„Leírhatatlan, amit éreztem, de ez végül egy rutinműtét volt” – nyilatkozta Stefano Margaritora professzor, akivel Leó pápa szombat délutáni hazatérése után Andrea Tornielli, a Vatikáni Rádió szerkesztőségi igazgatója készített interjút. A teljes felépüléshez kell még tíz nap. A pápa „ideális beteg volt”.
„Azt mondanám, hogy nincsenek orvosi okok, amiért a pápa ne utazhatna el. Orvosi szempontból a pápa megtarthatja a november 6–17. között tervezett, megterhelő latin-amerikai utat” – nyilatkozta Stefano Margaritora sebész professzor, aki október 13-án, kedden tüdőműtétet végzett Leó pápán. A római születésű 61 éves Stefano Margaritora a Római Szent Szív Katolikus Egyetem mellkassebészet professzora és az Agostino Gemelli Egyetemi Kórházi Alapítvány mellkassebészeti osztályának igazgatója.
– Professzor úr, először is, hogy van Leó pápa?
– A kórházból való elbocsátásakor Leó pápa teljesen kielégítő klinikai állapotban volt. A vérvizsgálat eredményei teljesen szabályosak és a szívműködése is normális. A műtét után a tüdejének újbóli tágulása a várakozásoknak megfelelően halad. Tehát összességében jó az állapota.
– Elmondhatja nekünk, hogyan fedezték fel a tüdődaganatot?
– A pápa rosszindulatú tüdődaganatának felfedezése teljesen véletlen volt, ahogy az sajnos gyakran előfordul, mivel a rutin hasi vizsgálatok során egy kis foltot fedeztek fel a mellkasában, a tüdő alján. Ez így teljesen normális, mert amikor hasi röntgenfelvételeket készítenek, s mivel a rekeszizom egyfajta ernyőnek tekinthető, a tüdőalapok általában láthatóvá válnak. De bizonyára, ha ez az apró folt egy kicsit magasabban lett volna, akkor nem látszott volna.
Az onkológiai részlegből kijövet
– Mit tanulhatunk mindabból, amit a Szentatya az utóbbi hetekben átélt? Mennyire fontos a megelőzés?
– A megelőzés kulcsfontosságú, mert a Szentatya is azok közé tartozik, akiknél teljesen véletlenül fedezik fel, hogy tüdőrákjuk van, amit nem a megelőzés szándékával tesznek, hanem mert más okokból eredő vizsgálatokon esnek át. Például, ha valaki leesik egy fáról és beviszik a baleseti osztályra egy röntgenre és a felvétel valami foltot mutat a tüdőn. Ezért fontos lenne, hogy a lakosság egésze, különösen a veszélyeztetettek, rendszeres megelőző szűrővizsgálatokon vegyenek részt, nemcsak a tömeges szűréssel elérhető rákos megbetegedések, például a mell- vagy vastagbélrák, hanem a tüdőrák esetében is. A tüdőrák ugyanis, főként korai stádiumában, nem mutat tüneteket, ahogyan azt a Szentatya esetében is láttuk, akinek nem voltak légúti tünetei, és egyébként pedig nagyon jól érezte magát.
– Hogyan jellemezné a műtétet? Bonyolult volt?
– Nem lenne becsületes dolog azt mondani, hogy nagyon bonyolult volt, hogy hőstettet csináljunk az esetből. A Szentatyán végzett műtét valójában rutinműtét volt, abban az értelemben, hogy hasonló helyzetben, adott méretű tüdődaganat esetén az azt tartalmazó teljes lebenyt el kell távolítani. A Szentatya esetében a jobb tüdő alsó lebenyét távolítottuk el. Tehát ebből a szempontból rutinműtét volt.
– Professzor úr, elégedett a műtét eredményével?
– Igen, nagyon. Azt mondanám, hogy a műtét komplikációk nélkül zajlott le, amit mindig is remélünk minden műtét előtt. De sajnos ez nem mindig történik így.
– Elégedett a pápa műtét utáni felépülésével?
– Igen, és ennek igazán örülünk, mert a Szentatya a műtét utáni felépülésébe valóban szívét-lelkét beletette, mint a legmotiváltabb emberek az ilyen típusú műtétek után. Ezért csak minimális segítséget kellett nyújtanunk neki, mert a gyors felépülés iránti vágya minden szempontból nagyon hatékony, valóban dicséretes volt.
– Meg tudja becsülni a felépülés időtartamát? Hogyan állunk a latin-amerikai út előtti idővel?
– Szokványos esetet feltételezve, az ilyen típusú műtétek után szerintem pár hét kell a valóban teljes fizikai felépüléshez. Minthogy már majdnem egy hét eltelt a műtét óta, mindent összevetve úgy vélem, hogy a pápa tíz napon belül teljesen felépülhet. A három hét múlva esedékes, hosszú repülőúttal járó utazással kapcsolatban azt mondanám: nincsenek orvosi okai annak, hogy ne kerüljön rá sor.
– Mit jelentett Önnek mint ember, mint orvos és mint hívő, hogy azt a csapatot vezethette, amely a pápát műtötte?
– Megoperálni „egy pápát”, mély érzelmeket keltett bennem, amelyeket el sem tudok mondani. Végül is egy emberrel van dolgod, hiszen a pápa is ember, de jól tudod, hogy mégsem egy közönséges ember. Leó pápának olyan karizmája van, hogy elképzelhetetlen lenne őt közönséges embernek tekinteni. Egy olyan pápát fogsz tehát megoperálni, aki – legalábbis a modern történelemben – most először esik át egy rosszindulatú daganat műtéten. Mert idáig, amennyire tudjuk, erre még nem volt példa. Mindazonáltal tudod, hogy az egész világ szeme rád figyel, mert ő nem csak egy államfő, hanem a hívek vezetője szerte a világon, akit hatalmas médiafigyelem kísér. Így tehát egyértelmű, hogy ez a rutinműtét emberileg nézve nem tekinthető rutinszerűnek. Így aztán egy sor nehézségbe ütköztem, míg végül azt mondtam magamnak: „Egy olyan átlagos műtétet kell végrehajtanod, amit már ezerszer csináltál az életedben”, ugyanakkor „ezt a műtétet most először kell elvégezned egy pápán”.
A búcsú a kórház elhagyásakor
– Mit mondott a pápának közvetlenül az altatás előtt?
– Amikor a pápa belépett a műtőbe, s minthogy ő igazán egyszerű és mosolygós ember, mi félkaréjban körülvettük őt: én, a kollégáim, az aneszteziológusok és a műtő személyzete. Amikor belépett, körülnézett és így meglátott minket, azt mondtam neki: „Szentatya, ez a mi kis „dream team”-ünk („álomcsapatunk” – mivel az aneszteziológus altat, azaz álmot hoz). Mire ő elmosolyodott, ennyi volt. Aztán elkezdtük az altatást.
– Professzor úr, milyen beteg volt Leó pápa ezekben a napokban a Gemelli-klinikán?
– Leó pápa ideális beteg volt. Nem hízelgésből mondom, de valóban olyan beteg volt, aki a legkevésbé sem okozott problémát az őt ellátó csapatnak, és akkor sem okozott volna semmilyen problémát, ha Mario Bianchinak hívják. Mindig nyugodt, mindig mosolygós volt, alig panaszkodott a fájdalomra, amit minden odafigyelés ellenére az ember kétségtelenül érez. Betartotta az összes diétás és fizioterápiás előírást. Talpra állt, és mindig egy kicsit többet tett, mint amit kértünk tőle. A műtét utáni második napon ő éppen a kápolna székeit rendezgette. Azt mondtuk neki: „Szentatyánk, itt vagyunk mi!” Ő pedig azt mondta: „Nem baj, meg tudom csinálni, és meg is fogom csinálni”. Szóval, mit mondhatnék? Valóban egy teljesen ideális beteg volt.
Végül szeretnék köszönetet mondani a Gemelli-klinika teljes személyzetének, az egész csapatnak, akik hozzájárultak a Szentatya ellátásához. Soha ne feledjük: a kórházakban a sebész és az aneszteziológus munkája mögött ott van a műtősnő, a műtő személyzete, beleértve a nem ápoló segítőket is, ott vannak a laboránsok, a radiológusok, akik minden nap bejöttek, hogy röntgenfelvételeket készítsenek a Szentatyáról. Ott vannak a gyógytornászok, ott van egy sor egészségügyi szakember, akiket talán általában nem említenek, de akikre örömmel emlékszem vissza, ezen kívül természetesen szívből jövő köszönetet mondok a vezetőségünknek, a Gemelli-klinika Alapítványnak és a Katolikus Egyetem rektorának, akik bizalmat szavaztak nekem, és lehetővé tették számomra, hogy megélhessem ezt a valóban rendkívüli élményt.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican Media, Simone Risoluti/Vatican Media/AFP
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
