Deák M. Ria és Deák Barna közös tárlata az együtt gondolkodás és a kölcsönös támogatás eredménye. Művészeti szabadságukat egymás számára úgy biztosítják, hogy a másikban felerősítik a saját hangot, és segítik az egyéni karakter kibontását a témaválasztástól az anyagba formálásig.
Értik és beszélik egymás képi nyelvét, de egymás autonómiáját mérhetetlenül tisztelik. Színházi múltjuk révén volt alkalmuk kollektív alkotási folyamatokban dolgozni, amit közös kiállításaik szervezésében és az új terekben való koncepciók építésében folytatnak.
A Lábas Ház pincegalériája a maga folyosórendszerével valóban a meglévő képekből egy szimbolikus beavatási tér rituális határait jelöli ki. A néző a folyosón Deák M. Ria cérnagrafikáinak mikrokozmoszvilágától indul el, és a negyedik teremben Deák Barna állatlényeinek felfokozott indulati feszültségét tapasztalja meg. De a visszaút is ezen az egy kijárattal bíró labirintuson át vezet, így a Zóna (Deák M. Ria) installáció szakrális terét már körbejárva, lassított tempóban próbáljuk levezetni az ösztönök uralta disztopikus hangulatot. A kiállítás két pillére állítja a felkínált világképet. A néző érzékeli, hogy az élet egyik oldala az állandóan átalakuló organikus világ, míg vele szemben ott áll a kívülről érkező romboló erő. Így a két alkotó felerősíti egymás üzenetét, és a nézőt önreflexióra sarkallja, hiszen bennünk is megszólal mindkét életérzés, amelyek közül mindig az egyiket előre kell engedi a másikkal szemben. Ezt teszik a kiállításon az egymástól elkülönülő szobák térhatárai.
Deák M. Ria kollázsmegoldással építkező cérnagrafikái mikrokozmoszok, amelyek a természeti körforgás tükörképei. Rendteremtés és spontaneitás egyszerre jellemző rájuk. Érezzük, hogy az elrendezés rengeteg véletlenszerű asszociációt nyit meg. A zsongó epizódok mégis egy zárt rendszerbe egyesülnek, ahonnan a kilógó cérnaszálak mint köldökzsinórok kapcsolódnak a kép határán kívüli világmindenséghez. Az előtérben kiállított művekre jellemző az egymásra épülő világszintek vertikális ábrázolása. A textildarabok és a horgolt szemek valóban a természetben érzékelhető kapcsolódási szövetek csomópontjait modellezik. Minden kis elem egy rendszerben keresi a helyét, és így nem statikus, hanem az élő szervezet dinamikus mozgását képezi le.
Az első szobába lépve látjuk, hogy a két alkotó anekdotikus meséléssel készít fel a tárlatnéző útra. Deák M. Ria kék pávája és a Deák Barna aktja fölött pöffeszkedő kakas játékos intimitásba avat be. A jó estét címet viselő képen a kakas rajzos felülete széles ecsetvonásokkal, expresszív erővel jelzi, hogy itt ő van domináns szerepben. A nagy fogás és Viszik a nagy kutyát drótlenyomatok egymás mellé helyezése új kontextust ad a képeknek. A két műben közös, hogy a fogvatartott szerepét tematizálják. Míg az első képen egy nő által partra vonható, méreteiben összezsugorodott és csak az alkotó Jónás hasonmását raktározni tudó cethalat ábrázol, addig a másik képen a régi rendészeti szokásokat idéző kóbor kutyák befogását aktuális politikai humoreszkként jeleníti meg.
Egy szobával bennebb lépve Deák M. Ria cérnagrafikáin a kinti terem horizontális nyitottságával szemben most a zárt körszerű formák ciklikus ismétlődéseit figyelhetjük meg. Őselemek (szikra, víz, föld, levegő) dinamikus körforgása járja át ezeket a körszerű konstrukciókat, néha enged a figuratív elem születésének is. Jellemző művészetére, hogy egy ötletet több variációban dolgoz fel, és így az élmény levezetése különböző stációkat mutat. Absztraháló készsége hatja át a különböző anyagfoszlányok elrendezéséből építkező képeit. A természet megfigyelése számára lételem.
A harmadik szobába lépve a nézőt kétirányú szemlélődésre készteti a látvány. A tér közepén Deák M. Ria Zóna című installációja fogad. Hajókötélből kialakított mágikus tér közepén egy újabb asztalként szolgáló kiskör emelkedik ki, amelyen gyertya, vízzel teli agyagedény vár. A cím Tarkovszkij filmjeinek szakralitását, a forma pedig Brâncuși Csend asztalának egyszerre zárt és mégis nyitott lelkületét is idézi. Ebben a rituális térben Deák Barna kakasai a korábbi teremben lévő testvéreikhez képest szembenálló kakasviadalokban mutatkoznak meg. Az erőfitogtatás képről képre haladva az önfelszámolásig vezet.
Belépve a negyedik szobába Deák Barna allegorikus kutyái veszik át az őrző szerepet a néző felett, itt érkezünk el utunkon az orwelli disztópia világába. A közelmúlt, a nagypolitika történéseit állatok allegorikus képsoraiban modellezi az alkotó. A tévé képernyője előtt folyamatosan szembesülve a közösségi kohéziót felszámoló történéssorral erőteljesen reflektál az értékveszteségre. Az ösztön felfokozott állapota állandó abúzusra készteti az alanyt. A humánum hiánya uralja el a pártkatonai fegyelemre szakosodott sakálokat. A nagyság helyett a megsokszorozódó jelentéktelen kap hatalmat. A kezdetben marakodó kutyák helyett egyre erőteljesebben felnagyított és torzított lények jelennek meg. Így már kutyakarakterüket is csak részben őrzik, és valami még meg nem nevezhető, új alakváltozatot nyernek. Egyre dominánsabban kitöltik a képkeretet, amely jelzi a kor légszomját. Deák Barna képei moralitásuk mellett mégis humorral néznek a jövővel szembe.
A Deák művészházaspár kiállítása a belső szobából az eddig megismert útvonalon vezet vissza, s a felfokozott ingerek megtapasztalása után egy lezáró meditációra invitál. Ez a kiállítás a nézőnek a kívülről jövő támadásokkal szembenézve egy belső ellenállást ajánl fel.
Deák Ferenc Loránd
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »