Amikor Kubában éltem 1980-1986 között, ez 6 hazautat jelentett (a magyar kiküldötteknek fizetve volt az első kiutazás, az utolsó hazautazás, s köztük minden nyáron az oda-vissza út). A 6 hazautazásból 1 észak felé volt (Montréal), 3 közvetlen Havanna-Madrid járat, 1 ugyanaz leszállással San Juanban, s 1 hajóval, ez a témám most, bár említettem már részben.
Normál utasszállítás nincs Kuba felé hajóval, ma sincs. Ahogy körutazások sincsenek. Pedig a karibi térség a legnépszerűbb a világon az olcsóbb hajós körutazások között. De szinte minden ilyen hajótársaság amerikai, azaz az embargó hatályos rá. Így semmilyen utazási célú hajóforgalom nincs Kubából vagy Kubába. Ami van, az csakis kereskedelmi hajóforgalom. Kereskedelmi hajóval utasként utazni pedig privilégium, külön ismeretség kell hozzá. A mi helyzetünk pont ez volt: keletnémet hajóval utaztunk, külön engedély alapján, s a hajó egyetlen civil utasai voltunk.
1986. augusztus 20-án délután szálltunk hajóra, de csak éjfél után indult el a hajó. A normál tengeri határ 22 km, ezen belül engedély kell még az áthaladáshoz ki, kivéve olyan szűk nemzetközi útvonalakat, egyes szorosokat, ahol minden víz valakihez tartozik – az ilyen vizeket csak háborús időben szabad lezárni. A hajó amint kijutott a kubai vízekről, északi irányban haladt, a Bahama-szk, és az USA között, a két ország között kb. 70 km a távolság, azaz középen nemzetközi vízek vannak.
Ez, ugye, a világ egyik leggazdagabb vidéke, így minden tömve van hajókkal. Bármerre néztem, hajókat láttam a környéken. Leginkább jachtokat.
A Bahamákon csak így jártam, a szigetek körül, meg repülővel felette. Bár mindig izgatott “Kolumbusz szigete”. Máig nem tisztázott ez melyik sziget, több elmélet is van, a legelterjedtebb szerint ez a San Salvador sziget a Bahamák keleti részen. Ennek a közelében se jártam:
A Turks- és Caicos-szk. szerint azonban nem itt volt a partraszállás, hanem a Grand Turk szigeten, persze itt is van felirat:
Ez utóbbit legalább láttam fentről.
De vissza az úthoz. Aztán mentünk egészen a Bahamák északi végéig, majd onnan immár “kifordulás” északkeletre a nyílt óceánra. Ez így 1 nap nagyjából az indulástól. 1 nap alatt kb. 800 km-t tesz meg egy hajó, normál körülmények között.
Bár a hajók nemzetközi vízeken mennek, igyekeznek közel haladni lakott helyekhez. A hagyományos észak-atlanti déli útvonal esetében (mert van egy észak-atlanti északi útvonal is, lásd Titanic) – s ezt máig tartják a hajók – ez két helyet jelent: Bermudát és az Azori- vagy a Kanári-szigeket. Bermuda kb. másfél napnyira van a Bahamáktól. Nagyjából 30-40 km-re mehettünk el tőle, azaz magát a földet nem lehetett látni (nagyjából 10 km-re lehet ellátni tengeren, magas fények esetében esetleg 25 km-re), de a helyi FM-rádiók jele bejött pár órán keresztül.
Szóval a Bernuda-háromszögön nem csak sokszor légi úton, de egyszer hajóval is áthaladtam.
Az Azori-szigetek nyugati csücske kb. 2,5 napnyi távolság az európai szárazföldtől (földrajzilag az Azori-szk. nyugati szigetei – Corvo és Flores – Amerikához tartoznak!).
S Bermuda és az Azori-szk. között a nagy “semmi” 3000 km-en keresztül, ez jó esetben 4 nap hajóút, nálunk inkább 5 volt, mert vihar volt közben másfél napig. Kemény vihar is volt, olyan 2-méteres hullámokkal. Nagyjából 70 centis az a hullám, amit még meg lehet szokni, minden nagyobb idegesítő, különösen, ha viharral párosul.
Indulástól számítva a 8. napon értük el az európai szárazföldet. Valahol a spanyol-portugál határ környékén, persze mi mindvégig nemzetközi vízeken haladva, azaz csak a rádióadások nyelvéből lehetett következtetni (nem volt akkor még GPS).
Innen még 1 nap a La Manche csatorna. Sajnos a csatorna legszűkebb szakasza éjszakára esett, azaz aludtam, nem néztem meg, de itt megint nagyon sok hajó volt.
Akkor a hajóskapitány elmagyarázta, most két lehetőség van: vagy megkerüljük Dániát vagy a Kiel-csatorna. Békésen mentünk az Északi-tengeren, a kapitány azt mondta, pénzügyileg mindegy merre megy: a Kiel-csatornán az átmenés díja kb. ugyanannyi, mint amennyi plusz üzemanyag kell Dánia megkerüléséhez, de viszont 1 nap plusz idő az utóbbi. Mivel most az utasításai szerint augusztus 31-én ki kellett kötnie otthon, ami Rostockot, az akkori NDK-t jelentette, a csatornát választotta.
Vicces volt a politikai helyzet. A keletnémet hajók pont úgy működtek, mint a normál kommunista vállalatok. Szóval felül volt a kapitány, második helyen meg a párttitkár. A nyugatnémet területeken és azok közelében a matrózok szabadidejükben szépen nézték a nyugatnémet tv-t, de amint megjelent a teremben a párttitkár, kikapcsolták.
31-én tehát megérkeztünk dél körül, összesen 10 és fél nap lett a teljes hajózás.
Mennyibe került? Szerintem semmibe. Szívességi alapon ment. Ez persze azt is jelentette, hogy nem volt ez szokásos hajókirándulás. Nem volt semmilyen szórakozás az utasoknak. Az a szórakozás volt, ami eleve volt a személyzetnek: minden este filmvetítés az egyik teremben, ezeket sose néztem, mert németül voltak. Napközben volt strandolás, volt egy medence a fedélzeten, ezt megtöltötték tengervízzel, s körülötte lehetett napozni. Volt még egy terem, ahol meg az emberek beszélgettek, meg időnként műveltségi vetélkedők zajlottak, persze németül, szóval ide se jártam.
Az étkezés is teljesen menzaszint volt, a kor keletnémet szokásai szerint. Minden nap ebédre 3-féle főétel közül lehetett választani, olyan tipikus német dolgok mint pl. főtt marhahús főtt krumplival és céklával. A levesek és a desszertek minden nap ugyanazok voltak, kivéve szombatot, amikor eper tejszínhabbal volt a desszert. Ami tetszett: vacsorára mindig volt tatárbifsztek is, én meg ezt szeretem. Aki nem szerette a tatárbifszteket, az ehetett omlettet. Akinek meg se az omlett, se a tatárbifsztek nem volt kedvére, az éhes maradt. Két ebédlő volt: egy tiszti és egy személyzeti, de láttam, tök ugyanaz a kaja volt, csak a tisztiben kényelmesebb volt, mert kevesebb ember volt együtt. Mi persze a tiszti ebédlőben voltunk elhelyezve.
Beszélgetni nem igen lehetett, az emberek 95 %-a semmilyen nyelven nem beszélt a németen kívül. A párttitkár volt a legműveltebb, tudott angolul és oroszul, de mogorva alak volt, szóval vele más okból nem lehetett beszélni. A kapitány tudott angolul, időnként társalgott az apámmal. A matrózok között akadt egy oroszul valamennyire tudó szorb ember, vele néha beszéltem, de az ő is inkább amolyan szorb-orosz keveréknyelvet beszélt, szóval nem volt könnyű érteni.
A németországi szorbok szerencsés kisebbség. Minden rendszerben imádta őket a hatalom: Hitler kinevezte őket “árja szlávoknak”, aztán meg az NDK alatt ők lettek a “nagy szovjet nép helyi kistestvérei”. Ennek ellenére erősen identitásvesztési állapotban vannak: az elnyomás hiányának a rossz oldala, hogy segíti az önkéntes asszimilációt. Ma már alig 30 ezer ember beszél szorbul, ráadásul ez is 2 egymástól jelentősen különböző, nem teljesen kölcsönösen érthető nyelvjárásra oszlik – az alsószorb a lengyelre hasonlít, a felsőszorb a csehre -, s ma már csak a legidősebbek közt akad tisztán szorb nyelvű ember, mindenki más német anyanyelvű is, a legfiatalabbak nagy része pedig nem vagy alig tud szorbul.
A két legnevezetesebb szorb: Baldur von Schirach, a Hitlerjugend első vezetője, vele mostanában kevesebbet büszkélkednek, s Stanislaw Tillich, Szászország előző kormányfője.
Nekem szeptember 1-jén Budapesten kellett volna lennem egyébként, ami persze nem sikerült. Csak 6-án értem oda. De ez már egy másik történet.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
