Az újkori tudományos akadémiák a 17. század elejétől kezdve egyre nagyobb számban alakultak meg. Az első az itáliai Accademia dei Lincei (a „hiúzok akadémiája”) volt, amelyet 1603-ben alapított Federico Cesi (1585–1630) Rómában. Halála után ez a tudós gyülekezet lassan felbomlott, de Angliában valakinek eszébe jutott, hogy ott is jól jönne egy ilyesmi, ezért 1662-ben életre hívták a Royal Society-t, a Királyi Társaságot, amely tulajdonképpen a mai tudományos akadémiák modellje lett. A Magyar Tudományos Akadémia alapjait azonban jó másfél évszázaddal később, 1825-ben rakták le és ettől fogva az ország legkiválóbb tudósainak (szakterületüktől függetlenül) egyfajta „találkozóhelye” is lett.
Most persze nagyon leegyszerűsítem a tényeket és mindezt csak azért tartottam fontosnak említeni, mert az 1918 után kisebbségbe került magyarok számára az utódállamok nem nagyon gondoskodtak arról, hogy központi támogatásból működtessenek olyan tudományos társaságokat és szervezeteket, amelyek a magyar tudományosságot fejleszthetnék, esetleg a magyar nemzetiségű tudósok munkáit a szélesebb közvélemény számára hozzáférhetővé tennék.
1945 után az ismert események miatt a felvidéki magyarságnak szinte teljesen a nulláról kellett újraindítania szellemi és tudományos életét, de ez is csak szűk keretek között történhetett. A természettudományok és a műszaki tudományok művelői csak marginálisan tudtak bekapcsolódni a kisebbség szellemi életébe. Minderről valamivel bővebben is értekezik a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által 2010-ben közreadott A tudományok szolgálatában című album, arcképcsarnok bevezető szövege:
A rendszerváltásig a szlovákiai magyar értelmiség tagjai közül elsősorban azokat tartották számon, akik az irodalom, az újságírás, a képzőművészet, a színművészet, a zene, az oktatásügy és a kultúraszervezés terén jeleskedtek. Ennek igencsak prózai okai voltak: a kommunista diktatúrában a nemzeti kisebbségek körében végzett értelmiségi tevékenységi formák közül ezeket támogatták, engedélyezték vagy éppen – megtűrték. A tudományos életben kiemelkedő eredményeket elérő magyarokról legfeljebb tudósítások vagy interjúk jelenhettek meg a szlovákiai magyar sajtóban, ha netán magyarul kívántak publikálni, azt csak a szélesebb nyilvánosságnak szánt lapokban vagy folyóiratokban tehették meg.”
A felvidéki magyarság „önösszeszedésének” ideje 1990 után kezdődött. Létrejöttek a különböző szakmai társaságok és időnként megjelentek olyan lexikonok is, amelyek rövid életrajzok vagy szócikkek formájában gyűjtötték egybe azokat, akik a kisebbségi kultúra, művelődés és szellemi élet területén figyelemre méltó eredményeket értek el. Ennek az igyekezetnek az eredménye, a többi arcképcsarnok mellett a szóban forgó összeállítás is, amely száz egykor élt vagy még élő felvidéki tudóst mutat be portréfotó és rövid szöveges jellemzés segítségével. Sajnos az album megjelenése óta sokan távoztak körünkből, hosszan sorolhatnánk a veszteségeket. Az összeállítás egyébként eleve nem lehetett teljes, (mint ahogy a többi arcképcsarnok sem), hiszen azok száma, akik helyet kaphatnának egy ilyen kötetben, többször meghaladja a lehetőségeket.
Egy részletes, mindenre kiterjedő kutatás feladata lesz majd, hogy megteremtse egy olyan kiadvány megszerkesztésének a feltételeit, amelyben valóban hiánytalanul ott lesznek valamennyien.”
Mint ahogy azt már a korábban röviden bemutatott kiadványoknál megállapítottam, hasznos „könyvről”, albumról van szó, céljának mindenképpen megfelel. Tömör, lényegre törő információkat tartalmaz, s nem utolsósorban bemutatja a100 tudós, tudománnyal foglalkozó ember arcképét is. Mindez felhasználható az élet, az oktatás és kultúra számos területén.
Végül, véletlenszerűen olvassunk bele az albumba… Megtudhatjuk például, hogy az 1910-ben Ímelyen született Blaskovics József nyelvész, turkológus, műfordító a pozsonyi tanítóképző elvégzése után egy ideig néptanító volt a szülőfalujában, de pl. Nyárasdon, Galántán is tanított. 1943-ban levelező szakon elvégezte a szegedi Tanárképző Főiskola matematika–fizika szakát, majd Budapesten orientalisztikát tanult, de tanulmányait Prágában fejezte be, miközben matematika–fizika szakos tanár volt Bazinban és Pozsony egyik városnegyedében, Főréven. Később Prágában telepedik le. „1950-től haláláig Prágában élt, ahol a Károly Egyetemen Rákos Péterrel közösen 1951-ben megalapította a hungarisztikai tanszéket, 1955-ben pedig elindította a turkológiai szemináriumot. Tankönyveivel, tanulmányaival megalapozta a modern cseh turkológiát”, olvashatjuk. A róla készült képet a már évekkel ezelőtt elhunyt villamosmérnök, tudományos közíró, volt prágai diák, Ozogány Ernő készítette.
Az arcképcsarnok albumok, kiadványok száz rövid portréja betekintést enged nemcsak az érintett művészek, tudósok, szellemi emberek életébe, hanem egyben a (cseh)szlovákiai magyarság múltjába, életébe, mindennapjaiba is.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
