Akié a múlt, azé a jelen, s a kié a jelen, azé a jövő – írta egyik esszéjében George Orwell, s ez a gondolat nem véletlenül jutott eszembe A Gömörpéterfalvi Plébánia szakrális elemei című új kiadványt lapozgatva. A műnyomó papíron kiadott, fényképekkel teli kiadvány a falu plébánosa, Juhász Attila (és részben a fotós, Köböl Gyula polgármester) munkája, amely szervesen illeszkedik a a faluról két éve megjelent, B. Kovács István által szerkesztett vaskos monográfiához.
Gömörpéterfalva a világ közepe – írta róla annak idején a település Kossuth-díjas szülötte, Tőzsér Árpád, s ez a megállapítás némi iróniát is tartalmazott, hisz a települést Trianon óta országhatár vágta el a szomszéd települések egy részétől, de 1975-ig a szomszédos Dobfenekkel is csak földút kötötte össze. Mivel a falu még a szocializmus évei alatt is megközelíthetetlen volt, lakói fokozatosan vándoroltak el, s nagyon sokan költöztek be Rimaszombatba (1910-ben még több mint 600 lakosa volt a falunak, ma alig éri el a kétszázat). Viszont sohasem felejtették el, honnan jöttek, s nemcsak látogatóba jártak haza, hanem a múlt megőrzését is segítették.
Az itteniek igen vallásosak voltak, s ezt még a kommunista időkben se rejtették véka alá (Van olyan kereszt is, amely 1948-ban készült). A rendszerváltás után pedig már korlátozás nélkül gyakorolhatták a hitüket, s a falu mindenkori vezetése fontosnak tartotta a helyi emlékek ápolását és a múlt értékeinek a feltárását is. 2018 júliusában Juhász Attila személyében egy rendkívül agilis plébános érkezett a helyi plébániára – sőt ő vezeti a szomszédos Gesztetei Plébániát is, amelyhez Détér és Jeszte tartozik még –, aki a napi feladatok ellátása mellett felvállalta a múlt helyi vallásos értékeinek a feltárását, ahogy a közösségi létből is kiveszi a részét.
Első lépésként közadakozásból felújították a még 1812-ben épült plébánia épületét,
de szervezett jótékonysági koncertet, s a minap a helyi közösségi központban megrendezett Gömöri-erdőhát barkósága című konferencián is előadást tartott A hontalanság évei a Péterfalvi és Gesztetei Plébánián címmel (csak zárójelben jegyzem meg, hogy alig pár kilométerre innen többnyire már színmagyar településeken is csak szlovák lelkészek működnek, akik még a temetéseken is alig képesek egy-két szót elrebegni magyarul). A két éve B. Kovács István által szerkesztett vaskos monográfiában részletesen felvázolta a Péterfalvi Plébánia történetét (A könyvről ITT olvashatnak).
A napokban a saját kiadásában megjelent kötet a Gömörpéterfalvi Plébánia szakrális kisemlékeit veszi számba, szám szerint tizenhetet.
A szakrális kisemlékek a népi vallásos kultúra elengedhetetlen részét képezik, mégis eléggé kevés szó esik róla művelődéstörténetünkben. Ide tartoznak a keresztek, szobrok, kápolnák, képoszlopok, kálváriák, de az utak mellett felállított haláljelek, halálhelyjelek is ennek részét képezik. Az elmúlt években szerencsére L. Juhász Ilona néprajzkutató részéletesen foglalkozott ezekkel, s felgyűjtötte a felvidéki szakrális kisemlékeket.
A Gömörpéterfalvi Plébánia területén (Péterfalva mellett Dobfenek és Bakóháza) 17 ilyen található, amelyek hála a tulajdonosoknak, a gondozóknak, többnyire jó állapotban vannak, s nem egyet az elmúlt években újítottak fel. Ezen kisemlékek (amelyek a plébánia területén kizárólag kereszt formájában lelhetők fel) egy része a temetőkben találhatóak, de nem egy ma is magánterületen áll.
Mindegyik keresztnek saját története van, amelyeket Juhász Attila áldozatos munkával és utánajárással fel is tárt.
Van kereszt, amely egykori tragédiára, balesetre, fogadalomra emlékeztet, így egy-egy kereszt történetének feltárása a helyi történelem egy-egy izgalmas eseményét is feleleveníti. Egy esetben például egy testvérgyilkosság drámai történetével szembesülhetünk, de akad olyan kereszt is, amelyet egy szerencsés kimenetelű baleset után állított a szerencsés túlélő. Ezek a keresztek manapság már többnyire betonalapzatra készülnek, s a kereszt vagy öntöttvas, vagy műkő, míg a korpusz szintén öntöttvas alapú. Régebben nagyon sok keresztfából készült, s ezek nagy része idővel elkorhadt, így később vagy lecserélték vagy végleg az enyészetté vált. Pápista Sándorné például így emlékszik az ún. Csarnai kereszt történetére:
Fából volt a kerítés, de tönkre volt menve egészen, és a kereszt is csak úgy lógott. Nagyon rossz állapotban volt. Azért is tették ki oda, mert már akkor közös szövetkezet volt, és a marha ősszel arra járt”.
A 17 keresztből kilenc Péterfalván található, többségük az eredeti helyén, de nem egy idővel új helyre került. Mind a tizenhét keresztet ma is gondozzák, többnyire a leszármazottak, de akad olyan is, amelyik időközben új helyet és új gondozót kapott, mert a telek új tulajdonosai nem tartottak igényt rá. Juhász Attila nemcsak a keresztek fellelhető történeteit gereblyézte egybe, hanem említést tesz mindegyik kereszt jelenlegi gondozójáról.
Míg a legrégibb kereszt az 1790-es évek végéről származik, de van alig pár éves is,
amelyet Pelle Ottó péterfalvi származású sírköves pár évvel a halála előtt állított, aki egyébként több kereszt felújításában is segédkezett.
Nincs túl jó kondícióban Gömör, mégis emlékeztetve az orwelli gondolatra, múlt nélkül nincs jövő sem. Ha ez igaz, akkor Péterfalva nagyon sokat tett az utóbbi években azért (ne feledkezzünk el a vidék kutatójának, helytörténészének, Farkas Ottónak az áldozatos munkájáról sem), hogy ne csak múltja, hanem jövője is legyen.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
