Két tábor feszül egymásnak. A két tábor közt rendőrök sorfala. Az egyik csapat azt mondja, békét akar, a másik, hogy igazi békét akar. Ha már ilyen unisono ugyanazt akarják, miért nem tudnak összefogni, és egyesült erővel akarni?
Az akadály egyszerű: az első tábor (az egyszerűség kedvéért nevezzük ruszofilnek) szerint a második tábor (nevezzük ukranofilnek) Zelenszkijt és a fegyverszállítást támogatja, míg az első, a második tábor állítása szerint, Putyint.
Az egyik tábor azt mondja: elég a fegyverszállításból és a kardcsörtetésből, a másik azt üzeni: csak több fegyverrel érhető el a béke. Ennek a kétismeretlenű egyenletnek csak egy megoldása lehet: a táborok valamelyike hazudik. Ami még rosszabb: uszít.
A múlt hét péntekén Pozsonyban csúcsosodott ki az a tüntetéssorozat, amely január során söpört végig Szlovákia városain. Bár a söpör ige nagyon erős túlzás, hiszen a legtöbb városban néhány száz ember vonult az utcára. (Mi ez a párizsi tüntetésekhez képest, ahol csak a lángoló autók száma valahányszor több százra rúg, vagy a brüsszeli örömünnephez képest, amikor az ősbelgák focigyőzelmük után szétverik az egész belvárost?) A résztvevők a szlovák fővárosban is a békét követelték, és tiltakoztak, amiért a leváltott kormány, mintha észre sem venné, hogy le lett váltva, továbbra is tolná a nehézfegyvereket a szomszéd országba, és a militáns hangvételt erőszakolja rá a társadalomra.
A néhai Grassalkovich-palota előtt – ahol napjainkban Zuzana Čaputová tiszteletére szoktak harsogni a fanfárok akár napi több alkalommal is – vagy ötezer ember zsúfolódott össze, szlovák zászlókat lengetve, amelyek közé elvétve orosz, sőt szovjet lobogók is vegyültek. Velük szemben száz-százötven főt számláló, sárga-kék zászlókat lóbáló, ukrán zászlóba öltözött ellentüntető. Utóbbi csapatnál helyenként amerikai és uniós zászlóba kapdosott a tavaszi szél.
Hogy a paletta még színesebb legyen, aznap az ukrán és az orosz nagykövetség előtt is demonstráltak a fiaik jövőjéért aggódó anyukák és nagymamák; ők a bucsai mészárlás évfordulójára vonultak ki, míg a ruszofilek és az ukranofilek estefelé az amerikai nagykövetséget tüntették ki a figyelmükkel.
És ez így ment egész nap, fel-alá vonulgattak a csapatok az egyik térről a másikra. Mire besötétedett, már csak néhány megfáradt csataló üldögélt a telerádió (RTVS) fordított piramisa előtti lépcsőkön, szidva a „mediális pöcegödör” képviselőit, akiket szemmel láthatóan nem hozott lázba az ő aggodalmuk.
Maga a „pöcemédia” valóban meglehetősen langyosan, sőt kifejezetten zavarodottan tudósított az egészről, vagy elhallgatva az esemény súlyát, vagy eltologatva a súlypontot a támogatandó és a „hivatalosan” elítélendő csoportok között. A közszolgálati televízió a ruszofilek létszámát néhány százra saccolta, míg az ukranofilekét többezresre, miközben az arány fordított volt; sokszoros többségben voltak a ruszofilek, mintegy igazolva a felmérést, hogy a szlovák társadalom nagyobbik része mást gondol a háborúról, mint a megbukott kormány. A néhány perces tudósításokból kimaradtak azok az arcok és vélemények, amelyek alapján a néző képet alkothatott volna róla, egyáltalán miről van szó, és milyen indulatok fűtik, milyen félelmek aggasztják a szlovákiai polgárokat, ha már kivonulnak a térre.
Este a közösségi médiát ellepő, nagyrészt youtube-os videókból azért csak kirajzolódott az összkép, amely semmivel sem szívderítőbb, mint az elsumákolt tudósítások. Úgy látszik, Szlovákiában még egy békét követelő megmozdulás sem szólhat arról, amiről szólnia kellene: hogy végre intsünk búcsút a fegyvereknek, és követeljük a békét.
A ruszofilek Amerikát és a NATO-t küldenék haza, míg az ukranofilek táborában azt is kamerába mondta egy nyilatkozó „békepárti” atyafi, hogy (s itt meg kellett kapaszkodnom, le ne essek a székről): „Mi szláv Visegrádot akarunk! Azok ott nemzetárulók.” Hát, nagy az isten állatkertje. Egy biztos, a szlovák társadalom tudathasadása és megosztottsága végérvényesen visszafordíthatatlan.
Mindeközben a leváltott kormány leváltott egészségügyi minisztere hivatalosan is lemondott, ám utolsó napján még gyorsan elosztogatott vagy kétszázmillió eurót, és gyorsan aláírta azt az irányelvet, amely szerint a „transzneműek” nemváltása bemondásra is hivatalossá válhat, magyarán, bárki lehet másnemű, mint ami valójában.
Ezek után a hölgyek ne lepődjenek meg, ha egy olyan „nővel” keverednek közös zuhanyozóba, akinek elsődleges nemi jellege férfira utal.
A szlovák politikai népünnepély fényét Zuzana Čaputová elnök azzal is emelte, hogy a bukott Lengvarský miniszter után a bukott kormány feje, Eduard Heger két minisztériumot is vezethet. Közbevetett kérdés: hányszor kéne ezeket leváltani, hogy egyszer végre leváltódjanak? Mindenesetre egyre izgalmasabb ország ez a Szlovákia, kár, hogy Brüsszelből csak Budapest látszik.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/10. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
