Az amerikai demokraták – annak ellenére, hogy az amerikai–magyar kereskedelmi kapcsolatok kiválóak – nem bírják megemészteni, hogy a magyarok nem hajlandóak két lábbal beleugrani az ukrajnai háborúba.
Hogy Európa vazallus legyen, amerikai érdek”
(Shiffer András)
Az Orbán-kormány ezzel kilóg a sorból, tehát nyomás alá kell helyezni, gondolja a Biden-adminisztráció. És küld Budapestre egy nagykövetnek csúfolt helytartót, aki minden szokásjogot felrúgva szól bele a magyarországi belpolitikába. Akár a vicc kategóriájába is tartozhatna, hogy David Pressman az egyik legfontosabb zsidó ünnepre, a széder estére személyesen hívta meg a nyílt antiszemitizmusáról ismert Gyöngyösi Mártont. A botrány után mindenki találgatni kezdett, pedig – ahogy mondani szokás – nincs itt semmi látnivaló.
Az USA Ukrajnában is megtalálta a szélsőségeseket, akikkel el lehetett végeztetni a majdani puccsot, s később, miután felfegyverezték keleti szomszédunkat, és telenyomták oroszellenes méreggel az ukrán fejeket, pajzsra emelték Zelenszkijt, a színészt.
Bár maga a háború szörnyű, a történetben talán az a legnagyobb tragédia, hogy a „demokratizálás” leple alatt teljesen szétzilálták az amúgy is beteg ukrán társadalmat. Kérdés: mi lesz (a maradék) Ukrajnával a háború után? Amerika demokratái számára ez valószínűleg nem okoz sok fejtörést, hiszen a szélsőség, a bomlasztók és a félfasiszták támogatása nem új keletű (az állandóan szajkózott demokrácia dicsőségére). Törjék a fejüket a szomszédok, akiknek majd szembe kell nézniük az új helyzettel.
1956 tanulsága
A régi dolgok pedig mindig kiderülnek. Sosem felejtjük el, hogyan hergelték a magyar forradalmárokat Amerikából 1956-ban, majd nemes egyszerűséggel közölték Hruscsovval, hogy azt csinál a magyarokkal, amit akar. Az is kiderült, hogy a délszláv háború idején az USA azt „tanácsolta” Magyarországnak, támadja meg Szerbiát. Az amerikai demokrata kormányzat mögött álló „civilek” dollárok tízmillióit utalták át „mikroadományként” a magyarországi ellenzéknek a tavalyi parlamenti választások előtt, beleszólva egy szövetséges, baráti ország belügyeibe. A pénz azóta is szivárog, és ne legyenek kétségeink, hogy fog is, amíg csak reményeik szerint nem sikerül megroggyantani az Orbán-kormányt. Hasonló diverzió az USA-ban nem fordulhat elő, mert ott törvény tiltja a külföldi befolyást. Amit szabad Jupiternek?
Ugyanakkor nem Orbán Viktor az egyedüli bírálója az amerikai demokraták arroganciájának. Nemrég Emmanuel Macron francia elnök is lázadni merészelt. „A legrosszabb dolog az lenne, ha mi, európaiak azt gondolnánk, hogy követni kéne bárkit is, és alkalmazkodnunk kellene az amerikai ritmushoz. (…) A mi prioritásunk nem az, hogy alkalmazkodjunk mások menetrendjéhez a világ minden térségében. Vazallusokká válunk, miközben lehetnénk a harmadik pólus, ha marad néhány évünk megalkotni azt. Fel kell ébrednünk!” – nyilatkozta a francia elnök, miután hazatért Ursula von der Leyen európai bizottsági elnökkel közös kínai útjáról. Ahol nem mellesleg nagyhatalom vezetőjének kijáró tisztelettel fogadták, míg Von der Pfizer asszonyt szinte levegőnek nézték. Eközben Móricka is hallatta a hangját: a szlovák parlament neoliberális csapata nyilatkozatban tiltakozott a francia elnök kijelentései ellen.
Cserepadon a németek?
Az elemzők szerint persze (mert azok mindent tudnak) csupán arról van szó, hogy Macron népszerűsége otthon a fagypontra süllyedt, azért keménykedik. Másrészt régóta francia vezetésről álmodozik, ráadásul Amerika kissé – hogy is fogalmazzunk, hogy ne legyen sértő – cserepadra ültette Németországot, így a francia elnök megorrontotta a lehetőséget. Nem mellesleg lengyel barátaink is a német hegemónia megtörésének a lehetőségétől táltosodtak meg, miközben Oroszország gyertyája is ég a háborúban, így a két ősi ellenség egyszerre gyengül. Szegény lengyelek megint elhitték, hogy hosszabb a takarójuk, mint a lábuk. Csak ezzel magyarázható Andrzej Duda kijelentése, hogy Európának még több Amerika kell. „Több Amerika Európában, az EU és az Egyesült Államok erősebb együttműködése gazdasági és biztonsági témákban, mindez nagyon fontos számunkra” – mondta a lengyel elnök.
A kormánypártisággal nem vádolható Schiffer András írta nemrég:
Hogy Európa vazallus legyen, amerikai érdek”. Amerika kapcsán nem egy 20. századi klasszikus nemzetállami érdekérvényesítéssel állunk szemben, „az amerikai demokrácia díszleteit már elég régóta globális nagyvállalatok használják fel. (…) A nagy pénz régen elnyelte az amerikai demokráciát, innentől kezdve pedig nem él az a megközelítés, ami a 20. századot belengte, miszerint hol ütközik az amerikai nemzeti érdek a némettel, az orosszal, hanem egyre jobban az rajzolódik ki, hogy az igazi összeütközés a tőkés frakciók között van ma a világon.”
A globális nagytőke, mondja Schiffer, rég kiszabadult a nemzeti joghatóság alól, és leginkább az Amerikai Egyesült Államoknak a „demokratikus vázát” használja trójai falóként.
S miközben keleten dörögnek a fegyverek, csak eszébe jut az embernek: könnyű távdemokratának lenni, ha több ezer kilométerről sulykoljuk a saját „értékrendünket”, tekintet nélkül arra, hogy az ott élő embereknek mi a jó. Pláne, ha az nem jár a mi áldozatunkkal. Szemforgató dolog az óceán túloldaláról úgy „segíteni”, hogy közben az elérhető hasznot és a saját érdekünket tartjuk szem előtt. Ráadásul aki nem csatlakozik hozzánk, azt támadjuk és mocskoljuk. S bizony, könnyű az EU szervilis (ne adj’ isten, lefizetett) vezetőinek végrehajtani a tengerentúlról érkező utasítást, ha az nem jár a választói elszámoltatás kockázatával.
A neokonok vágóhídján
Az amerikai direktíváknak való megfelelés egyik legépületesebb figurája Josep Borrell, az EU „külügyminisztere”, aki már arról álmodozik, hogy nekünk, európaiaknak ott a helyünk Tajvan partjainál. Ez a félnótás felszólította az európai országok haditengerészeteit, vegyenek részt a Tajvani-szoros körüli őrjáratokban. Ahogy a Journal du Dimanche lapnak kifejtette: „Az őrjárattal Európa bizonyítaná, elkötelezett a hajózási szabadság biztosítása mellett e kulcsfontosságú térségben.” S a legnyomósabb „érv” ebben a falmelléki dumában? „Számos ügyben jelentős nézetkülönbségeink vannak.”
Így működik Joe bácsi diktátuma, hiszen ki a manó hinné el, hogy európai csatahajóknak bármi keresnivalójuk lenne a Föld túloldalán, Tajvan közelében?
Így keveri a türelmét és hegemóniáját vesztő nagyhatalom a kártyákat szerte a világon, s ehhez a játszmához az Európai Unió vezetői szervilisen asszisztálnak. Mert csak elmebetegek vagy velejéig korrupt emberek vezethetnek úgy egy 27 országot magában foglaló kontinenst, ahogyan ezek teszik: az európai polgárok, nemzetek érdekei ellen. A képlet látszólag (és valóban) végtelenül egyszerű: az EU vezetői habozás nélkül hajtanak végre minden, az óceán túloldaláról érkező parancsot. Öngyilkosságra kényszerítik az európai nemzeteket olyan erkölcsi elvek nevében, amelyek közül egyet sem valósítanak meg a gyakorlatban.
Végezetül lássunk egy amerikai demokrata véleményt az amerikai „segítségnyújtásról”. Nem akárkiét: a demokrata párt színeiben az elnökjelöltségért induló ifj. Robert F. Kennedyét. A politikus, aki elítélte a „barbár és illegális” inváziót Ukrajnában, és Putyint „zsarnoknak” és „gengszternek” nevezte, nemrég azt hangoztatta, hogy ezt a háborút gyorsan be kéne fejezni, hiszen már eddig is több mint 300 ezer ukrán életébe került.
Legyünk őszinték: ez az Egyesült Államok háborúja Oroszország ellen. Lényegében feláldozzák az ukrán ifjúságot a halál és a pusztítás vágóhídján a neokonok (neokonzervatívok – szerk. megj.) geopolitikai ambícióiért, hogy Moszkvában rezsimváltás történjen (…) Miközben a Fehér Ház humanitárius misszióként tüntette fel a Kijevnek nyújtott segítséget, minden lépés, amit tettünk, a konfliktus kiterjesztését és a vérontás maximalizálását szolgálta.”
– mondta ifjabb Kennedy az UnHerd nevű portálon megjelent interjúban, amelyet a Mandiner szemlézett.
Kíváncsi lennék, mit szól ehhez Szlovákia vagy Csehország elnöke, a lengyel elnökről nem is szólva. Számukra sajnos nincs fényesebb példa, mint Amerika legrosszabb arca, a kardcsörtető Joe bácsi. A probléma gyökere, mint Robert F. Kennedy mondja: „Hallgatnunk kellett volna Putyinra. Kötelezettséget vállaltunk Oroszországnak, Gorbacsovnak, hogy a NATO-t egy centiméterrel sem mozdítjuk kelet felé. Aztán belekezdtünk, és hazudtunk.” És a hazugság azóta is tart, és nem bír véget érni.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
