Az ökumenikus imahét utolsó, nyolcadik napján, január 22-én, vasárnap keresztény–zsidó imaórát tartottak Budapesten, az Avilai Nagy Szent Teréz-templomban. A szertartást Erdő Péter bíboros, prímás és Frölich Róbert főrabbi vezette, a keresztény felekezetek képviselői imával szolgáltak.
Horváth Zoltán plébános köszöntötte az egybegyűlteket és emlékeztetett rá, hogy XVI. Benedek emeritus pápa felhívására gyűlnek össze 2012 óta minden évben az Avilai Nagy Szent Teréz-templomban együtt imádkozni. Kiemelte, hogy ebben az évben különösen is fohászkodnak a vágyott békéért.
Erdő Péter bíboros a Második Törvénykönyvből olvasott fel egy részletet, ehhez fűzte gondolatait. A főpásztor beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük:
„Ezt mondja az Úr: Ügyelj, nehogy gonosz gondolat támadjon szívedben. Itt a hetedik esztendő, a haladék éve! S nehogy barátságtalanul nézz szegény testvéredre, s ne adj neki semmit. Különben az Úrhoz kiált ellened és súlyos bűn nehezedik rád. Jó szívvel adj neki, és amikor adsz, a szíved ne legyen tele rosszindulattal. Jótettedért megáld az Úr, a te Istened minden lépésedben s kezednek minden munkájában. Mindig lesznek szegények a földön. Ezért most megparancsolom: Nyisd meg a kezed testvéred, a földeden élő szűkölködő és szegény előtt.” (MTörv 15, 9–11)
Kedves Testvérek!
A most felolvasott szentírási részlet a szegénység problémájával néz szembe. A szegénység végül is olyan állapot, amelyben az embernek hiányzik valami abból, amire pedig teremtett valóságunknál fogva nagy szükségünk van. Azt is mondhatnánk, hogy a szegénység, a szükség természetes hajtóerő. Találékonnyá tesz, olyan feladatok megoldására kényszerít, amelyekre másképpen nem is vállalkoznánk. Az éhség, a hideg, a betegség kínozták az emberiséget évezredeken át. És vándoroltunk, és civilizációt teremtettünk. Olyan közösségeket alkottunk, amelyekben a munkamegosztás lehetővé tette akár a javak bőségét is. De közben újra és újra jelentkezett a természet egy-egy katasztrófával, vagy akár a klíma változásával. Szóval külső okból is újra meg újra megjelent a tömeges szegénység. Máskor mi magunk okoztuk a nyomort háborúkkal, mélységes társadalmi igazságtalanságokkal.
Erre reagál a Szentírás útmutatása. Ezért kell segíteni a szegényeknek. Ezért kell orvosolni az igazságtalanságokat. Isten színe előtt a szegények segítése igen kedves cselekedet. Aki segíti a szegényeket, azt minden munkájában megáldja az Isten. Az emberek összetartása és kölcsönös segítsége tehát nagyon is a Teremtő akarata szerint való. A saját képmására alkotott minket. Őt tiszteljük meg akkor is, amikor a rászoruló emberen segítünk. Erről mondja Jézus: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). A szegény ember méltóságáról Nagy Szent Baszileiosz így ír: „közönséges és dicstelen vagy, szegény a szegények közül, bolyongó, hazátlan, gyenge, rászorulsz a mindennapi élelemre, reszketsz a hatalom birtokosai előtt, mindenki előtt meglapulsz alacsony sorsod miatt?
Először is tehát ember vagy, az élőlények közül az egyedüli, akit Isten formált” (Ter 2,7). Ma is megszólít minket ez az üzenet, különösen amikor nagy nemzetközi folyamatok miatt sokan anyagi nehézségekkel néznek szembe. Önvizsgálatra is indít minket Isten igéje: szervezhetjük-e úgy közös életünket, hogy a leggyengébbek terheit enyhíteni tudjuk?
Van azonban a felolvasott szentírási részben egy mondat, amely az Újszövetségben többször is erőteljesen visszaköszön. Ez pedig így hangzik: „Mindig lesznek szegények a földön” (Mtörv 15,11; vö.: Mt 26,11; Mk 14,7; Jn 12,8). Nincs ez ellentétben azzal, amit Mózes ötödik könyvében nem sokkal ez előtt a mondat előtt olvasunk, hogy tudniillik: „Nem lesz közted szegény, mert az Úr, a te Istened bőségesen megáld azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened örökrészül ad neked, hogy a tied legyen, ha valóban hallgatsz az Úr, a te Istened szavára” (MTörv 15,4–5)? Van, aki szerint azt jelenti ez, hogy ha a nép nem hallgat Isten szavára, akkor mindig maradnak szegények a soraiban. Mások úgy magyarázzák a látszólagos ellentétet: ha a nép Isten akaratát teljesíti, akkor csak más népek között lesznek szegények, ha azonban nem aszerint él, akkor az ő soraiban is. Az Újszövetségben is megtaláljuk azt a gondolatot, hogy különösen össze kell tartani azoknak, akik testvérek a hitben. A közösségen belül anyagilag is támogatni kell egymást, ha szükséges. Ez különleges tanúságtétel a világ előtt. De a segítő szeretet adott esetben még a közösség határain túlra is kiterjedhet. Ezért olvassuk a Galatákhoz írt levélben: „amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen pedig hittestvéreinkkel” (Gal 6,10).
hiszen olyan világban élünk, amely igencsak távol áll hitünktől. Olyan világban, ahol hívő embernek lenni sokszor azt jelenti, hogy kisebbséghez tartozunk gondolkodásmódunkban és életvitelünkben egyaránt. Ezért is olyan fontos, hogy az élet minden területén szeretettel támogassuk egymást, figyeljünk egymás örömeire és gondjaira, tudjunk áldozatot hozni egymásért.
Aki foglalkozott hajléktalanokkal, elmagányosodott szegényekkel, az tapasztalhatta, hogy az embernek a társas kapcsolatok iránti érzéke is súlyosan sérülékeny. Ezért, ha a nagy ellátó rendszerek jól működnek is, újra és újra megjelennek reménytelenül leszakadt emberek, akik sokszor a személyes környezetüket sem képesek rendezni. Ilyenkor érezzük igazán, hogy az ember közösségi lény, hogy egyedül sem ezen, sem az eljövendő világon nem boldogulhatunk.
Ez a felismerés legyen összetartozásunk és kölcsönös szeretetünk alapja.
Ámen.
*
Frölich Róbert főrabbi beszédében Mózes második könyvének abból a szakaszából indult ki, amelyet az előző nap olvastak fel a zsinagógákban: a tíz csapás történetének kezdetéből. Azt mondják erről a részről, hogy Isten büntetését írja le Egyiptom felett. Felhívta a figyelmet arra, hogy van más olvasata is ezeknek a történéseknek: két világnézet, két személyiség küzdelmét mutatják be. Mózes a Szentírás szerint a föld legszerényebb embere, aki otthagyja egyiptomi hercegi címét, mert nem tűri, hogy a testvéreit bántják. Egész felnőtt életét pásztorként éli le idegen földön, 80 évesen vállalja az Úrtól kapott feladatot, hogy vezesse ki a zsidókat Egyiptomból. A másik oldalon a fáraó áll, az akkor ismert világ leghatalmasabb embere. Azt álmodja, hogy a folyón áll, az életet adó Nílus istennőnél is magasabbra helyezi önmagát, despota, aki önnön hatalmát fitogtatja. Mózes elmegy hozzá és azt mondja neki: az Örökkévaló kéri, hogy engedd el a népet. „Ki az az Örökkévaló?” – válaszol nagyképűen a fáraó.
Az izraeliták kivonulnak Egyiptomból az ígéret földjére. A tanulság, hogy a szelíd, másokért élő ember küzdelme meghozza gyümölcsét, életet, szabadságot hoz; aki azonban nem törődik a rábízottakkal, csak önnön hatalmával, az pusztulásra van ítélve és halált hoz. Elgondolkozunk, vajon mi a küldetésünk. Talán nem lesz hatalmunk, idegen országba kerülünk, de éljünk úgy, hogy a ránk bízottaknak, a körülöttünk élőknek szebb, jobb legyen az élete.
– zárta beszédét a főrabbi.
Az igehirdetéseket követően a testvéregyházak képviselői olvastak fel egy-egy szentírási szakaszt és mondtak imádságot: Balog Zoltán református püspök, a zsinat lelkészi elnöke; Lackner Pál nyugalmazott evangélikus tábori püspök; Steinbach József református püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) elnöke; Jaczkó Sándor görögkatolikus érseki helynök, parókus; Papp János, a baptista egyház elnöke; Khaled. A. László metodista szuperintendens; Kriza János, a Magyarországi Unitárius Egyház püspöki helynöke; Ócsai Tamás, a Hetednapi Adventista Egyház elnöke; Fischl Vilmos evangélikus lelkész, a MEÖT főtitkára.
Az imaórán a Dohány utcai zsinagógából Rudas Dániel kántor, Ferenczi Eszter orgonaművész működött közre, az imádságok között az Imperfectum együttes adta a zenei szolgálatot taizéi dalokkal.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
