Freisingi Ottó püspök a XII. század közepén még „irigykedve” írt a magyar király hatalmáról, mellyel saját országában rendelkezik. „Fejedelmüknek annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bűnnek tartják, ha titkos susogással sértegetik, nem hogy nyílt ellenmondással keserítenék. (…) Ha pedig valaki az ispánok rendjéből bármi csekély ügyben megsértette a királyt, vagy ha csak vádolták ezzel, bár igazságtalanul, bármily közönséges poroszló, kit az udvar küld oda, őt, noha a csatlósai veszik körül, egyedül elfogathatja, megkötözheti, megkínozhatja.” Ezek az idillikus viszonyok a XIII. század második felére igencsak megkoptak, a királyi hatalom tekintélye semmivé lett.
IV. Kun László királynak már a különböző főúri csoportosulásoknak kiszolgáltatva kellett, sokszor csak névlegesen, uralkodnia. A 10 évesen trónra kerülő gyermek a bárók kezében csak eszköz volt.
Édesanyja, Erzsébet kun hercegnő volt, aki úgy vélte, fia elrablója, Gutkeled Joachim lehet a támasza, míg ő László kiskorúsága idején kormányozza a hont. László a megkoronázása napján kiadott egy levelet, melyben értesítette Trau városát (Trogir, Horvátország) trónra lépéséről, illetve arról, hogy Joachim bánnak engedelmességgel tartoznak. Első intézkedései között volt az is, hogy a kaproncai várnagyot, aki őt fogságban tartotta, megjutalmazta. A jó várnagy érdeme az volt, hogy megvédte a gyermek Lászlót a saját édesapjától, V. Istvántól, mikor az sereggel ment a kiszabadítására.
A múltbeli viszályok miatt II. Ottokár cseh király védelme alatt élő Kőszegiek visszatértek László trónra lépésekor Magyarországra.
A család feje, Kőszegi Henrik a Nyulak szigetén egy szóváltást követően gyakorlatilag lemészárolta IV. Béla unokáját, Béla macsói és boszniai herceget. Béla herceg volt az Árpád-ház akkori egyedüli felnőtt férfi tagja az országban, ráadásul a hatalma csúcsán levő cseh király sógora. S mit tett, tehetett e gyilkosság után László király? A megölt herceg birtokait felosztotta a főurak, bárók között, természetesen a jussát megkapta a gyilkos is. Öt éven keresztül, mire László nagykorú lett, folyamatos bizonytalanság, belháborúk uralták az országot.
Ez az áldatlan állapot egészen 1277-ig tartott. Abban az évben Rákos mezejére országos gyűlést hívtak össze. Megjelentek a bárók, főpapok, a nemesség megyei küldöttjei és a kunok képviselői is. A királyt nagykorúsították, így elvileg 1277 nyarától kezébe vehette az irányítást. Ahogy a mult-kor.hu egyik írásában fogalmaztak: „…megeskették a 15 évesen ekkor nagykorúsított ifjú királyt, hogy erélyesen fog fellépni az „ország meggyalázói és pestisesei” ellen. Az ország kormányzását IV. László immár gyám nélkül a maga kezébe vehette, ígérete pedig semmi jót nem sejtetett a hatalomvágyó kiskirályok számára.”
Pár évig úgy tűnt javul az ország helyzete, de aztán 1279-ben megérkezett Magyarországra a pápai követ, Fülöp fermói püspök.
III. Miklós pápa legátusa a pogány kunokban találta meg az ország legnagyobb problémáját. A Képes Krónika szerint:
Ezenfelül eljött ellenére a fermói Fülöp apostoli legátus, mivelhogy kun módra és nem katolikus szokás szerint élt. Ez megtiltotta a magyaroknak, hogy a magyar szokás ellenére szakállukat leborotválják, hajukat nyírják, és hogy kun süveget viseljenek, ami Magyarországon már szokássá vált. A királyt is kiközösítéssel fenyegette, ha nem gyűlöli meg a pogányokat, nem követi a keresztény szokásokat, és nem él házastársi nyoszolyában.”
Természetesen megoldási javaslatai is voltak. A kunok azonnal keresztelkedjenek meg, telepedjenek le a falvakban, változtassák meg öltözéküket, haj- és szakállviseletüket. László király, aki igyekezett a kunokra támaszkodni, kénytelen volt, legalábbis látszólag, engedni a vakbuzgó Fülöpnek. 1279-ben a tétényi országos gyűlésen kiadták az ún. kun törvényt. A király igyekezett elszabotálni a rendelkezések végrehajtását.
Kettejük viszonya odáig fajult, hogy László a kunok kezére adta a pápai követet, erre válaszul a bárók fogságba vetették a királyt.
Ennek hatására Fülöpöt a kunok szabadon engedték, IV. Lászlónak pedig bele kellett nyugodnia, hogy Fülöp akarata érvényesül. A kunok nem akarták megvárni, hogy újra előkerüljenek a kun törvények, elindultak dél felé, hogy elhagyják az országot. Ekkor még Lászlónak sikerült rávennie őket a visszatérésre, de az uralkodó és a kunok viszonya már nem volt a régi.
Fülöp elhagyta Magyarországot, de a viszály a kunok és magyarok között már szárba szökkent, eljött a fegyverek ideje.
1280-ban vagy 1282-ben a Hód-tavi csatában ütköztek meg a felek. A magyarországi kunok összefogtak a Kárpátokban letelepedett, Oldamír fejedelem vezette kunokkal és Hód-vásárhely térségében egyesültek velük. A magyar sereget a Borsa nembeli Lóránt vezette, a seregben jelentős számban voltak székely és besenyő csapatok is. A magyar haderő fő erőssége a lovasság, míg a kunok seregének leginkább ütőképes részét az íjászok alkották. A csata László király győzelmével végződött, mivel egy hirtelen jött felhőszakadás eláztatta a kun íjakat, a közelharc pedig már a magyar seregnek kedvezett. A Képes Krónika szerint:
Ezután az Úr 1282-ik évében Oldamér kun vezér összeszedte a kunok seregét, és a Hód nevű tónál ellenség módjára tört Magyarországra, hogy uralma alá hajtsa. Ellenében László király, mint a vitéz Józsua, harcba indult nemzetéért, országáért. Ebben a hadjáratban Tamás fia Lóránt, a serény vitéz bátran támadta meg lándzsájával a kunokat, sokakat dicséretesen átvert és leterített. Amikor azután a harc a felek közt nagyon heves lett, Isten kegyelméből hirtelenül és váratlanul záporeső szakadt a pogányokra. Ezek íjukban és nyilaikban bizakodtak, de a sűrű eső miatt – a próféta szavai szerint – olyanok lettek, mint a föld ganéja. Isten segítségével László király így nyert diadalmat.”
A csata után László igyekezett megbékíteni a kunokat, akik hajlandóak voltak visszatérni az országba, azokat befogadta. Uralkodása vége felé az állandósult belharcok miatt ideje nagy részét a kunok között töltötte. Végül 1290-ben merénylet áldozata lett. Kunok végeztek vele.
Kézai Simon, aki IV. László kortársa volt, a krónikájában a következőket írta László kunok elleni csatájáról:
Midőn ugyanis a kunok, kiket a király kegyes emlékű nagyatyja Béla király hozott be elsőben, utóbb mint a fövény elszaporodtak, magának Béla királynak is forgott eszében, hogy őket vármegyénként elszélessze, de soha nem bátorkodott megtenni, attól tartván hogy az országnak általuk sérelme származik. S azt mondják, hogy ugyanezt gondolta felőlük atyja, jó emlékezetű István király is, s az említett óvakodás miatt vonta vissza szándékát. De a dicső, lelkes és nagyratörő László király, megtudván hogy közöttük ellene hűtlenséget koholnak, úgy vonula ellenük hadakozni, hogy azon csatában keményen legyőzetvén, sokan fogságba jutának, némelyek pedig közülük, feleségeiket, gyermekeiket s minden vagyonukat elhagyva, a barbár népekhez futának. Azon kevesek is, kik bennmaradtak, a király parancsainak annyira hódolnak, hogy remegő szívvel alig mernek a király arczára tekinteni. Ezen ütközetben tehát a kunok megölik Olivért, Pata fiát, az Aba nemzetségből, Andrást, Lőrincz testvérét, Miklós gróf fiát, a Vigmán nemzetségből, Lászlót, Pannyit gróf fiát, a Miskolcz nemzetségből, és Demetert, Mihálka fiát, a Rosd nemzetségből.”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
