Az, hogy az egész világkormányzás-ügyet most nyíltan előhozzák, holott évszázadok óta „világkormányoznak” anélkül, hogy megkérdezték volna a világot arról, akarja-e, hogy egyáltalán kormányozva legyen, és történetesen éppen általuk, ez is arra utal, hogy olyan drámai változásokra készülnek – figyelmeztet Bogár László.
World Government Summit, vagyis Világkormányzási Csúcstalálkozó volt Dubaiban, ahol Davos után alig egy hónappal újra összeült a világelit, hogy meggyőzze a világot, itt az idő a világkormány létrehozására. Bár nincsenek illúzióink arról, hogy kik, miért és hogyan is akarnának „világkormányozni”, de próbáljuk a kérdést először jóhiszeműen megítélni, noha, mint látni fogjuk, ez nem egyszerű feladat, mert sem okunk, sem jogunk nincs már erre.
A világ amúgy valóban éppen elég komplex, vagyis többszörösen összetett ahhoz, hogy akár logikus is lehetne feltételezni, hogy ezt a komplexitást uralni csak egy világkormánnyal lehet. Vegyük észre persze, hogy a kérdést illetően a világ „nem létező” urai ellentmondásba keverednek, hisz éppen ők minősítenek összeesküvéselmélet-gyártónak mindenkit, aki fel meri tételezni, hogy nagyon is létezik világkormány, és most pont ők tartják múlhatatlanul szükségesnek, hogy legyen ilyen. (Ahogy a régi vicc mondja, „Nincs, de igény volna rá”.)
Tegyünk tehát kísérletet arra, hogy megvizsgáljuk a kérdés mélyebb rétegeit. Legelőször is egyáltalán értelmezni kellene magát a fogalmat, ami egy összetétel a világ és kormány szavakból, vagyis tisztázni, hogy mit is jelent az, hogy világ és mit jelent ez esetben az, hogy kormányzás. Első hallásra talán furcsán hangzik, ha feltesszük a kérdést, hogy tudjuk-e mit jelent az, hogy „világ”, pedig nem olyan egyszerű ám a válasz. Azt a valóban rendkívül komplex rendszert ugyanis, amit ma világnak látunk, a modern Nyugat több évszázados „munkával”, vagyis brutális erőszakkal hozta létre, és bár ma már kifinomultabb „létfegyverekkel”, de változatlanul erőszakkal tart egyben. E rejtett léterőszak legfőbb elemeit a kereskedelem, a pénz és a média, vagyis a narratívák fegyverei jelentik, és hogy ez utóbbiak milyen félelmetesen hatékony fegyverek, azt éppen az jelzi a legjobban, hogy magát a világkormányzás egész kérdéskörét is egy hamis értelmezési keretben lehet a világ elé tárni.
A nyugatias modernitás, amely a 19. század óta kapitalizmusnak nevezi önmagát, egy eleve erőszakkal létrehozott és élősködésre épülő létmód, amely bár valóban tőkét halmoz fel (ezért nevezi magát tőkefelhalmozónak, vagyis kapitalistának), ennél is több (külső) természeti, és („belső természeti”) lelki, erkölcsi, szellemi tőkét áldoz fel és/vagy rombol le, vagyis végső soron deficites szerveződési rendszer, amely csak addig marad fenn, amíg talál magának újabb kifosztható értékmezőt. És egyelőre talál ugyan, de hogy meddig, azt ma már senki nem tudja megmondani. Ezt a nyolcmilliárd embert, kétszáz országot, és ezek között olyan sok ezeréves szakrális múlttal rendelkező óriást, mint Kína és India, magába foglaló komplex rendszert csak a kényszerű „nyugatosítás” és az erre épülő kifosztáshidraulikát mozgató rejtett léterőszak tartja egyben, például éppen az, hogy a hamis narratíva ezt a globális diktatúrát liberális demokráciának és szabad piacgazdaságnak nevezi.
Ez az a világrend, amelyről Francis Fukuyama azt írta 1989-ben, hogy ez a „történelem vége”, és ahogy ez kinéz, még az is lehet, hogy valóban igaza volt, csak éppen pont ellentétes értelemben, mint ahogy ő gondolta. Fukuyama ugyanis úgy vélte, hogy a liberális demokrácia és szabad piacgazdaság globális győzelme elhozza az örök béke s jólét korszakát a világ számára. Ám most, több mint harminc év távolából egyre inkább úgy fest, hogy inkább a háború, a pusztulás és a nyomor minden eddiginél brutálisabb és egyre mélyülő válságát hozta el, a nukleáris háború rohamosan növekvő valószínűsége pedig horrorparódiaként valóban elhozhatja a „történelem végét”.
Ahhoz, hogy komolyan lehessen venni azokat, akik az egész világkormányzás-ügyet most egyáltalán felvetik, arra volna szükség, hogy ebből az evidenciából induljanak ki, ám erről nemcsak, hogy szó sincs, hanem éppen az ellenkezőjét látjuk. A Davos–Dubai világelit már csak azért sem vetheti fel mindezt, mert éppen ő ennek a létszerveződési módnak a legfőbb üzemeltetője, kedvezményezettje és mint ilyen, egyben legfőbb kiszolgálója annak a „nem létező” globális szuperstruktúrának, amely a szellemi energiát szolgáltatja ehhez a most már legalább félezer éve zajló „projekthez”.
Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a világ most már valóban túl komplex ahhoz, hogy az eddig követett módon ellenőrzésük alatt tudják tartani.
Az eddigi eljárások fajlagos energiaigénye és kimeneti teljesítménye közötti rés veszedelmesen szűkül, és félő, hogy rövidesen deficitbe megy át, vagyis többe kerül az eddig követett rejtett módszerekkel való világkormányzás, mint amennyi a hozadék volna számára. És az ebből eredő növekvő feszültség érzékelhető módon a globális szuperstruktúrán belül is egyre mélyebb konfliktusokat generál.
Az, hogy az egész világkormányzás-ügyet most nyíltan előhozzák, holott évszázadok óta „világkormányoznak” anélkül, hogy megkérdezték volna a világot arról, akarja-e, hogy egyáltalán kormányozva legyen, és történetesen éppen általuk, ez is arra utal, hogy olyan drámai változásokra készülnek, amelyhez feltétlenül szükség van arra, hogy a világ ne csak passzív, apatikus beletörődéssel vegye tudomásul kifosztásának jelentős növekedését, hanem aktívan „akarja” is azt.
Ez a világelit úgy kívánja ugyanis növelni az ellenőrzöttséget és engedelmességet a korlátlan kifoszthatóság érdekében, hogy ez az alávetett világ számára jólétének a kiteljesedéseként legyen „eladható”, és az egész „világkormányzás” erről szól.
Kérdés, mit szól ehhez a világ, vagyis mi.
Bogár László közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
