A Magyar7 hetilap mindig szívesen fogadja olvasói leveleit, visszaemlékezéseit, személyes történeit, mert az egyéni sorsokból áll össze közösségünk történelme is. Az alábbiakban Jakabné Lelkes Ilona írását ajánljuk figyelmükbe.
Igen, mi, akik most a 60 éves érettségi találkozónkra készülünk, s iskolánktól gyémántmatúra-emléklapot kapunk, csupán két évig járhattunk a komáromi magyar gimnáziumba. 1952-ben az A és B osztályból 47-en érettségiztünk, tablónkon is 47 diák képe van, de Takács Andrást és Benkő Edét is osztálytársunkként tartjuk számon – habár ők másutt érettségiztek –, mert érettségiig közénk tartoztak.
22 évfolyamtársunk már nem jöhet közénk, róluk már csak mi emlékezünk meg.
Az 1950-ben újjászületett komáromi magyar gimnázium második évének érettségizőiként sok-sok örömteli diákélményt idézhetünk fel. Örömteli volt számunkra már maga az a tény is, hogy szülőföldünkön magyarul tanulhatunk, hogy olyan tanáraink lettek, akik közel álltak hozzánk, mert sorsuk alakulása hasonló volt a miénkhez. Tudták, hogy mi mindenen mentünk át, s azt is, hogy nem csupán tudásra, hanem megértésre, megértő türelmükre van szükségünk.
Örömet jelentett számunkra diáktársaink megismerése is, hiszen 18-20 évesen, szinte már felnőttként fogadhattuk barátainkká őket. Mintha révbe értünk volna itt Komáromban, végre magunkénak érezhettünk ezt az iskolát. Hiszen addig – ki hol tudott, s milyen lehetősége volt – úgy boldogult. Tanultak közülünk Magyarország több városában, szlovák iskolákban, csehországi deportálásból hazakerülve vagy éveket kihagyva, mert szüleik „fehérlapot” kaptak, s az áttelepítésre vártak. 1950-ben az iskolával mintha mi is újjászülettünk volna. Magának az életnek is örültünk. Nem csupán tanultunk, éltünk is a fiatalos életigenléssel. Volt tánccsoportunk, voltak jó sportolóink, Mikulás-bált szerveztünk, síkirándulásokon voltunk kétszer is; igaz, nyári diákmunkán is, a szalagavatón táncoltunk (egymástól tanultuk az akkori „modern” táncokat). Az a két év a komáromi gimnáziumban sokunk számára életünk legszebb emlékeit idézi.
A mai fiatalok talán nem is érthetik meg a mi akkori – lehet, hogy eltúlzott – örömünket, s máig tartó ragaszkodásunkat egykori iskolánkhoz, tanárainkhoz, osztálytársainkhoz, az itt anyanyelven megszerzett tudásunkhoz, magyarságunkhoz.
S hogy megértsék, talán mélyebben meg kellene ismerniük az itteni két évünket megelőző megpróbáltatásainkat. S hogy a megpróbáltatásokból mindnyájunknak jókora adag jutott, hadd érzékeltessem egy nemrég kezembe került segítségkérő levéllel. Ez a levél csupán csak egyik kis szegmense, vetülete akkori élethelyzetünknek. A levelet egy édesanya írta odahaza maradt gyermekeinek, alig felnőtté vált fiának címezve, ceruzával. Férjét „kuláknak minősítve” három évre bebörtönözték, őt Csehországba hurcolták. Íme, részlet a levélből:
„Édes gyerekeim!
Biztos, tudjátok már ezt a szomorú sorsomat. Mentsetek meg, ha lehet, vigyetek el a Nyitrai járásba, ott mégiscsak beszélnek magyarul, itt egy szót sem tud senki. Majd az eszem megy el, sírok meg reszketek. 300 kilométerre vagyok a hazától. Istenem, miért tették ezt velem? Attól félek, téged, fiam, nem bolygatnak-e miattunk. Eljönni nem tudtok hozzám, mert rossz a közlekedés, csak akkor, ha elintéznétek elmenetelemet. Falun biztos akad helyem. Hozzátok nem akarok menni, hogy ne legyen feltűnő…
Képzeljétek el, zár nélkül vannak az ajtók, és úgy drótozom be éjjelre, egyedül vagyok, majd kétségbe esem, mikor már sötétedik, sírok meg sírok már második napja. Mentsetek meg valahogy! Még ha apátok velem volna, de egyedül szörnyű. Szemüveg nélkül írok. Arra nem gondoltam, hogy még erre a sorsra juttassanak. Ha jöttök, és nem leszek itt, akkor valahol kint leszek munkán, mert már kijelentették, hogy kell menni répát kapálni. Írjál, fiam, hogy a te helyzeted micsoda, nem vagy-e bolygatva. Látjátok, hova elhurcoltak! Istenem, miért is érdemlem ezt meg? Ha tudtok rajtam segíteni, segítsetek, mert én itt nem bírom soká. Nem is tudom, kihez menjetek segítségért. Mentsetek meg, fiam, ha tudtok, minél előbb. Írjál azonnal!
Csókol: Anyátok”
Hát, ilyen világban éltünk – szülőföldünkön üldöztetve – bűntelenül! Azóta megedződtünk. S ehhez az a komáromi magyar gimnáziumban eltöltött, örömet és életerőt adó két év is hozzájárult. Tudást és tartást adott, felkészített az életre. Ezért emlékezünk a mi iskolánkra sok-sok szeretettel és hálával.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
