Mindig nehéz sorsú, tépett lelkű volt anyám is, apám is… Én sem remélhettem sokkal jobbat… ’Tanyasiak. Így szóltak meg minket. Okkal. Igaz, akkor még a szalmazsákon is szép volt élet. Szerettem a kiskertben az almafa alatt elnyúlni, álmodozni, nagyokat sóhajtani, a napba nézni, titkokat szőni és a jobb időkre a titkokat elrejteni, és felbontani majd valamikor, ha nagy leszek…
Mindig nehéz sorsú, tépett lelkű volt anyám is, apám is… Én sem remélhettem sokkal jobbat… ’Tanyasiak. Így szóltak meg minket. Okkal. Igaz, akkor még a szalmazsákon is szép volt élet. Szerettem a kiskertben az almafa alatt elnyúlni, álmodozni, nagyokat sóhajtani, a napba nézni, titkokat szőni és a jobb időkre a titkokat elrejteni, és felbontani majd valamikor, ha nagy leszek…
Juliska így, Juliska úgy… – Mit szeretnél, édes lelkem? – Megmutatom – feleltem –, a legkisebb csillagot az égről. – Majd egyszer, ha kiérdemled, akkor a tied lesz – mondta az apám. De a csillagra még várnom kellett. A gyűrött rongybabám volt a társam. Az enyém volt, ha kacska is, bandzsi is, amilyen én is lehettem… Apám szembe nézős, kun fajta ember volt, a munkához kemény, a családjához is az. Anyám otthon tette a dolgát, kezéből édes volt a kenyér, a szavát lestem, mert megértettem, hogy amit mond nekem, mindig igaz. Ides, ahogy én szólítottam, még kétszer szült. Mégis egyke maradtam. A piciket elvitte az ágyláz, vagy a bába, aki talán ki sem érkezett. Nem tudtam, mi volt a baj, azt nekem nem mondták el. Az udvar sarkában két kis halom mutatta a helyet, ahová testvéreim kerültek. Tamáska és Áronka. Apám kis fejfákat faragott, én virágot kötöttem. Ides fájdalmában befelé sírt, kifelé megőszült. Istent a szájára többet nem vette. Nevetni elfelejtett. Apámat eltiltotta magától. Így fiatalon meghaltak – egymásnak. Megözvegyültek. Így mentek tovább. Tudják, mint az édesrépa a számban, úgy keseredett bennem az élet, belűről nőtt a kéreg és ez feltört nap mint nap.…
Jócskányi idővel aztán vége lett a gyermekségnek. Nem sajnáltam. Utóbb már igen. De akkor még közelről láttam a korábbi éveket. Ides homlokától álláig lenyúló redőket, apám karikába görbült hátát, és úgy gondoltam, bizonyára én is ilyen leszek. Pedig szépen kikupálódtam. Szemem tüzesen villogott, szám íve hagyta látni mosolyom, farom, keblem megnőtt, kigömbölyödtem. Mit is kezdhetnék magammal? Erre nem volt jó felelet. Apám a tanyaközpontba vitt. A szőrős fülű kocsmáros Apám elé tolta ígéretét. Azt mondta, jó dolgom lesz, gondja lesz rám, és mindenesnek felvett. A kocsmapulton ettem, alatta volt a nyoszolyám. Új helyemen meg sem melegedtem, vacsorámat készítettem, amikor hátulról két szőrös kéz ragadott meg. Lefagytam. Támadóm letepert. Fülembe káromolt. – Most jön a beavatás – hörögte kéjesen. Hiába visítottam, senki nem segített. Tehetetlenül szenvedtem, Életem része lett ez a förtelem. Szétroncsolt. Belém köpött. Szétestem. Elájultam. Arra tértem eszemhez, hogy valaki az ablakot kívülről tépi fel. Apám volt. Csizmájából kikapta kését és némán megforgatta a kocsmárosban. A belét egy tekenőbe fogta fel. Ekkor újra elájultam. Hosszabb idő eltelhetett. Töredezett a kép, ami megmaradt. Kakastollak, apám kinyújtott keze felém és mellére lehajtott feje, ahogy elvitték. Ennyi jutott belőle nekem…
Új életem kezdődött, de én rab maradtam a régiben. Úgy mentem ki édes szüleim házából, mintha a világból mentem volna el. A csordakút mellett jártam, ahol azzal csábított a mély víz, hogy bele kellene ugorjak, és mindennek vége lenne… Be szép lenne… Aztán a minden mindegynek adtam át magam. Cselédnek állok, határoztam most már én a sorsomról. Vásár lesz a héten a városban, a kis téren. Tudtam, nem árulnak itt más portékát, csak magam fajtát, cselédnek valót. Ide jönnek faluról, tanyáról a lánykák, általában anyjukkal. Én egyedül kínáltam magam. Megálltak előttem a nagyságák. Szemükkel, mint az intéző a kalászos termést bemértek, és tovább léptek. Ha az ártatlanságomat keresték a szememben, azt nem találták, ha férjüknek kalandot, azt sem. – Szolgált már úri háznál? – Bizony nem. Így követte szó a szót. Reménytelen… Mégis többször visszalépett hozzám a főhadnagy úr és a felsége, aztán havi tíz pengőért nekik adtam el a magamat. Nocsak, mintha jóra fordulnának a dolgok… Amibe kellett, beletanultam. Törekedtem. Talán megkedvelnek… Így lett, Jenci úrfi nagyon is. Adta a szépet nekem. Madárkájának szólított… Kérdezte, hogy megcsókolhat-e, mellemre hajthatja-e fejét, és amíg azon ábrándoztam, hogy mit feleljek, levetkeztetett… Nem szeretett, de nem is vert meg. Csak meggyalázott. Sok szeretője mellett napi jegye volt nálam. Használt éjjel, használt nappal úri kedvére. Aztán úgy fordult a kocka, hogy a cselédségből magasabb iskolába léphettem. Jenci úrfi ajánlotta, hogy elvisz a kávéházba Lolához. Gondolta, ha már betanított, másnak is bizonyíthatok, bárcás legyek. Garanciát vállalt. Majd jöhetnek a pajtásai és sorban állnak értem. Nem csalódott…
Lola, a mammer büszkén mutatott be a többieknek. Antrém jó volt, előkelő házból jöttem, szép ajánlással. Szobám lett nagy ággyal, tükrös kerevettel. Saját fürdőm káddal, rózsaolaj, virágillat. Elbódultam. Elszántam magam, végezzem jól a munkát, talán lehet ezt tisztességesen is csinálni. A kávéházból szobámba felszökött a bárzene. Gyakran felszóltak értem, hívtak, menjek le a mulatságba. Mindig készenlétben álltam. Csókállóan kifestve, megnyitott blúzzal, a társasjátékra várva, a kiválasztásra benevezve. Nem mondom, hogy sokszor élveztem… Ahogy anyám befelé sírt, nekem képességem lett arra, én sírás helyett befelé nevettem. A vágyat nem éltem meg, csak a szajhaságot. Figyeltem, mértem, megfelelek-e, jól játszok-e. Nem másnak, hanem a választott szerepnek. Utánaolvastam a régi szakmának, verseket tanultam Villontól, tükör előtt pózoltam, vetkőztem, sikítottam. Magas minőségre igyekeztem, hogy én csináljam a legjobban. Beáraztam magam, sajnos mások is. A siker kötelezett. A számok nem hazudtak. A házban a legjobb én lettem. Idővel a kedvem kifulladt, elfáradtam. A testem ugyan még tartotta magát, de a szemem tüze elveszett, ráuntam mindenre. Mondták a lányok, hogy ez foglalkozási ártalom, nekem is több festék és több pezsgő kell.
Mint látható volt, nem adtam fel könnyen, mentem tovább, de ellazulni nem tudtam. Nem mástól, önmagamtól szenvedtem. Abban az időben gyakran álmodoztam. ’Beh jó volna egy legényé lenni, magamat csak neki adni, bölcsőm kincsével csak őt szeretni… Így hát nagyon is tudtam, hogy mi hiányzik az életemből. De hát, ami nem hiányzott, azok jöttek, csak jöttek, és mint az úttesten, úgy mentek át rajtam, még nyomot sem hagytak a kövezeten. Már az embert sem láttam, nemhogy a férfit… Utóbb visszakérdeztem arra, amit én adtam, abban volt-e öröm. Rájöttem, hogy a férfiak ugyanazt a feledhető semmit kapják, amit én megéltem, ám mert fizettek, a semmit megfizetni, elismerni, azt nem lehet. Megsimogattak és fejüket lehajtva, búcsú nélkül elszaladtak. Csekély e kéj, férfi dicsőség, elkönyveltem.
Immár másik fejezetet kellene nyissak mondandómnak, mert új fiú jött a házba. Tihamér. Külsőre magas, szőke, vékony, belülről verset író fajta, ábrándos lelkű, nehéz eset. Gátlásos, így vagy úgy, ki tudja miért. Szava halkan bolyongó, nézése lelket bontóan mély. Nem értettem miért jött, talán eltévedt. Esettanulmány lennék? Azt mondta, hogy keres valakit. Na, te szerencsétlen, akkor nem jó helyen jársz. Nem látod, hogy itt könnyű borral és nehéz könnyel locsoltak már a szőnyegek? És a lányok? Kit ajánljak, mert magamat biztosan nem… Kértem, ahogy bejött, úgy menjen el. Abban az állapotban, mert láthatóan ő nem jó helyen jár. Ez nem az ő világa. Mivel meggyőzni nem tudtam, nagyokat hallgatott, így elmeséltem neki én az életem. Meghallgatott és rám bólintott. Angyalarcnak látott. Lelkében az én lelkemnek a helye megvan, – így mondta. Gondoltam, szegény bolond, a kijózanodáshoz idő kell…
Alig távozott Tihamér, rám törte valaki az ajtót.
– Tedd a lábad V betű formába, mert most én következem – ez volt a bemutatkozás. Hátráltam a falhoz. Rájöttem, ez a ganéképű a Tihamér miatt jött. – A rosseb egye le a kezetek szárát, amivel öleltétek egymást – üvöltötte a képembe. Szétvetette lábát, vasvilla tekintetével savószínű szemét merengette és nyomult volna belém.
– Tessék uram, toppantottam felé, mivel szolgálhatok? Mondja már, a pásztorórát befizette-e?
– Mit, te riherongy? – lihegte és homlokáról lepergett a veríték. Hangja ridegen dadogott, képét elborította a gyűlölet. Egyetlen kérdésem maradt.
– Mit vétettem, miért pont én? Válaszát még értettem:
– Tudd meg te cafka, mi a jó, én legyek az utolsó neked. Letepert, a padlón rám térdepelt, és jött volna minden úgy, ahogy régen mindig jött, de most mégse, mert megcsúszott és elesett. Így a szerelmes vak golyó bár eltévedt, engem talált, kivéreztetett, mégis megvédett.
Részletek a rendőri jelentés tényálladékából: “Márton Tihamér terhelt a Lola Kávéházból való távozása előtt vitába keveredett Geréb Mózes utolsóként megérkezett vendéggel. A disputa néhai Árnyas Júlia kiválasztására vonatkozott. Mivel Lola más úrihölgy felajánlásával a vitát feloldani nem tudta, ezért Márton Tihamér a ház szolgálatából Árnyas Júliát 100 Pengő kifizetésével azonnali hatállyal kiváltotta. A szalonban történt írásbeliség elvégzése alatt Geréb Mózes a zár feltörésével behatolt néhai szeparéjába és ott az erőszakos együttlét megvalósításának egyenes szándékával a sértettet tettlegesen inzultálta. Márton Tihamér miután a segítség kérését helyénvalóan kezelte, jogosan használt önvédelmi fegyverével a támadót célba vette. Tisztázatlan körülmények között az egyetlen lövés Árnyas Júliát találta el. Sértett halálát szívlövés okozta.”
Ez olvasható a fejfán: Itt nyugszik Árnyas Júlia, élt 18 évet. Az ördögök sokáig élnek, az angyalok korán elhalnak…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
