Világszínvonalú és egyedi zenei előadásra készülök, irány a mátyusföldi Felsőszeli. Csík János érkezik a Mezzo zenekarral. Látszik, hogy jól szervezett csapatról van szó, amelynek Csík János a mozgatórugója, szíve-lelke. A Kossuth-díjas művész jókedvvel mesélt zenéről, hagyományokról, életről, kiszolgáltatottságról, értékekről és a nagy újrakezdésről.
Amíg vártam Csík Jánosra, és a többiekkel beszélgettem, megállapítottam, hogy precizitása, karakánsága a zenekarra és a többi munkatársra is nagy hatással volt. A muzsikusok és a táncosok tisztelik, szakmailag nagy tekintélynek örvend, s mindez fontos ahhoz, hogy minden hang, minden ritmus és minden mozdulat a helyén legyen a színpadon. Később ez a magas szintű szervezettség és a legapróbb részletekig kidolgozott terv olyan előadásban csúcsosodik ki a mátyusföldi falu színpadán, amelynek bárhol a nagyvilágban önfeledten tapsolna a közönség.
A Mezzo zenekar több tagja és maga Csík János is Kecskemétről származik, onnan érkeztek a Mátyusföldre. Ezt akár szimbólumnak is tarthatnánk, hiszen Kodály Zoltán szülővárosából érkeztek a zenészek abba a régióba, amelyet a Mester lelki szülőhelyének, a népi-zenei ráeszmélés bölcsőjének tartott. Meg is beszéljük Csík Jánossal, hogy Kodály most nagyon örül a muzsikusok égi karában, hiszen a magyar népzene, a néptánc szárnyal és felállva tapsol neki a közönség.
Úgy érzem, önnek erős kötődése van a népi kultúrához, a magyar hagyományokhoz. Az ilyen emberek általában már gyermekkorukban megfertőződnek ezzel a kultúrával, vagyis ennek a ragaszkodásnak általában van konkrét kiindulópontja.
Tulajdonképpen az édesapám volt az, aki mindenképpen szorgalmazta, hogy zeneiskolába járjak. Furcsa történet volt, mert minden városi gyerek gitározni akart. Annyi gitár nem is volt Kecskeméten, mint amekkora érdeklődés volt a hangszer iránt. Én azonban a hegedűt választottam. Ez egy komoly indíttatás volt ahhoz, hogy egyáltalán találkozzam a zenével. Gyerekként felfigyeltem arra is, hogy a családi disznótorokon, ünnepségeken mindig énekelnek, zenélnek – ilyen formában nemcsak a népdalokkal, hanem a nótákkal és az operettel is találkoztam.
El tudom képzelni, hogy még táncra is perdültek közben a rokonok.
Akkor kerültem közelebb a néptánchoz, amikor az általános iskola felső tagozatosaként elmentem egy gyerektánccsoportba. Ez sok szempontból fontos volt – ott voltak a barátok, meg hát ugye az a sok szép lány is… Nagyon sok mindent tanult meg ott az ember.
Azonkívül, hogy ott találkoztam először szakmai szinten a népzenével és a néptánccal, egyfajta jóleső szabályrendszer is kialakult. Időben ott kellett lenni a próbákon, jól kellett csinálni a dolgokat, fegyelmezettnek lenni, az előírásokat betartani. Ugyanúgy, mint a sportban. Nagyon fontos az, hogy az ember tanuljon egyfajta rendet az élethez. Olyan fontos dolgokat tanultam meg a népzene és a néptánc kapcsán, amit az iskolában akkoriban nem lehetett volna. Leginkább a néprajzi területek megismerésére gondolok. A magyar nyelvterület nagyságáról, Erdélyről, a Felvidékről, Délvidékről is sokat megtudtam. Olyan történelmi tényeket és információkat szereztünk a tánccsoportban, amelyeket az iskolában nem kaptunk volna meg.
Középiskolás volt, amikor az első zenekarát, a Garabót megalapította. Ebben a korban a fiatalok nagyon szeretnek szórakozni, és nagyon menő dolog bandát alapítani.
Ennek is a néptánc volt az elindítója, mert nem nagyon volt akkoriban „rendes” táncházzenekar. Ugyanebben az időben a Kecskemét Táncegyüttesben táncoltam. Voltak klasszikus zenészek, akik jószívűen nekiálltak kísérni a táncegyüttest, de sokszor bakelit- vagy vinillemezekről mentek a próbák, a táncházak.
Ez aztán elindította a gondolkodást, hogy tenni kellene valamit, annál is inkább, mert kezdődtek a nyári népzenei táborok is. A nyolcvanas, kilencvenes évekről beszélek, amikor jó változások kezdődtek a népzeneoktatásban.
Nyári táborokon, szakmai megbeszéléseken vettünk részt, már voltak magántanárok, vagy éppen elmentünk Erdélybe húsvétolni, Székre. Sok információ, illetve élményanyag jött össze, ami segített abban, hogy a népzene egyre fontosabb legyen számomra. Persze, amikor középiskolás az ember, akkor benne van a fiatalos hév – csak mi nem a rockzenét, hanem a népzenét választottuk – az volt a fontos. Tegyem hozzá, azért nem utasítottuk el a kissé kommerszebb iskolabálokat sem, és volt, hogy gyereknapra is hívtak bennünket. Három ugrós dallamot tudtunk, de lelkesen mentünk zenélni. Hát igen, a kezdeti szép élmények…
Ez azt jelenti, hogy azért kitekingetett a népzenéből? Jöhetett egy kis pop, rock vagy más műfaj is?
Nekem mindig a népzene volt a legfontosabb, a cél pedig megtanulni a falusi zenészek igazi, egyedi tudását. Csodálatos volt az ő alkotókészségük, az egyéniségük, az egyediségük, és az a fajta stílus, amit ők tudtak – ez régiónként, sőt falvanként változó volt. Ez mindig magával ragadott, és a lehető legjobban meg akartam tanulni, illetve így továbbadni.
Közben meg az járt a fejemben: milyen jó az, hogy a táncházakban tulajdonképpen maga az élet zajlik. Sokan ott esnek szerelembe, vagy éppen siratják el szerelmüket, üdvözölnek, vagy éppen fájón búcsúznak – és mindezt a magyar népnyelv eszköztárával. Gondolkodtam, hogyan lehetne ezt az érzést minél többeknek átadni. Ez volt az indíttatás ahhoz, hogy odaforduljunk az aktuális szórakoztató zenei világhoz. Azt kell megdíszíteni, megspékelni egy kis népzenével, amit sokan hallgatnak.
Míg önre vártam, elbeszélgettem kicsit a zenekarának a tagjaival. Úgy vettem észre, szigorú rendszerben folyik a munka, és ön mindent kézben tart.
Minden közösségben kell egy irányító vagy vezető szerep. Itt most nem diktatúrára gondolok, de a családban is csak egyfajta irányítás mellett működnek a dolgok. Mindenkinek tudnia kell, mi a szerepe. A Mezzóban – ahogy egy jól működő családban is – a kölcsönös tisztelet és a szeretet az alap. Tisztelem a tudásukat, ők meg az én tapasztalataimat ismerik el. Érezni rajtuk, hogy szeretik ezt a zenét, és szívesen vannak együtt. Számomra is fontos, hogy olyan emberekkel dolgozhatok, akik elfogadnak engem, és elfogadják, amit mondok.
Megfogalmazhatnánk az ars poeticáját?
Hűha, nehéz kérdés. Hogy mik is az iránymutatók, az értékek? Az én értékrendem kialakításánál nagyon fontos volt az észszerű, tisztességes, becsületes hozzáállás a dolgokhoz. Megbecsülni a kicsit is, ami jó, és megőrizni azt, ami még értékes.
A szerint élni, és nem elkorcsosodni. Épp ezért jó, ha az ember vigyáz arra, milyen könyvet olvas, milyen zenét hallgat, milyen ételeket eszik. Meg kell becsülni a múltat, tisztelni a szülőket és egyáltalán azt a nemzetet, amelybe született, és amelynek a része lehet. Számomra alapfeltétel minden pár- vagy közösségi kapcsolatban az értékek tisztelete és a megbecsülés.
A kultúra iránti szeretetéből arra következtetek, hogy ön az irodalomhoz is közel áll. Milyen könyveket olvas Csík János?
Tulajdonképpen általában több könyvet is olvasok egyszerre. (nevet)
Ezt én is így szoktam.
Presser Gáborral, hála istennek nagyon kedves, tisztes, barátságos zenészkapcsolatom van. Most az ő könyveiből is olvasgatok. Aztán van egy izraeli politológus, filozófus, Yuval Noah Harari, A 21. század kérdései című könyvét most olvasom, és Kepes András: Világkép című könyvét is lapozgatom. Ha van húsz perce, fél órája az embernek, akkor bele kell olvasni valamibe.
Hordja magával ezeket a könyveket az utazásokra?
Nem, általában otthon olvasok, útközben nehéz lenne fókuszálni. Nem is olyan jó érzés zajban, mozgó járműben olvasni. Szoktam kapni könyveket kortárs költőktől is. Legutóbb a kecskeméti Forrás folyóirat közönségtalálkozóján beszélgettünk a szerkesztőkkel – az ő írásaikból is olvasgatok.
De sokszor régi könyveket is veszek. Életem része az olvasás, úgy gondolom, hogy a művészi önmegvalósítás, a lelki pillanatok átadása sokszor segíthet az embereknek megérteni a mindennapokat, másként látni dolgokat, és megnyugodni. Az olvasás, a jó könyv jó lelki, szellemi állapotot teremt. Lazulásban vagy a tanulságok levonásában is segít.
Kecskemét. Kodály Zoltán… Mennyire áll önhöz közel a Mester életműve?
A népzene önmagában olyan fontos tény, amit nagyon jó, hogy Kodály Zoltán értékként felgyűjtve át tudott adni. Mindenképpen szorgalmazta, hogy a népzene, az éneklés legyen része az emberek életének. A népzenét a legigényesebben meg kell tanulni, és úgy átadni, ahogy a leghitelesebb és a legszebb. A Mezzóban is így jelenik meg a népiesség. Van, ahol az autentikus népzene úgy szólal meg, ahogy a régi mulatságokban volt. A táncosaink, akik velünk vannak a Mezzóban, igyekeznek ezt a gondolatot autentikusan továbbadni. Azért fontos ez, mert ők tematikus ruhába öltöznek – modern öltözetben, de népviseletben is meg kell, hogy jelenjenek a táncszínpadon. Igenis, mutatni kell az embereknek, hogy vannak körülöttünk ősi értékek, és lehet mélyen szeretni azokat, csak meg kell ismerni őket. Ha ezt a lehetőséget meg tudjuk adni az embereknek, akkor csinálni kell.
Gyakran mondják nekem anyaországi zenekarok, művészek, hogy bensőségesebb koncerteket, előadásokat tudnak adni a határon túli területeken, hogy mélyebb ott a magyarság. Tapasztalta ezt?
Én sokfelé jártam életem során, Erdély, Délvidék, Felvidék, és mindenhol kicsit más. Az tény, hogy akik a Kis-Magyarország határain túl élnek, másfajta értékként, másfajta jelentőséggel bíró tényként kezelik, hogy magyarok. Vannak, akik ezt jól, vannak, akik más módon, de általában jól kezelik.
Ezeken a vidékeken őszintén, tisztán, néha meglepő szívélyességgel, segítőkészséggel fordulnak felénk. Az biztos, hogy akár a Felvidéken, akár Délvidéken a nézőknek be kell bizonyítani, hogy megérdemeljük a tapsot. Azt mondják, én itt vagyok, de bizonyíts. Viszont ami jó, azt örökre befogadják. Tisztelem azokat, akik nehezebben, másfajta körülmények között, sokszor megküzdve élhetik meg a magyarságukat. Van, aki Magyarországon nem értékeli annyira a nemzeti hovatartozását, mint a külhoni magyarok.
Ön kétszer született meg. Volt egy súlyos balesete, amely után mindent újra kellett kezdeni. Sok minden segíthet az újrakezdésben: a család, az Istenbe vetett hit, a zenébe vetett hit…
Ez összetett történet volt! Az ember először nem is tud róla, aztán rá kell ébrednie, hogy milyen helyzetben van. Kemény az, amikor az ember rájön, hogy ez nem egy torokgyulladás, hanem évekig tartó kórházi, rehabilitációs kezelés lesz. Ez nem könnyű. Az biztos, hogy mindenkiben kódolva van az élni akarás, és nagyon fontos, hogy jól tegyen ezért. Minden megváltozott, amikor beteg voltam. Iszonyatos nehéz volt még egy métert is megtenni, elérni, óriási kiszolgáltatottság ágyhoz, székhez kötve lenni. Megtanultam, milyen érzés a kiszolgáltatottság. Az ember rájön arra, hogy néha a kevesebb is elég. Tényleg ez a felgyorsult, rohanó világ, a digitális technológia kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát? Az élet értékes. Az Istenbe vetett hit pedig létezik bennem is, és a mai napig hálás vagyok az égnek, hogy például most mi itt beszélgethetünk. Nagyon sokszor gondolkodom, mit kell azért még tennem, hogy ez az áldás megmaradjon rajtam. Ilyen szempontból fontos, hogy az ember ne feleslegesen, hanem értékesen és jól töltse az idejét.
CV:
Csík János Kecskemét szülötte. Kossuth-díjas zenész, tanár, a Csík zenekar alapító tagja, prímása, énekese. Előadóművészi munkája mellett a nyíregyházi Tanárképző Főiskolán végzett ének-zene-népzene szakon. Több városban is tanított alapfokú művészeti iskolákban, Kalocsán, Örkényben. 2010-ben a Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola, Gimnázium, Szakközépiskola és Alapfokú Művészeti Iskolában megalapította a népzenei tanszakot. A Mezzó formációval a népzenét modern jazz formákkal fűszerezve adja át a nagyközönségnek. Védjegye a minőségi, a színes és magával ragadó muzsika.
Megjelent a MAGYAR7 21. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
