Tóth Bence és Szinyei Merse Kata tizenhat éve házasok. Négy gyermekük van, kiegyensúlyozott családi életet élnek, több mint tíz éve kísérnek jegyeseket a Családok Jézusban közösségben. Irgalmasság vasárnapjához közeledve arról kérdeztük őket, hogy a házasságban, a családi életben, az egymáshoz, illetve a gyerekekhez fűződő kapcsolatban hogyan lehet megélni ezt az erényt.
– Mi a legelső dolog, ami az eszükbe jut az irgalomról?
Tóth Bence: A feltétel nélküli szeretet.
Szinyei Merse Kata: Az, hogy lehet hibázni, hogy nem kell tökéletesnek lenni, és ezt megengedjük a másiknak.
– Hol tapasztaták meg ezt először?
T. B.: A közös életünkben.
Ahogy haladtunk előre a kapcsolatunkban, lassanként elmúlt a rózsaszín köd, és előjöttek a hibáink. Igyekszünk elfogadni a másik tökéletlenségeit, rigolyáit.
SZ. M. K.: Szerencsések vagyunk, mert még csak vártuk az első gyerekünket, amikor rátaláltunk a Családok Jézusban közösségre. Ott találkoztunk azzal a gondolattal, hogy a házassággal tudatosan foglalkozni kell. Bár amikor azt ajánlották, hogy heti egy estét randizzanak a házaspárok, csodálkoztunk, mert mi akkoriban heti hat estét töltöttünk kettesben. Idővel aztán rájöttünk, mennyire indokolt ez a kérés, hiszen ahogy nőnek a gyerekek és zajlik az élet, a házaspárnak már nincs annyi közös ideje. Ha hetente egy-két alkalommal minőségi időt tudnak együtt tölteni, arra már lehet építkezni.
– Mi mindent kellett elfogadniuk a másikban?
SZ. M. K.: Kezdettől fogva tisztában voltunk a különbözőségeinkkel. A mi esetünkben az ellentétek vonzották egymást: Bence nyugodt személyiség, én pedig csapongó, szenvedélyes. Képesek voltunk apróságokon összekapni. Emlékszem, amikor megkértem, hogy segítsen a főzés előkészítésében, ő egyesével kezdte felvágni a répákat. Nem értettem, miért nem fog össze többet, úgy gyorsabban haladna. Érdekes, hogy ez precizitás megjelent a következő generációban is: a kamasz fiam múltkor szintén egyesével vágta a répákat, szinte vonalzóval. De fejlődtem, neki már azt mondtam, hogy hű, de szép, és megköszöntem a munkáját.
T. B.: A házasságunk elején esték mentek rá a veszekedésekre, a konfliktusokra. Behúzódtam a csigaházamba, Kata is duzzogott, várta, hogy nyissak felé. Ahogy jöttek a gyerekek, megértettük, hogy nincs időnk ezekre a helyzetekre. Tudatosan próbáltunk változtatni. Mind a kettőnknek engednünk kellett ahhoz, hogy ne vesszünk össze apróságokon, illetve gyorsabban kibéküljünk.
– Hogyan oldották meg a konfliktusokat? Kinek kell megtenni az első lépést?
SZ. M. K.: Szerintem követendő bibliai idézet, hogy ne nyugodjék le a nap a haragotok fölött. Sokszor vártam, hogy bocsánatot kérjen tőlem Bence, de rájöttem, nekem is be kell ismernem, hogy hibáztam, bármennyire nehéz is. A konfliktus feloldásához egy lépcsőfokot jelentett, amikor Bence azzal fordult hozzám: érti, amit mondok, de ahogyan mondom, azt nem tudja elfogadni. Szerintem fontos, hogy valakinek minél hamarabb meg kell tennie az első lépést.
T. B.: Megtanultuk, hogy ne várjunk a másikra, hanem lépjünk a másik felé. A világ sem fekete-fehér, és nem csak a másik a hibás. Kavarognak ilyenkor az érzések, nehéz, de dönteni kell: fontosabb a másik. És akkor már tudok mosolyogni rá. Ez ugyanúgy elhatározás, mint az, hogy nap mint nap mellette döntök, és szeretem őt, akkor is, amikor éppen rosszkedvű.
– Meg kell várni, hogy elmúljon a másik iránt érzett harag? Vagy megnyugtatják magukat valahogyan?
SZ. M. K.: Van, hogy egy kicsit elvonulok, gondolkodom, imádkozni próbálok. Elég lobbanékony a természetem, de sokat fejlődtem, tudatosan akartam változtatni az indulatosságomon. Akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor észrevettem, hogy a gyerekeimmel édesapám hangján kiabálok. Hosszú utat jártam be, a sok ima, a szentségimádások és a pszichodráma által Isten gyógyított.
Nem is olyan régen a középső fiunk egy egész üveg mustárt ejtett le a konyhában. Felment bennem a pumpa, de összeszorított foggal azt tudtam mondani neki: „Nem baj.” Azt felelte: „De mami, tudom, hogy baj, máskor ez baj.” „Nem, most nem baj” – nyomatékosítottam. Jó érzés volt, hogy felül tudok kerekedni az indulataimon. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek ezekben a helyzetekben is megtapasztalják, hogy szerethetők.
– A konfliktushelyzetekben mindenképp szükséges a bocsánatkérés? Van a feloldásnak valamilyen forgatókönyve?
SZ. M. K.: Mindkettőnknek fontos, hogy a bocsánat szó elhangozzon. Sőt, a továbbfejlesztett változata: Bocsánatot kérek azért, hogy…
T. B.: Ez utóbbit akkor tudom mondani, ha Kata előtte megosztja velem, mi esett rosszul neki, vagy ha rájöttem erre magamtól. Azért forszíroztam, hogy így kérjünk bocsánatot egymástól, mert a bocsánat szó néha kevésnek tűnik. Nekem az a fontos, hogy azért kérjen bocsánatot, amitől megbántódtam.
SZ. M. K.: Még ügyetlenek voltunk ezen a téren, amikor találkoztunk Gary Chapman és Jennifer Thomas Ha nem elég a sajnálom – A bocsánatkérés öt nyelve című könyvével. Először úgy éreztem, örülnék, ha a bocsánatkérés valamennyi formája elhangozna: sajnálom, hibáztam, kérlek, bocsáss meg, ne haragudj, többet nem fordul elő, igyekezni fogok… Sokat viccelődtünk ezen. Látom, milyen nehéz az első lépés, ezért ha csak elindul Bence és nyit felém, már az is elég.
T. B.: A harmónia hamar felborulhat apró dolgok miatt is, de ugyanolyan hamar helyre is lehet állítani egy mosollyal, egy érintéssel, egy humoros megjegyzéssel. A hétköznapi élet kis dolgaiban ez nagy segítség.
– A gyerekek sem mindig úgy viselkednek, ahogyan szeretnénk. Emlékeznek ilyen esetekre?
SZ. M. K.: Tavaly nyáron az egyiküket a Balatonnál elengedtük lángosozni a barátaival; tizenkét éves volt. Mondtuk neki, hogy nyolcra jöjjön haza. Telt-múlt az idő, rosszulesett, hogy késik. Haragudtam rá, amikor egy órás késéssel megérkezett, de mondta, hogy a barátai még nem indultak el… Elég megbízható, hamar belátja, ha bocsánatot kell kérnie. Előfordult olyan is, hogy a gyerekek nem mondtak igazat egy egymás közti konfliktusuk kapcsán. Megértettük velük, nem az a baj, ha hibáznak, hanem az, ha letagadják; inkább mindig mondják el, hogy mi történt. Jó velük a kapcsolatunk, őszintén bevallják a stikliket, és jó kérdéseket tudnak feltenni. Szerencsések vagyunk, mert nagyon jó gyerekeink vannak, bizalommal vannak egymás iránt és irántunk, jól kommunikálnak.
T. B.: Figyelünk arra, hogy a tetteiknek legyen következménye, de
– Hogyan tudták úgy elfogadtatni a gyerekekkel a kereteket, hogy az Önök iránti bizalom megmaradjon bennük?
T. B.: Büntetés helyett inkább jutalmazni igyekszünk. Az első gyerekünknél néhány éves korában, amikor a konnektorba nyúlkálás megakadályozására időnként ráütöttünk kicsit a kezére, azt láttuk, hogy ő is elkezdett csapkodni a homokozóban, ha az akarata ellenére történt valami. Ma ha meg is vonunk tőlük valamit a tetteik következményeinek megértetése érdekében, az a számítógépes játékidő, és soha nem a szeretetünk.
SZ. M. K.: Jó látni, hogy a gyerekeink milyen szépen gyakorolják a feltétel nélküli szeretetet a legkisebb iránt, aki most hároméves. Ő a harmadik gyerekünk után hat évvel született. Szülőként öröm megtapasztalni, hogy a kicsi bármit tehet, mindenki mosolyog rá pillanatokon belül.
– Nagyobb ellenállás nem fordul elő a gyerekek részéről?
T. B.: Van, hogy az itthoni munkában kellene segíteni, és persze nem úgy segít valamelyikük, ahogyan várnánk, vagy nem akkor. A kedvünk, a lelkiállapotunk, az időnk és a többiek jelenléte függvényében ezt vagy elengedjük, vagy emlékeztetjük arra, hogy ez az ő feladata. Amit tanulhatunk még, az az, hogy időt hagyjunk a gyerekeinknek a kéréseink teljesítésére. Ha azt mondom, csináld ezt azonnal, az nemigen működik. Ha megengedem, hogy befejezze, amiben van, az sokkal célravezetőbb. És időnként észérvekkel is meggyőzhetők a gyerekek. Könnyebben engedelmeskednek, ha a mögöttes szándékainkat és a kéréseink okát is megismerik. Például, hogy most miért épp nekik kell megcsinálni azt, ami a másik feladata szokott lenni.
– A gyerekek néha neheztelnek azért, ha nem megfelelő hangon kérünk tőlük valamit. Lehet, hogy amit mondunk, az megállja a helyét, de a hanghordozásunk zavarja őket. Sokszor ez is jó kifogás az engedetlenkedésre.
T. B.: Nekem is a gyenge pontom a hangszín. A KétIgenben, mentorpárként hallottunk először a „befogadás négy füle” modellről, ami által világossá vált számunkra, hogy néha miért értjük félre egymást. Ennek az a lényege, hogy mindannyian négyféleképpen értelmezhetjük, amit mondanak nekünk. A tárgyi, az önkifejezési, a kapcsolati és a felszólítási szinten. Egymással kapcsolatban és a gyerekeinkkel könnyen kialakul egy kölcsönös „érzékeny túlhallásunk”. Ráadásul ugyanazt a hangszínt elengedem a fülem mellett, ha jókedvű vagyok, máskor pedig nem.
– A gyerekek közötti konfliktusokat hogyan kezelik?
SZ. M. K.: Azt tapasztaltuk, hogy az egymás közötti konfliktusaik jórészt azon múlnak, hogyan érzik magukat a bőrükben, mennyire van feltöltve az érzelmi tankjuk. Legjobban a kettesben megélt programokkal lehet feltölteni a szeretettankjukat, hogy érezzék az odafigyelésünket.
T. B.: És persze azon is múlik az egymás közötti viselkedésük, hogy mi ketten hogy vagyunk egymással. Mindenesetre igyekszünk békítőleg fordulni feléjük, máskor, ha jelentéktelenebb dologról van szó, akkor pedig rájuk hagyjuk, hogy intézzék el egymás közt. Vagy elütjük valami bolondsággal, például valóban kimérjük a narancslevet, amin összekaptak. Jó, ha el tudják mondani, hogy melyik testvérükkel hogy érzik magukat. Néha elég csak társasjátékozni egyet azzal, aki épp nincs jól a bőrében, vagy minőségi időre vágyik. Látjuk azt is, hogy mindegyik gyereknek más az igénye. Kevin Leman Születési sor(s)rend című könyve jól leírja, hányadik gyerek mivel küzd a családban, mik a tulajdonságai, a jellemzői. Azt írja a szerző, hogy egy gyerek mindig felfelé tekint. A harmadiknak például azért nehéz, mert ő a másodikkal keresi a kapcsolódást, aki viszont nem feltétlenül vele foglalkozik, hanem az elsővel keresi a kapcsolatot. Persze ha az egyikük épp nincs ott, máris egymásra találnak.
SZ. M. K.: Ha elakadunk, beszélgetünk közösségi társakkal; ezekből a megosztásokból sokat tanulunk. Szerencsés generáció vagyunk, hiszen rengeteg könyv áll a rendelkezésünkre. Amikor elolvastuk a Születési sor(s)rendet, rájöttünk, melyik gyerekünk miért viselkedik úgy, ahogy, és már sokkal könnyebb volt elfogadnunk őt. Az is irgalmasság, hogy elfogadom a helyzetét, azzal együtt szeretem, és kicsit fel is mentem, hiszen értem, miből fakad az, ahogyan viselkedik.
– A nagyszülőkkel, az anyóssal, az apóssal hogyan élik meg a feltétel nélküli szeretet?
T. B.: Jól! Édesapámban könnyen megtaláltam az elfogadás és a szeretet példaképét. Kölcsönös volt részünkről az elfogadás a különbözőségeinket illetően. Jó látni, hogy hetven felett is nagy baráti körük van és sok programjuk. Amikor viszont együtt vagyunk, azok a találkozások a gyerekeinkben is nyomot hagynak.
SZ. M. K.: Igyekszünk azokra a dolgokra tekinteni, amelyekben példamutatók, amiket szeretünk bennünk. Felülemelkedünk az apróságokon. Tetszik nekem a harmincöt-negyven közötti életkor. Már nem akadok fenn mindenen, mint régen, és nagylelkűbb tudok lenni.
T. B.: 2008 környékén Kozma Imre atyához jártunk házas hittanra. Mindig a magnanimitas (nagylelkűség) kifejezéssel jött, hangsúlyozva, hogy ez a házasság alapja. Sok helyzetben mondtuk ezt egymásnak kedvesen, humorral. Milyen régóta ott van a szótárunkban ez a kifejezés! És milyen közel esik az irgalomhoz!
– Az irgalom gyakorlásának alapjánál ott találjuk azt a kérdést is, hogy mennyire vagyok irgalmas önmagammal. Feltétel nélküli szeretet a másik ember iránt… De vajon önmagam iránt is megvan-e ez?
T. B.: Ott a parancs:
SZ. M. K.: Nekem ezzel dolgom van az utam során. Régebben kevés önbizalmam volt. Lépten-nyomon észreveszem: ha valami nem stimmel a gyerekekkel, hibáztatom magam, könnyen belecsúszok az önmarcangolásba. Sokat gyógyultam már ebben is. Ha én nem vagyok jól, akkor a család életében is borul minden. Nem várhatom el Bencétől, hogy ő töltse be ezt a hiányt bennem. Ezt az utat magamnak kell végigjárnom, de a családért és Bencéért érdemes. Most már sokkal jobb a helyzet, és ezt Bencének is köszönhetem, hiszen tőle mindennap feltétel nélküli szeretetet kapok.
– Isten irgalmas. Mit jelent ez Önöknek?
T. B.: Bármit csinálok, szeret; nem tudok olyat tenni, hogy ne szeressen. Hibázhatok, de vissza kell találnom hozzá, és a hibát meg kell bánnom. A gyónással vissza kell térnem arra a kapcsolati szintre, ahol érzem a szeretetét.
SZ. M. K.: Ahogy vagyok, úgy vagyok szerethető. Hálás vagyok azért, hogy anya lehetek, mert így én is megtapasztalom: bármit tesz is a gyerekem, tudom szeretni. És Isten is így szeret.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
