A „woke” kialakulása (III. rész): fehérellenesség mint zsidóvédelmi stratégia – Popper, Soros, és az új hierarchia a normalitás ellen

A második rész: A "woke" kialakulása (II. rész): fehérellenesség mint zsidóvédelmi stratégia – alapok a leporolt dokumentumokból

Tekintve, hogy milyen szinten szolgáltatott alapot a korábbi részekben megismert ideológusok munkásságához azok zsidósága, bár nem közbeszéd része ugyan, nem lepődhetünk meg azon, hogy a kritikai elmélet önmagában mint zsidó pszichológia lett meghatározva annak kidolgozói által. A társadalmi identitás evolúciós elméletének ismeretében mindez érthető: a csoportidentitás alapvetően kihat arra, miként értelmezzük vagy alakítjuk a dolgokat, még ha ez általában tudatalatti folyamat eredménye is (MacDonald, 1998, 1. fejezet). A nagyítónk alá helyezett személyek esetében ugyanakkor láthatjuk ennek tudatos megnyilvánulását is.

Amint Jack Jacobs megjegyzi, „[Max] Horkheimer a kritikai teoretikusokat messianistákhoz hasonlította”, majd idézi őt: „A zsidók megmaradók. […] Akik a kritikai elméletet vallják, választhatják […] a kommunista nacionalizmust, vagy a szociáldemokrata változatot. Lehetnek provinciális, romantikus szektások is. A szabadság birodalma a hátország. Akik hűek maradnak az elmélethez, azok megmaradók, mint azok, akik ragaszkodnak a Talmudhoz és a messianisztikus reményhez.” (Jacobs, 2015, 141. o.)

Később a német Spiegel számára adott interjújában is ekként vélekedett:

A szintén frankfurtiánus Leo Löwenthal hasonlóan foglalta ezt össze: „Valaminek a gondolata, ami talán elérhetetlen, talán megnevezhetetlen, de ami a beteljesülés messiási reményét hordozza magában – azt hiszem, ez a gondolat nagyon zsidó; az én gondolkodásomban mindenképpen motívum.” (Jacobs, 2015, 147. o.) Theodor W. Adorno kapcsán egy szakértőt idéz Jacobs: „Adorno zsidó teológiai motívumok iránti érdeklődésének számtalan jele [található] az 1930-as években írt írásaiban.” (I. m., 206. o., 400. jegyzet) Ami a Frankfurti Iskola viszonyát illeti a zsidó misztikummal és messianizmussal, illetve azok elemeit munkásságukban, Rabinbach (2000) tanulmánya lehet jó iránytű, de Marcus és Tarr (1986) már korábban is vizsgálta azt. Ez a szerzőpáros egy későbbi művében rámutat például egy másik frankfurti zsidó kapcsán erre: „Miután [Erich] Fromm csatlakozott a Társadalomkutató Intézethez, megpróbált elméleti alapot találni a »materialista pszichoanalízis« (az ő megnevezése) számára, amely a freudi és a marxista eszmék egyesítésének gondolták. […] Könnyen kimutatható, hogy a Frankfurti Iskola gondolkodásában, különösen az 1930-as évektől kezdve, több olyan fő téma, amely a hagyományos zsidó gondolkodás lényegét alkotja, jelen van és hatványozottan érvényesül. […] Volt azonban egy úttörő szociálpszichológiai kísérlet, Fromm vezetésével, [amely] teljes egészében a Hitler rabjává vált tömegember »tekintélyelvű karaktertípusának« kidolgozására irányult.” (Tarr és Marcus, 1992, 7. o.) Hozzáteszik: „Fromm a marxizmust az ószövetségi próféták szemszögéből vizsgálta.” (I. m., 8. o.)

Misztikum és messianizmus

Herbert Marcuse (1898–1979), a frankfurtiánus zsidók másik jeles alakja magáról így vallott: „Hagyományom és kultúrám szerint zsidó vagyok…” (Jacobs, 2015, 116. o.) – és természetesen az volt vérségileg is. A másik jelentős karakter, Walter Benjamin (1892–1940) kapcsán egy 1934. április 5-i személyes levelében Adorno így tette ezt világossá: „az elképzelhető legnagyobb jelentőséggel bírna, ha mozgósítani tudnád Scholem barátodat az egész ügy érdekében, és ha ő tanúsítaná például, hogy az egész munkád mélyen kapcsolódik a zsidó teológiai hagyományhoz…” (Adorno, Benjamin és Lonitz, 2003, 37. o.). A berlini Antiszemitizmus Kutatóközpont irodalom-szakértője, Yael Kupferberg (2022) pedig feltárta, hogy „Horkheimer kritikai elmélete egyben zsidó filozófia, illetve zsidó gondolkodás is” – amint azt könyvének kiadója hirdeti. Egyes kutatók szerint Adorno munkásságában még a kabbala elemei is jelentős mértékben fellelhetők (Martins, 2016). Horkheimer Tanulmányok az előítéletességről sorozatuk társzerkesztőjének, Samuel Flowermannak nem véletlenül írta, hogy „az Ön vezetése alatt nem lesz elárulva az a hit, amelyet a kezdetektől fogva a judaizmus számos értékes ereje helyezett ebbe a projektbe.” (AJC, 1945f) Egy későbbi, 1969. szeptember 1-i levelében is világosan fogalmaz: „a kritikai elmélet, amelynek kidolgozásában mindketten részt vettünk [Adornóval], a judaizmusban gyökerezik.” (Claussen, 2009, 365. o.)

A marxista Georg Lukács, avagy Löwinger György, a Kun-féle judeobolsevik rémuralom alatt közoktatásügyi népbiztos volt, de annak bukása után sikerrel elmenekült a megérdemelt sors elől még időben, és később a Frankfurti Iskola egyik befolyásos része lett („madarat tolláról” – mondhatnánk). Lukács a magyarságra rátörő zsidó diktatúrája kapcsán így vélekedett évekkel később, feltehetően egy kényelmes karosszékből: „De bármennyire elméletileg tisztázatlan módon, mégis a fennálló társadalom forradalmi megszüntetésében láttam az egyedüli kivezető utat a jelen kulturális ellentmondásaimból.” (Lukács, 1969, 3. o.) Ennél szerencsésebbek voltak haszid fajtársai, akikről bolsevik uralma előtt pár évvel korábban elismerően írt Zsidó miszticizmus című cikkében: „Legfőbb érdemük ezeknek a könyveknek, hogy véget vetnek annak a jogosnak látszó előitéletnek, mintha a zsidóság metafizikai forrása az ujkorban kiapadt volna, mintha csak »éleselméjü«, »szellemes« gondolkodókat birna produkálni, de nem őserejü teremtő genieket.” (Lukács, 1911, 256. o.) Amint arra az egyik kutató, Tarr Zoltán rámutatott: „A Lukács és a Frankfurti Iskola közötti kapcsolat megteremtésére a legutóbbi kísérletet Joseph Maier, Horkheimer tanítványa és barátja tette […] Maier a zsidó gondolkodás Lukácsra és a frankfurti gondolkodókra gyakorolt hatását kutatja […] Maier a zsidó miszticizmusra és messianizmusra vezeti vissza Lukács és a frankfurti gondolkodók inspirációját.” Tarr szerint „a zsidó háttér több szempontból is fontos volt”. (Tarr, 1991, 60., 63. o.) Maier, akit személyes barátság fűzött több frankfurtiánushoz, hivatkozott művében így fogalmaz:

Ahogy Maier, úgy a cionista Scholem is személyes barátja volt ezeknek a figuráknak, így érdemes komolyan venni meglátását. Egy másik kutató is hasonló álláspontra jutott: „Egy másik elméleti irányvonal, amely a Frankfurti Iskola kritikai elméletében konvergált, az úgynevezett ateista zsidó messianizmus […] valamint a zsidó apokaliptikus és messianisztikus kritika paradox módon szekuláris és ateista formáinak a találkozása, amely az árufetisizmus marxista kritikájával szintetizálódott…” (Mendieta, 2005, 5-6. o.)

A Frankfurti Iskolához köthető zsidók a második világháború után dönthettek, hogy visszatérnek-e Németországba, vagy Amerikában maradnak. Adorno és Horkheimer hamarosan visszatértek, és itt természetesen igyekeztek kiaknázni az elmúlt években felhalmozott stratégiai módszereiket, köztük az oktatáson belül is (mindketten tartottak előadásokat diákoknak számos alkalommal). A fiatalság „átnevelése” fontos szempont volt számukra, amint Horkheimer megfogalmazta: „A zsidó dolgokról szerzett pozitív ismeretek jelentik a legjobb ellenszert, a legjobb immunizációt a most már újra kezdődő uszítás ellen.” (Lenhard, 2017, 44. o.) A „uszítás” alapvetően a zsidók mindenféle kritikáját jelentette számukra mint az autoritárius személyiség antiszemita megnyilvánulását, ahogy az világos lehet az eddigiekből, de Horkheimer számára nem okozott gondot a fehérek elleni uszítás. Például 1961-ben írva előrevetítette a pár évvel később tovább bontakozó retorikát, melynek eredménye lett a fehérségtanulmányok, és az általuk kidolgozott kritikai elmélet faji alkalmazása:

Horkheimer szerint az ideális berendezkedés egy atomizált polgári közösség, ahol bizonyos értékek mentén rendeződik a nép (mely „értékeket” felülről-lefelé lehet manipulálni, mint láthattuk) – nem vérség, etnikum, hagyomány stb. mentén: „Minél magasabb szinten áll egy társadalom, minél inkább a nemzeti hovatartozás az állam által biztosított bizonyos polgári jogokat és bizonyos teljesítendő kötelezettségeket jelent, annál kevésbé beszélnek tagjai nemzeti többesszámban. […] A független ember inkább érzi magát rokonának a más országokban a jó dolgok iránt érdeklődő tisztességes embereknek mint a saját országában a gazembernek.” (I. m., 191-192. o.) Ennek ellenére, ami a saját törzsét illeti, kimondottan közösséget vállalt a zsidósággal, legyenek azok akármilyenek és éljenek azok bárhol a világon – például Izraelben, ahol ő sosem élt. Horkheimer számos zsidó szervezetet és irányelvet támogatott mind anyagilag, vagy egyéb módon, amit jól összegez Lenhard hivatkozott tanulmánya.

Marcuse és az Új Baloldal

Ebben a háború utáni időszakban Herbert Marcuse, idős kora ellenére kimondottan aktív volt, és hatott is az akkoriban fellendülő nyugati világunk átformálásában jelentős szerepet játszó mozgalmakra, legyen az feminizmus, vagy a hagyományos európai világot megvető „új baloldal” radikalizmusa, mint az úgynevezett ’68-asok ellenkultúrája. Marcuse talán legbefolyásosabb műve, az Egydimenziós ember 1964-ben jelent meg, szítva az akkori változások tűzét. A Pécsi Tudományegyetem egyik tanulmányában a szerzők megjegyzik, hogy a mű „a [’68-as] lázadó diákok állandó hivatkozási alapja volt…” (Barcsi és Soós, 2019, 139. o.) Szintén rámutatnak, hogy „a társadalmi rend ellen fellépők nem az »elnyomottak«, a »kizsákmányoltak«, a munkások voltak […] proletárforradalom helyett a fiatalok lázadásáról, »osztályharc« helyett nemzedéki harcról beszélhetünk.” (I. m., 143. o.) Valóban, a „munkásember” inkább már a reakciós, aki szexista, rasszista és az elnyomó fehér kiváltságosság haszonélvezője – hirdették gyakran elkényeztetett diákok és arcátlan aberráltak, ahogy teszik ma is. A burzsoázia tőkései és deviánsai az új forradalmi réteg, a proletár a transzfóbiás, aki ragaszkodik a fehérség kizsákmányoló rendszeréhez…

A Soros-féle CEU-ról Klaniczay Gábor szintén fellelte Marcuse hatását minderre:

Marcuse zsidó stratégiája beleillett az akkoriban és azóta is bevetett módszertanba: „Kaliforniában fogalmazza meg Herbert Marcuse az Essay on liberation című könyvét, mely a »felszabadítást« a modern társadalom perifériáin élő csoportoktól, a faji kisebbségektől, a marginalitásba húzódó, beilleszkedni nem akaró fiataloktól várja.” (I. m., 387. o.) A kisebbségek és diszgenikus, deviáns fehérek manipulálása ez a hagyományos európai civilizáció ellen az utópisztikus „felszabadítás” érdekében, természetesen… Szintén nagy hatással volt az új baloldalra az említett Tekintélyelvű személyiség (1950) mellett Horkheimer és Adorno A felvilágosodás dialektikája (1947) című műve is. Lorenz Jäger szociológus szerint „A felvilágosodás dialektikája nemcsak az antiszemitizmus kritikájának és elemzésének értelmében volt zsidó könyv: a zsidóság filozófiai kifejeződése is volt a zsidóság legnagyobb veszélyének idején.” (Jäger, 2004, 123. o.) Műveik hatásáról még 1980-ban írva David Held politológus így vélekedett:

Marcuse, amikor sajátjairól volt szó, nem a dekonstrukció és ledöntés irányelve mentén alakította ki álláspontját, amint azt egyik berlini előadásán mondta: „Meg fogják érteni, hogy személyes, bár nem csak személyes szolidaritást és azonosulást érzek Izraellel. […] Amikor végre egy olyan hely jön létre ezeknek az embereknek, ahol nem kell félniük az üldöztetéstől és az elnyomástól, ez egy olyan cél, amellyel szimpátiámat kell kifejeznem…” (Jacobs, 2015, 118. o.). Ez az elv nem vonatkozik fehér nemzetekre ugyanakkor: hol lesz például egy biztonságot nyújtó „svéd állam” azon svédeknek, akik kisebbségbe kerülnek saját (egyetlen) hazájukban a Marcuse által is szorgalmazott nemzetietlen elvek mentén? Szerinte – Izrael kapcsán persze – „A jelenlegi nemzetközi körülmények között e cél megvalósítása olyan szuverén állam létezését feltételezi, amely képes befogadni és megvédeni az üldözött vagy üldöztetés veszélye alatt élő zsidókat.” (I. m., 120. o.)

Tarr Zoltán kutató szerint „még [Lewis A.] Coser is úgy véli, hogy Marcuse sokkal hűségesebb maradt eredeti álláspontjához mint a frankfurti Intézet többi tagja, és ez állítólag részben megmagyarázza, hogy miért vált előrehaladott korában »az új baloldal gurujává […], amely egyébként hajlamos volt bizalmatlanul tekinteni mindenkire, aki elmúlt harminc éves«. Történelmi iróniának tartja azt is, hogy a rendkívül pesszimista Egydimenziós ember nagy hatással lehetett egy olyan társadalmi mozgalomra, amely fel akarta vállalni a Marcuse könyvében ábrázolt, alaposan lepusztult nyugati társadalom megváltoztatásának kihívását.” (Tarr, 1991, 63. o.) Egy történelem- és egy filozófiaprofesszor által írt tanulmány szerint „Esszéjét azonban jól fogadták az Új Baloldal egyes csoportjai és az újjászülető diákmozgalom számos tagja, akik az ő érveire hivatkozva védték a következő években egyre militánsabbá váló álláspontjukat.” (Abromeit és Cobb, 2014, 13. o.) Szintén rámutatnak, milyen hatással volt Marcuse a feminizmusra is annak felfelé ágazó idejében, például az Érosz és civilizáció című 1955-ös művével: „A pszichoanalízis kritikai előirányzatai továbbra is döntő szerepet játszanak a feminista és a nemi tanulmányokban. Marcuse az elsők között volt, aki Freud elméletét szembefordította a patriarchátus elméletének és kritikájának kidolgozása érdekében. Amint John O’Neill e kötethez írt hozzájárulása is mutatja, Marcuse Freud kritikai újraértelmezése ma is fontos hivatkozási pontként szolgálhat a feminista elmélet és a társadalmi nemek tudományának vitái számára.” (I. m., 22. o.) (A szexuális „felszabadítás” és annak egyéb zsidó vonatkozásai kapcsán lásd még korábbi írásomat erről.)

A tolerancia diktatúrája

Marcuse kapcsán fontos pár sort szánni az általa Represszív tolerancia címmel írt esszéjében kidolgozott elvre: eszerint, ahogy a cím is sugallja, a tolerancia jó ugyan – ha az a deviánst támogatja, bár ezt ő nem fogalmazta meg így –, de a toleranciát nem tolerálókat nem kell tolerálni. Röviden, Marcuse szerint a „tolerancia felszabadító funkciója” azt a célt szolgálja, amit ő támogat, ami ez ellen fellép, az elnyomó és regresszív, így azt el kell nyomni, hogy a tolerancia lehessen progresszív. A teljes tolerancia így káros, mert az „kiterjed azokra az irányelvekre, feltételekre és viselkedési módokra, amelyeket nem szabad eltűrni, mert akadályozzák, vagy el is pusztítják a félelem és nyomorúság nélküli lét megteremtésének esélyeit.” (Marcuse, 1965, 1. o.) Végül Marcuse támogatja az illegális erőszak használatát is, ha azt „elnyomottak” alkalmazzák a hatalommal rendelkezők ellen, ők ugyanis „ha erőszakot alkalmaznak, akkor nem egy új erőszakláncot indítanak el, hanem egy már kialakult láncot próbálnak megtörni” (i. m., 11. o.). Ezt a néger polgárjogi mozgalom idején írta, így érthető, kikről van itt szó… Kérdés, támogatná-e a jelenlegi berendezkedés elnyomó intézményei elleni erőszakot a mai disszidensek részéről, például a rendkívüli hatalommal rendelkező zsidók ellen, akik védelmében törvényekkel büntetik a kritikusokat, vagy szokásos szósalátával találna kifogást arra, elvei miért nem alkalmazhatók itt mégsem… Tekintve, hogy két évvel később, az 1967-es izraeli harcok idején fajtársait támogatta az arabokkal szemben, ahogy Izraelt eleve támogatta a kisemmizett palesztinok helyett, a választ sejthetjük. Mindez soha nem elvekről, „szabadságról”, „felszabadulásról” szólt, hanem a hatalomról. Ez manapság a szobordöntögetések, fehérlincselések, gyújtogatások és egyéb militáns, a „szociális igazságosság” címszavai alatt történő erőszakos zavargások idején kimondottan időszerű, és feltehető, hogy erre is volt Marcuse hatással – bár inkább a fehér szélsőbaloldaliak, semmint az őt feltehetően nem olvasó négerek körében, akiknek nincs efféle moralizálásra szüksége az erőszakhoz.

Nem Marcuse volt azonban az első, aki ekként érvelt: a szintén zsidó Karl Popper már 1945-ös A nyitott társadalom és ellenségei című klasszikusában is így tett. A könyvet újrakiadó Princeton így jellemzi azt: „A huszadik század egyik legfontosabb könyve […] Popper monumentális műve, amely két kötetben 1945-ben jelent meg, azonnali szenzációként hatott, és mind a bal-, mind a jobboldalon legendássá vált.” Az alkotásban Popper kritizálja a marxizmust és fasizmust egyaránt mint a liberális multikulturális társadalomra leselkedő veszélyeket. Popper szerint „ha nem vagyunk készek megvédeni a toleráns társadalmat az intoleránsok támadásával szemben, akkor a toleránsok elpusztulnak, és velük együtt a tolerancia is. Ezzel a megfogalmazással nem azt akarom mondani, hogy például mindig el kellene fojtanunk az intoleráns filozófiák hangoztatását; amíg racionális érvekkel tudunk ellenük fellépni, és a közvélemény által kordában tudjuk tartani őket, az elfojtás minden bizonnyal a legkevésbé sem lenne bölcs dolog.” (Popper, 1947a, 226. o.) Később részletesebben fogalmaz:

Lehámozva a retorikát a tartalomról, itt Popper az új hierarchia alapelveit és keretrendszerét helyezi domináns szerepbe, kihirdetve az eltaposását azoknak, akik mindez előtt nem hódolnak be. Lehet nem egyetérteni, vitázni – például kóser módra a „woke” ellen, mint látjuk majd később az „anti-woke” elemzése kapcsán –, de az elfogadhatatlan el nem fogadása („transzgyerekek” és degenerált perverziók normalizálása, demográfiai átformálódás bevándorlás által, kulturális hanyatlás stb.) nem más, mint „intoleranciára való felbujtás” s így büntetendő bűn. Csak hatástalan, fogatlan marakodás engedhető, azzal is elterelhető azok energiája, akiknek legalább panasza van az új hierarchiára. Ezt a szerepet tölti be a kóserkonzervativizmus. Így a „woke” lehet „fasiszta” és „náci”, vagy „marxista” és „liberális”, de nem lehet fehérellenes és, főleg, nem lehet zsidó eszköz. (Ha a fehérellenesség egyáltalán felmerül a fősodratban, jellemzően a kollektivizmus és identitáspolitika eredendő problémájaként kerül bemutatásra, s ellenszerként a faji önazonosság elutasítását ajánlják orvoslatul.)

Az új hierarchia központi eleme már az eredeti marxizmus kapcsán is feltűnt a híres történész, Arnold J. Toynbeenek az 1930-as években, amint Popper azt felidézi:

Popper azért is megérdemli itt az említést, mert George Sorosra a legnagyobb hatása volt (diákja is egyben), márpedig ha egy személyt keresünk, aki nem külsőségekben (zöld haj és egyebek), hanem tartalomban és aktivizmusban „woke”, akkor az ő esetében kipipálhatjuk azt a listát: transzgenderizmus, bevándorlás, fajkeverés, feminizmus, erőszakos négerek – mindenhol ott van valamilyen szinten. Lásd a New York Times cikkét: „Soros úr csoportja 150 millió dollárt fektet a feketék által vezetett faji igazságossági csoportok támogatásába, további 70 millió dollárt pedig a büntetőjogi reform és a polgári szerepvállalás lehetőségeinek helyi támogatására.” Hazánkban a CEU már akkor „woke” volt, amikor az még csak neoliberálisnak volt nevezve – például annak idején a kulturális antropológia pénzelésével – amint arra rámutattam korábban –, sok egyéb mellett. Soros Popper könyvének egyik újrakiadásához írt előszavában így fogalmaz:

Bergson, természetesen, annyira volt „francia”, mint Soros „magyar” – zsidó volt ő is.

Identitás és Izrael

Soros említésekor nem ritka az a reakció filoszemiták és zsidók részéről, hogy annak zsidósága nem számít, mert egyrészt nincs zsidó identitása, másrészt ő „Izrael-ellenes” – halljuk gyakran konzervatívoktól (hazánkban a zsidó tanácsadó Arthur Finkelstein és George Birnbaum hatására lett a „sorosozás” unalomig űzve a kormány által, mely diskurzusban az „Izrael-ellenesség” is felbukkant). A Közel-Kelet történésze, Alexander H. Joffe e témában írt tanulmányában így fogalmaz:

Joffe felidézi ugyanott: „Soros kijelentette, hogy zsidósága, az antiszemitizmus gyermekkori megtapasztalása, az »asszimilációs családból« való származása, valamint »bizonyos mértékű zsidó utópianizmus« befolyásolta a nyílt társadalom koncepciója iránti elkötelezettségét.” Szintén kiderül ugyanott, hogy bár nem vonzza őt, a cionizmust „soha nem elleneztem aktívan. Úgy éreztem, hogy zsidóként nincs jogom ellenezni Izrael Államot, hacsak nem leszek ténylegesen állampolgár.” Még amikor a Hamász figyelembevételét javasolta egy megegyezésben, azt is stratégiai céllal tette: „nem tudok nem arra gondolni, hogy ügyes diplomáciával éket lehetne verni a Hamász hazai vezetői közé, akik megnyerték a választásokat, és akiknek elkötelezettek a palesztin nép életkörülményeinek javítására, valamint a Szíriában székelő, Iránnak elkötelezett, külföldön élő vezetés közé.” (I. m., 13. o.)

A Moment magazinban azt olvashatjuk tőle, hogy szerinte a Hamász elcsábítható részével a palesztinok esetleg gyengíthetők: „a Hamásszal kötött megállapodás tartósabb lenne mint az emberek bizalmát nem élvező palesztin hatósággal kötött megállapodás.” Az amerikai cionista lobbiszervezet, a híres AIPAC is azért kerül ellenzésre általa, mert „az messze nem garantálja Izrael létét, hanem [inkább] veszélyezteti azt.” (Uo.) Ezen szemlélet szerint a militáns cionista irányelvek háborút szítanak, melyek veszélyesek az izraeli zsidókra. Sorost tehát nem Izrael-ellenesség motiválja, amikor szekulárisabb szervezeteket támogat cionisták helyett, hanem – beismerten – Izrael vélt védelmezése. Soros az AIPAC helyett egy másik lobbiszervezetet támogat, a J Street nevűt, mely „Izrael- és békepárti amerikaiakat szervez és mozgósít, akik azt akarják, hogy Izrael biztonságos, demokratikus, és a zsidó nép nemzeti otthona legyen.” – írta a Moment egy másik cikkében.

Az idősebb Soros zsidó identitása kapcsán már idéztem fia beismerését, így azt ismét nem kívánom itt beilleszteni. Röviden: szerinte apját ez a zsidó önkép motiválja abban, hogy multikulturális népeket faragjon homogén nemzetekből, mert ezt tartja biztonságosnak a zsidók számára. Valóban, a Forbes is idézi őt hasonlóképp: „Alexander, Soros fia világossá tette, hogy őt és szüleit is zsidóságuk motiválja: »A szüleim azt sem hagyták soha elfelejteni, hogy zsidóként kisebbségiek vagyunk, és hogy nem szabad elfelejtenünk, hogy a biztonságunk bizonyos értékeken alapszik, amelyekért harcolnunk kell, nemcsak a zsidók, hanem minden jogfosztott nép nevében is«”. Máshol úgy nyilatkozott, hogy „tekintettel apám történetére és az OSF [Nyílt Társadalom Alapítványok] létrehozásához vezető értékekre, azt lehet mondani, hogy az OSF egy zsidó alapítvány. Nem tudom elképzelni, hogy az OSF azt tenné, amit tesz, ha nem tudnám, hogy apám zsidó volt, és hogy min kellett keresztülmennie.” Valóban, az említett Moment-cikkben azt is olvashatjuk, hogy „Soros gyakran mondta, hogy a holokauszt idején zsidóként szerzett tapasztalatai megtanították őt arra, hogy a kisebbségeket – így az európai zsidókat is – meg kell védeni, és ezt úgy lehet a legjobban biztosítani, ha olyan pluralista társadalmakat építünk, ahol a kisebbségek egyenlő jogokat élveznek.” Soros 1995-ös életrajzának társíróját is idézik, aki szerint „amikor felnőtt, [zsidósága] volt identitásának központi ténye”. Megtudjuk azt is, hogy „1983-ban, 53 évesen elvált nem zsidó feleségétől, Annaliese-től, akitől három gyermeke született, és egy zsidó nővel, Susan Weberrel kezdett randevúzni, aki később a második felesége lett. Ez idő tájt Soros egyre inkább kíváncsi volt a judaizmusra, mondja Daniel Doron, egy izraeli, aki 1986-ban találkozott Sorossal.” Doron szerint Soros gondolkodása „a talmudi bölcsek gondolkodásmódjára emlékeztet.” A cikk idéz életrajzából is: „Ha van bennem valami ebből a zsidó zseniből, az egyszerűen a kritikus gondolkodás képessége. Ennyiben a zsidóság a személyiségem lényeges eleme, és mint mondtam, erre nagyon büszke vagyok.” Végül Izrael kapcsán is megismerjük nézeteit: „Nem vagyok cionista, és nem is vagyok gyakorló zsidó, de nagyon együtt érzek zsidó társaimmal, és mélyen aggódom Izrael túlélése miatt. Nem akartam Izrael ellenségeinek tápot szolgáltatni.”

A már említett módon Izrael-párti Marcuse is hasonlóan tekintett minderre: „A zsidó népesség kisebbség marad az arab nemzetek hatalmas birodalmában, amelytől nem különülhet el a végtelenségig… […] a zsidó nép tartós védelme nem egy önmagába zárkózó, elszigetelt, félelemtől rettegő kisebbség létrehozásában, hanem csakis a zsidók és arabok egyenlő jogokkal és szabadságjogokkal rendelkező állampolgárokként való együttélésében érhető el.” (Jacobs, 2015, 121. o.) Egyes cionista irányelvek ellenzése vagy kritikája nem jelenti azt, hogy nem a vélt zsidó érdek motiválta őket, azt meg főleg nem, hogy ne lett volna zsidó identitásuk, mint láthatjuk.

(Az utolsó részben a weimari párhuzam és Noel Ignatiev aktivizmusának bemutatása után eljutunk napjainkig. A zsidó BlackRock szerepe is felbukkan a „woke” jelenség felszínen tartásában, majd a teoretikai következtetés előtt még megismerjük, miként helyezkedik a fősodratú „woke-ellenesség” fehérellenes keretek közé – jelentős számú zsidóval az élen.)

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

Hivatkozott irodalom: