Nosztalgiamozi Dégi Istvánnal szaszifanni2023. 03. 03., p – 13:41
Nyilasterror Budapesten, 1944 decemberében. Légiriadók, razziák, elsötétítés. Kisemberekből álló asztaltársaság egy városszéli, füstös kiskocsmában. Gyuricza, az órás, Király, a könyvügynök, Kovács, az asztalos és Béla, a kocsmáros.
Közéjük toppan be ő: Keszei Károly, a frontról sántán és betegen hazatért művészi fényképész. Halálról, feltámadásról, háborúról, tisztességről moralizálnak, később a marhaszegy elkészítéséről beszélnek. Őze Lajos, Márkus László, Horváth Sándor, Bencze Ferenc – és a fotográfust megszemélyesítő Dégi István. Tűélesen megrajzolt karakterek Az ötödik pecsét című, Sánta Ferenc regénye alapján készült filmben, Fábri Zoltán rendezésében.Ha csak ezt az egy filmszerepét hagyta volna ránk Dégi István, akkor is elmondhatnánk: a magyar színészet élvonalába lépett Illés György kamerája előtt. Rendkívüli tehetségű színész volt, aki a legapróbb villanását is emlékezetessé tudta tenni egy-egy arcrezzenésével, tekintetével vagy éppen beszédes testtartásával.
Vézna alkatával vagongyári kovácsként ütötte a vasat, mielőtt bekerült volna a színművészeti főiskolára. Diplomával a zsebében a legjobb vidéki színházakban kereste a helyét, de úgy istenigazából sehol sem találta meg. Később a fővárosban sem, pedig ott is a legjobb társulatokban játszott. A Madách Színházban, a Vígszínházban, a Játékszínben és a József Attila Színházban. Egy idő után mindenhonnan továbbállt. Folyamatosan vívódó, önmarcangoló természetével nem talált nyugalomra sem itt, sem ott, sem amott. Zaklatott lelkülete sodorta tovább sötét útjain. Alámerült, elmerült, megmerítkezett az élet legborzalmasabb bugyraiban is. Kínlódott, gyötrődött, szenvedett sok minden miatt. A családja, a magánélete, a szakmai besoroltsága miatt. Depressziók gyötörték. Démonokkal küzdött.
„Az általam legszeretettebb lény a nagymamám volt – írta. – Még a neve is gyönyörű: Igaz Rozália. Nagyapám parasztként érkezett Makóra, az Inokai báró törvénytelen fiaként, édesanyjával együtt, valahonnan Erdélyből. Parasztként érkezett, később kereskedő lett, én tehát magamat paraszti ősök gyermekének vallom. Öcsém és családja ma is a földből és a földnek él. Naponta százötven, háromszáz mázsákat emelget a daraboló műhelyben, aztán megy ki a földre. Anyám hetvenhárom évesen is mindennap kijár, hagymázik, Pestre hordja az árut…”
Igen, Makó volt az ő Bakonya.
„Minden nyáron itt töltünk néhány hetet a fiaimmal együtt, s tudom, hogy a barátok mindig megtalálnak. Könnyű és jóízű elbujdosás ez a tizenegy hónapi emberbőrbe bujkálás után. Itt önmagam lehetek, ha megszólnak is néha ezért. Gyermeknek elég eleven voltam, talán néha rossz is. Szerettek itt az osztálytársaim, bizonyíték a sok csúfnevem: Simi, Hambár, Góré, Kotárka, Dilgisz, Bidli, Bördő. Ma is így szólítanak, és mindegyikre felkapom a fejem. Az első időkben nagyon szerettem tanulni, nagymamám néha átvitt egy-két tyúkot Fülöp tanító néninek, így nemcsak tudománnyal, de a bizonyítványommal sem vallottam szégyent.”
Kiválóan focizott, amíg meg nem betegedett. Tüdő- és mellhártyagyulladás miatt kellett feladnia ebbéli céljait. Később is tömte magába a gyógyszereket, tönkretette a szívét. Magányos volt. Ivott. Két felesége közül egyikük mellett sem élte meg a teljes boldogságot.
„Meghemperegtem! / Mint galamb a porban, / Mint részeg a borban / Megsemmisültem! / Mint beteg a lázban / Mint ember a gázban! / Tapadok! / Mint folyóhoz a pára, / Mint csigához a háza. / Tisztulok! / Mint hóban a tél…!” – sírta egyik versében.
Tiborcot, Keszeg Andrást, Trepljovot, Orgont játszott a színpadon. Bors, Fáklyaláng, Sárga rózsa, Egy óra múlva itt vagyok a televízióban. Élet-halál ura, a postás Fábri Zoltán Isten hozta, őrnagy úr! című filmjében. Gárdos Péter hívta a Szamárköhögésbe, Kamondi Zoltán a Halálutak és angyalokba. Kulcsszerepek briliánsan megoldva.
Küzdelmes élete volt. Szédítő magasságokkal és ordító mélységekkel. Ötvenhét évesen adta fel a földi harcot. Azt, hogy saját akaratából távozott, két fia közül egyik sem hiszi el. Még akkor sem, ha minden jel erre utalt – épp harminc évvel ezelőtt.
Kiss Mari
„Nagyon sok filmben, tévéjátékban szerepelt. A Madách Színházban nem igazán értékelték őt. Gorkij Nyaralók című darabjában játszottunk. Főiskolás voltam. Olyan mélységesen emberi tudott lenni, hogy az egész előadásból csak arra emlékszem, ahogy a feleségét alakító Nagy Annával átmentek a színen. Az egyszerűen szívbe markoló volt. Igazságtartalma volt a játékuknak. Emberi sorsokat láttam megelevenedni. A saját hangjukon beszéltek, a ruhájuk is élt. Ez is számít. Hogy milyen zokni van rajtad, milyen a cipőd sarka, hogy van kitaposva, milyen a hajad, mikor mostad utoljára. A karakter igazságához ez elengedhetetlen. Ezt Dégi István is szem előtt tartotta. De a Madách Színházban akkortájt inkább az általános szépség dominált, gondolom így visszamenőleg. A férfiak közül sokaknak nem termett ott babér akkoriban. Ádám Ottó egyvalakit favorizált: Huszti Pétert. Dégi István pedig egészen másvalamit képviselt, mint ő. Nem az eleganciát és nem is a polgári világot. Ő különleges alkat volt. Valójában nem is találta meg a maga színházát. Ha élne, ma talán nagyobb szerencséje lenne, jobban értékelnék őt. Tudták, hogy milyen jó színész, mégsem építettek rá. Nem hoztak ki neki darabokat. Nyilván őt is zavarta, neki is fájt, hogy azoknak az érvényesítése zajlott, akiket ő maga nem látott érvényeseknek.
A Nyaralókban Nagy Annával egy örökké marakodó házaspárt játszottak, akiket nagyon erősen összefűzött a sors. Arra emlékszem, hogy meg-megálltak a színpadon, pár szót váltottak, zsörtölődtek, Anna odahajtotta a fejét Pista vállára, és nem tudtam levenni róluk a tekintetemet.
Nehéz ember volt, én is hallottam. Schütz Ilához sokáig oda volt láncolva. Közös sors volt az övék. Aztán elváltak. Én kimentem később Angliába, Dégi pedig elszerződött a Madách Színházból. Nem nagyon találkoztam vele, miután hazajöttem. Ma már tudom, mi a zsenialitás, ezért fáj a szívem, hogy nem tudta befutni azt a pályát, amit szeretett volna, amire vágyott.”
Pásztor Erzsi
„Én csak a főiskolán játszottam vele, a Lumpáciusz Vagabunduszban. Híres vizsgánk volt, ezzel avattuk fel az Ódry Színpadot. Már nem volt a Madách Színház tagja, amikor odaszerződtem. Olyan színész volt, hogy ha csak beszélek róla, már az is megrázó. Mindig volt benne valami tragikus. A legvidámabb jelenetekben is. Pár évvel ezelőtt, amikor a 80. születésnapja alkalmából meghívtak Makóra, emlékpadot állítottak neki, réztáblával. Ott sírtam a képe előtt. Zseniális színész volt. Az alkohol okozta a tragédiáját. Önpusztító életet élt. Roncsolta magát. Nehézipari üzemből jött a főiskolára. Vékony volt, nagyon vékony. Törékeny alkat. Nem is stimmelt a kettő együtt, ő és a nehéz fizikai munka. Holl Istvánnal, a későbbi férjemmel lakott a kollégiumban. Olyan szegények voltak, hogy csak negyed kiló kockacukorra telt nekik, azt ették kenyérrel. Nyomorogtak. Alabárdosok voltak a Bánk bánban, Dégi nyílt színen ájult el az éhségtől. Bejött Szinetár Miklós a rostavizsgánkra, és szalonnát, két-három rúd kolbászt vett elő az aktatáskájából. A fiúknak hozta, hogy legyen erejük levizsgázni. Ma, amikor már kocsival közlekednek a fiatalok, ezen vagy röhögnek, ha elmesélem, vagy nem hiszik el. Így is jó. Csak ezt az őrületes magabiztosságot szeretném letörölni az arcukról.”
Monori Lili
„Utolsó filmjében, az Erózióban forgattam vele. Ő játszotta a nagypapát. Közös jelenetünk nem volt, csak találkoztam vele. Schütz Ila a barátnőm volt a főiskolán. Pista csúnyán bánt vele. Az ivászat felnyomta az agyát. Egyszer azt mondta: Mindig úgy szerettem volna játszani, mint te. Ez nagyon meglepett. De akkor sem volt józan. Zűrös alak volt. Miatta indult el Ila a lejtőn. A mértéktelen ivászattal rontott el mindent. Egész életében vedelt. Van, aki bírja. Ő nem bírta. Mindkettőjüket sajnáltam, de Ila csak akkor tudott megszabadulni tőle, amikor Dégi végleg elment.”
Cserhalmi György
„Debrecenben kezdte a pályáját. Nagyon jó focista volt, ifjúsági válogatott. El kellett döntenie, hogy labdarúgó lesz, vagy színész. Mindkét oldalról fűzték, a hosszú távú perspektíva győzött. A focista hamarabb befejezi, mint a színész.
Piszok jó csapat tagja volt a debreceni színházban. Tizennégy-tizenöt éves lehettem, gyakran láttam őt. Világos öltönyben járt, ingben, nyakkendő nélkül. Laza volt és elegáns, csuklóból jöttek a dumái. A privát életben is olyan megállásra késztető figura volt. Fiatal színészként mindenfélét játszott. Akkor még az volt a metódus, hogy mindenben kipróbálták az embert. Felnevelték a színészt a szakmának. A főiskola után még edzegették egy-két évig, hogy felmérjék, mennyire terhelhető, mi áll neki a legjobban. Pityu nagyon nagy keresztmetszetet futott be. Tamási Árontól Tennessee Williamsig elég széles volt a palettája. Magyar vagy világirodalom, neki jöhetett bármi.
Debrecen akkoriban keltetőállomás volt az ún. nagy színházak felé. Mások mellett Soós Imre és Latinovits Zoltán is ott kezdték a pályájukat. A pesti színházak aztán szépen szétkapkodták őket. Pityu is felkerült a fővárosba, a Madách Színházba. Nem érezte ő ott jól magát, az az igazság. Megőrizte a makóiságát. Neki a tíz emelet soknak tűnt, a két emelet volt számára emberi lépték.
Miskolcon nagyon erős szerepeket játszott, az volt az ő nagy korszaka, főleg Csiszár Imre rendezéseiben. Belépett a színpadra, és azonnal felhívta magára a figyelmet. Másvalaki meg azonnal megsemmisül, amint kilép a közönség elé. Ő be tudott jönni. Hihetetlen laza vállal, laza csípővel, laza járással. Nem volt benne semmi hetykeség, pökhendiség. Baromi természetességet sugallt. Ha pofán csapta egy szerep, azzal nagyon tudott élni. Tamási Áron Énekes madár című darabjában ő volt Kömény Móka, a fiatal legény. Udvarolt a tornácon. Valóságos tornamutatványt adott elő. Artistaként, a tornác párkányán. Tapsos jelenet volt Debrecenben. Én ezt a jelenetet egész életemben hordozom magamban, mint egy felkiáltójelet.
Az ötödik pecsétben nem volt közös jelenetünk. Ő volt a besúgó. Ma sem tudom megvetéssel fogadni az ő filmbeli jelenlétét, viselkedését. Kiszolgáltatott világ volt az. Kit hibáztassak? Az embert vagy a rendszert? Nem esik jól természetesen, amit a filmben tesz, mégis hajlamos vagyok inkább a rendszert hibáztatni.
A nagy generációban partnerek voltunk. A bolondokházában van egy jelenet. Két ápolt, két hihetetlen kisugárzású színész ül egymás mellett, akkor már leépülő korszakában. Linka György, aki szintén Debrecenben kezdett, és Dégi Pityu, aki akkoriban már írogatott. Előbb novellákat, később verseket. Volt idő, amikor engem is ezekkel üldözött. Még a WC-ben is elkapott egyszer. Az ember persze büszke, hogy ez megesett vele, és éppen vele. Egy idő után már a humort látja benne.
Utolsó éveit Pityu, elnézést a kifejezésért, kicsit bolondként élte meg. Szólt nekem egyszer a kollégám, Gáspár Sándor, hogy Pityu kórházba került, menjek be hozzá, mert reklamált. Én valahol vidéken dolgoztam akkor, nem tudtam, hogy bent van. Meglátogattam. Egy pavilon legvégében feküdt, ugyanott, ahol előtte Őze Lajos. Beszélgettünk. Pisilnem kellett. Megmutatta a folyosón, hogy hova menjek. Visszajöttem, leültem az ágya szélére, és azt mondta: Ide figyelj, itt járt a Gyuri, mit akar ez tőlem?! Ez volt az utolsó találkozásunk. Azóta sem tudom eldönteni, hogy ezt nekem rendezte, direkt? Valósággal kísért ez a mondat. Túl azon, hogy tragikus, gyönyörű a történet. Hogy aztán végzett-e magával, vagy sem, az nem lett tisztázva. Adjuk meg neki a lehetőséget, hogy szépen ment el.”
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
