Igen, a hazugság, a mocskolódás vérükké vált az embereknek.
Cáfolhatatlan, hogy divat lett az emberhez méltatlan viselkedés, s cseppet sem csak a kocsmákban. A közéletben is. Nem ma lopódzott be mindennapjainkba a trágárság, alighanem ezt is a rendszerváltásnak nevezett, inkább módszerváltozásnak hívható „valami” szabadította ránk. Torka szakadtából üvölt a parlamentben a kimutathatatlan támogatottságú párt üdvöskéje, egy másik rendre az Országházon kívülre teszi székhelyét, s bár a képviselői fizetését felveszi, parkokban, utcákon, tereken szónokol, hiszen ott nem cáfol rá és nem utasítja rendre senki, mondhat, amit akar.
Kövér László szélmalomharcot vív házelnöki minőségében, számtalanszor kell rendre utasítania a képviselőket, jó is lenne, ha majd egyszer egy könyvben megjelentetné azokat az eseteket, amikor figyelmeztetnie, sőt büntetnie kellett a mocskolódókat és a rendbontókat. Akik egyébként akkor mutatnak tehetséget, amikor egy Verhofstadt nevű uniós őrjöngőtől kell tanulniuk, meg a korrupt hazugoktól. Sikerült is elsajátítaniuk, hogyan lehet emberhez méltatlanul viselkedni, s hogyan lehet eltüntetni életünkből az eleganciát. Ez volt-van a szabad világ üzenete.
Valószínű sokan elfelejtették már, én sosem felejtem el a 2010-es parlament megalakulását. Sok oka volt annak, hogy nem sikerült olyan ünnepire, mint amennyire vártuk volna. Gyönyörű volt a történelmi magyar zászlók bevonulása, elhangzott a Himnusz, ám amikor ezt követően felhangzott a székely himnusz is, egyesek zavarón és illetlenül mocorogni, pakolászni kezdtek, meg sutyorogni, s csak az juthatott az ember eszébe, hogy igen, Trianon kiötlői itt vannak velünk. Az örök fanyalgók, az örök mocskolódók. Ők itt vannak velünk immár a 20. esztendő óta, hiszen azóta vagyunk az unió tagjai. S volt időnk megismerni közelebbről is a mocskolódókat, a mintaadókat. A hivatásos hazudozó Jourovák, Sargentinik, Delbos-Corfield asszonyságok díszes társaságát, s immár a szakmányban korrupt bűnözők bandáját is, akik mindig más szemében keresik a szálkát, a sajátjukban meg a gerendát sem lelik.
Nálam a mocskolódás kategóriájába tartozik az az immáron mindennapos uniós viselkedés is, amely pénzek visszatartásával, feltételek örökös változtatgatásával és örökös vádolgatással próbál kiiktatni bennünket az ügymenetekből. (Lásd Erasmus-ügy, helyreállítási alap és így tovább.) S megvallom, nagyon unalmas már naponta azt olvasgatni, hogy az ilyen-olyan, törvény szerint nekünk járó pénzek kifizetését újból és újból halasztgatják, miközben zsarolgatnak, az uniós forrásokért felelős miniszter meg kis túlzással naponta szaladgálhat Brüsszelbe tárgyalni, magyarázkodni. De mocskolódhatnak, gyalázkodhatnak, hazudhatnak olyan hivatalos személyiségek is, mint a szlovák külügyminiszter, bizonyos Káčer úr (ez utóbbi szó kicsit túlzás), amikor nyomdafestéket nem tűrő módon küld el melegebb éghajlatra országvezetőket. Ez tehát a mai módi.
Hogy az emberi minőség számos jelből érezhető romlását hogyan lehetne megakadályozni, azt igencsak jó volna kitalálni. Eddig nem sikerült. Talán el kell fogadnunk, hogy ilyen az emberi természet? Tatay Sándor Bonifác című novellájának főhőse, egy idős pap, aki a Badacsony lankáira visszavonulva maga is szőlőt és bort termel, s így elmélkedik: „Három okból menekültem el a tömkelegből – mondotta ilyen régiesen. – Mindenekelőtt azért, mert rettenetesen hazudnak az emberek. Tudom, mindig is hazudtak, dicsekvésből, önérdekből, szégyenérzetből, hízelgésből – hazudta a megfélemlítettek, hazudtak még országos ügyekből is. Bár azt hiszem, mindig némi lelkiismeret-furdalással, bűntudattal.
Ma az a legrosszabb, hogy minden fontos ok nélkül, rutinból, természetesen, társadalmilag bevett módon hazudnak, ha szükség van rá, ha nincs, egyszóval a hazugság vérükké vált az embereknek. Akárhányszor megfigyelhettem, hogy valaki a nyilvánosság előtt vehemensen állít valamit, kiáll valamiért, hűséges lesz és dicsőít, átkoz, korhol, nyomban utána egy szűkebb baráti körben mindazoknak az ellenkezője mellett ágál, némelykor nagy ékesszólással, nehogy előbbi megnyilatkozását szó szerint értsék. És ezt az embertársai egészen természetesnek veszik. Akkor is, ha nem tudják pontosan, melyik alkalommal hazudott nagyobbat. Ha pedig biztosan tudják róla, hogy nem mond igazat, sőt tudja ő, hogy el nem hiszik egy szavát sem, ebben sem talál semmi kivetnivalót. Az igazmondás igénye mintha nem is lenne többé sajátunk. Hazudnak az emberek, úgy ahogy lélegzenek.”
Igen, a hazugság, a mocskolódás vérükké vált az embereknek. Mit lehet tenni? Költözzünk fel a Badacsony lankáira a tömkelegből? Aligha megoldható. Inkább higgyünk abban, hogy nem mindenkinek vált vérévé a rettenetes hazudozás. Akinek meg azzá vált, azt sürgősen töröljük ki szövetségeseink, barátaink rosszul összeállított listájából.
Kondor Katalin
A szerző újságíró
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
