezető így emlékezett a süllyedés pillanataira: „A hajó néhányszor megemelkedik és leereszkedik, vélhetőleg a hirtelen súlycsökkenés miatt vagy a kazánok felrobbanása miatt. Mint egy özönvíz előtti szörnyből, úgy spriccelnek hatalmas vízsugarak a fenékszelepekből.
Az orrával előre, utolsóként a hajócsavarokat és hajólapátot mutatva, eltűnik a hajótest a mélységben. 6:10 volt ekkor. A hullámsír 85 tengerész és négy tengerésztiszt felett zárult be.
A kimentésünkig még kétségbeesett küzdelmek és tragédiák játszódtak le, mivel a vízbefulladók belénk próbálnak csimpaszkodni. (…) Kifutáskor számos csónakot leadtunk, hogy a gránátok becsapódásakor szilánkjaik ne okozhassanak veszélyt, emiatt a teljes legénységnek a kísérőhajókhoz úszva kellett kimentenie magát.” A meglepetés elvesztett, így a hadműveletet leállították.
A hadiflotta teljesítménye
A nagy háborúban a közös haditengerészetnél 56 ezren szolgáltak, egyharmaduk magyar volt. Nyolc hadihajót és kilenc tengeralattjárót vesztett, véres vesztesége kétezer fő volt. Elsüllyesztette az antant 59 kereskedelmi, 25 hadihajóját és megsemmisített négy léghajót. Tengeralattjárói kilenc hadihajót, 94 kereskedelmi hajót süllyesztettek el, megrongáltak további öt hadihajót. Hadiflottánk bátran szembeszállt a túlerőben lévő antant hadihajókkal, miközben a Monarchia 2100 km szélességű tengerpartját sikeresen megóvta.
1918. október 31. az osztrák–magyar haditengerészet végét jelentette, amikor IV. Károly parancsára át kellett adni Polában a flottát a délszlávoknak,
és a VIRIBUS UNITIS zászlóshajó árbócáról a Császárhimnusz és a Díszjel elhangzása közben, 21 ágyúlövéstől kísérve, ünnepélyes méltósággal bevonták a Monarchia győzedelmes hadi lobogóját.
A SZENT ISTVÁN csatahajó emlékezete nem halványult el. Az olaszok 1939 óta június 10-én ünneplik haditengerészetük emléknapját, a roncsokat – amelyeket több magyar búvárexpedíció is felkeresett –, Horvátország hadisírrá nyilvánította.
Megjelent a Magyar7 hetilap 24. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
