Az életem végképp mögöttem marad, ha ugyan az enyém volt valaha is? Mások találták ki nekem, és én éltem ebben a másik, másolat életemben,
s jöttek a társak. Sebünk a világ. A színész, a vadász, a bokszoló, a zenész, Öcsi, Bejer, Sanyi, Jellasics. Jöttek a lányok és el is hagytak. Ki Bécsbe távozott, de Róla most nem, ez a halottak könyve. Ki a másik világba, hogy kísértsen azóta is ama zöld, tengerzöld, tengermély szempár ne hagyjon magamra egyetlen életfogytiglani pillanatra sem, emlékezzen és emlékeztessen arra a másik, csak általa ismert, csak benne élő önmagamra. És jött Kati, lehet, őt is Viola küldte, egyetlen, utolsó ajándékaként, s ő velem maradt. Jöttek a lányok, Boglár és Zsófia, nevettek, kinevettek, elűzték démonaim, miközben Irgum-Burgum Benedekről meséltem nekik, és Moha bácsiról, a törpéről, Tóbiásról és Kelemenről, a két kelekótya kiskakasról. És zúgtak az évek, mint távoli dűlőúton a teherautók. Nem volt megállás. S a tengerparton, míg a napfelkeltét vártam, szóltak távoli hajókürtök a ködből. Hívtak, csábítottak, de én, beúszva ugyan szirénhangjaik után, időben fordultam vissza mindig. Tékozló duhaj voltam. Erdélyi játékos. Ha a parti vérre megy, miért az én vérem folyjék örökké, amíg mások! Na jó, gondoltam nagyvonalúan. Az a másik világ még várhat! Kati ott állott a parton és várt, teste íjként feszült meg, felaranylott, és amire kiértem, hátam mögül, a tengerből előbukkant a tomboló vérnarancs. Egy időre száműzve másolat életemből az örökösen kísértő, vicsorgó árnyakat. Sejtettem, eme tengerparti napfelkelték sem térhetnek vissza soha többé. Vacogtam.
A pörgettyű
Barátaim sorra tűntek ki a képből. Forgatott minket egy pörgettyű, forgatott egymás körül az őrület. Nem volt megállás. A vadász Németországba ment, a bokszoló Szegedre, a színész Amerikába, Jellasics Budapestre. Mentek élni! Én ültem keletre néző asztalomnál, Sepsiszentgyörgy közepén, a Gábor Áron téren, a Mihai Viteazul-szobortól jobbra, és írtam a Promenád köteteit. Hol vagytok, ti régi játszótársak? – kérdeztem később, jóval később, s már nem kívántam senki szeretetét! Úgyis jelen voltam barátaim emlékeiben. Ők is az enyémben. Már nem reméltem új fordulatot. S végre már nem emlékezni akartam, hanem élni, másolat életemben, ahogy lehet. A regényeket befejeztem, lányaim felnőttek, ránk esett a szabadság, s a tér nevét is M. Viteazulra változtatták, ha már közepén trónol a hős vajda. Erre gondolva most, a jeges holdfényben ragyogó tisztáson elbizonytalanodom. Talán másképp is lehetett volna? De amire keresni kezdtem a régi játszótársakat, sorra tűntek ki a képből megint, de most végérvényesen! Először Öcsi költözött át az elágazó ösvények kertjébe, majd a vadász, Jellasics, végül Sanyi. Ma is látom tekintetét, A Nyolcvan huszár végén merevedik ki. Igen, kiolthatatlan emberi tekintet. Rám néz, rád, rájuk, harmincnyolc esztendeje, Tekintete intenzíven mered ránk. De ennek a következményeit sem tudom végiggondolni, nesz kél, tétova zúgás. És a tisztáson megjelenik egy tétova árny.
(Bogdán László Ott túl, nem messze, már egy másik világ volt… című kötetéből. Artprinter Kiadó, Sepsiszentgyörgy)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
