Idén megemlékeztünk a magyar irodalom kiemelkedő alkotója, Gárdonyi Géza halálának századik évfordulójáról. A Szent István Társulat a centenárium alkalmából újra kiadta az író egyik legszebb regényét, az Isten rabjait.
A könyv a 13. század második évtizedében játszódik, az 1250-es évek első felétől 1270-ig. Ekkor hunyt el a „második országalapító”-nak nevezett IV. Béla király és a már életében szentként tisztelt leánya, Margit, Domonkos-rendi apáca.
A regény központi alakja a Margittal egyidős Jancsi, aki miután tizenkét éves korában elveszíti kertészként dolgozó édesapját, özvegyen maradt édesanyjával Fejérvárról Budára kerül, a Nyulak szigetére, ahol Béla király klastromot épít a domonkos nővéreknek. Anya és gyermeke feladata, hogy virágzó kertet hozzon létre a kolostor körül. Ám a történet valódi főhőse Margit, akinek kivételes személyiségét elsősorban mások elbeszéléseiből ismerhetjük meg.
A regényből képet kapunk a 13. századi Magyarországról, a tatárjárás pusztításainak következményeiről és az újjáépítés történéseiről. Az anyagi, fizikai rombolás eltüntetéséhez nem elég az épületek, kunyhók, paloták helyrehozatala, egy szebb világ létrejöttéhez még ennél is nagyobb szükség van a lélek jobbítására.
Jancsi nem a maga akaratából lesz szerzetes: a prépost döntése, hogy anyja fekete apáca, vagyis másodrendű, szolgáló apáca, Jancsi pedig domonkos szerzetes legyen. A tizenkét éves fiúnak nincs döntési lehetősége, így elfogadja, hogy magára öltse a szerzetesi köntöst.
Gárdonyi vázlatosan bemutatja a tatárjárás utáni Magyarország mindennapjait is, hús-vér embereket ábrázolva. Szikárdusz és Jancsi fráter vándorprédikátorként járják az országot, s elvetődnek egy feudális nagyúr, Bajcsy birtokára, aki részt vett a muhi csatában és Béla király más hadjárataiban is. Felesége elhagyta egy papért, ezért bosszúból idegenben legyilkolta egy kolostor papjait. Ám megvendégeli a szerzeteseket és szállást ad nekik. Együtt él benne a rossz és a jó: több mint ötven árva gyereket nevel, akiknek szüleit megölték a tatárok.
Gárdonyi a szerzeteseket és az apácákat sem állítja be tökéletesnek. Amikor Jancsi azt mondja, az apját megrúgó ló nem lehetett az ördög, mert az apja a prépost jobbágya volt, a fráter figyelmezteti: „Hát te azt hiszed, hogy a prépost házába nem mer az ördög bemenni?” A női kolostorba „nagyúri nemzetség” lányai vonulnak be apácának. A prior szerint „gyermeklelkű népség (…). Mit mondott Juli? Mit mondott Kati? Örök terefere! Apró civakodások, irigykedések… Mikor beállnak, valamennyi úgy áll be, mint valami makulátlan angyal, de aztán, amint bent vannak, civakodnak, hivalkodnak, pletykálnak, csakúgy, mint a világi asszonyok”.
Rendkívül fontosak a regényben Margit és Jancsi villanásnyi találkozásai. A fiú először egy pohár vizet ad Margitnak. Másodszor akaratlanul lebuktatja őt az elöljárók előtt, amikor visszadobja a még csak apácajelölt királylánynak a célt tévesztett labdát. Igen, a gyermeklány Margit önfeledten labdázik a többi novíciával és a már felszentelt apácákkal. A harmadik találkozáskor Margit leszakít egy gyönyörű tulipánt, a hajába tűzi, talán kicsit tetszeni is akar a már szerzetes Jancsinak, aki kérésére imát is ír a nővéreknek. Végül az ifjú apáca az, akinek közbenjáró imádsága révén a fiú meggyógyul hosszan tartó hidegleléséből. Jancsi gyakran ábrándozik Margitról, még feleségnek is elképzeli, de nem testi, hanem kivételesen erős lelki kötődés fűzi hozzá, csodálja mindazért, amit tesz, s így hivatástudatának erősítésében döntő szerepe lesz.
Gárdonyi hű marad a legendákban megrajzolt Margit-ábrázoláshoz. Drámai epizód, amikor Margitot a szülei hozzá akarják kényszeríteni Ottokár cseh királyhoz. Ez egyértelműen politikai manőver. Összeütközésbe kerül a felszínes vallásosság és a valódi, lélekből fakadó krisztusi hit. A király és felesége, a szerzetesi elöljárók, sőt, maga a pápa is a tövisek közé hullott magot jelképezik. A világi gondok elfeledtetik velük az Istennek tett fogadalmakat, kényszerítő körülményekre hivatkoznak, inkább bíznak emberben, mint Istenben. Egyedül Margit az, aki következetesen ragaszkodik szüleinek a tatárdúlás idején tett felajánlásához: „Magad beszélted, anyám – mondotta –, hogy mikor a tatárok elől Dalmáciába futottatok, sírva kérted Istent, hogy adja vissza országodat, és felajánlottál neki, még meg se születtem. Most meg visszavennél Istentől, és a cseh királynak adnál?”
Margit, látva, hogy „mily romlottságban él ez a nemzet”, felajánlja életét Istennek: imádságba merül, alázatos és szelíd, betegek, haldoklók ápolója, az élet legnyomorultabbjainak gondozója. Vallja: ha a hívők „nemcsak templomban volnának keresztények, hanem templomon kívül is, bizony békességben élnének”. Ez azonban szép álom csupán, hiszen még apa és fia, IV. Béla és István (a későbbi V. István király) is fegyverrel hadakozik egymás ellen, mintegy megismételve az ószövetségi Dávid király és gyermeke, Absolon közötti háborúskodást.
Jancsi Margit példáját látva jut el odáig, hogy tudatosan vállalja a szerzetesi létet. Fontos szerepe van ebben szerzetestársának, Ábrisnak is. Ő kétszer is elhagyja a szerzetet egy asszonyért, akit nőül vesz, s fiuk születik. Felnő a gyermek, s együtt vesznek részt a király és fia közötti háborúban, az apa gazdag földbirtokról ábrándozik, mintha életük biztonságban lenne az öldöklés közepette. Ám a fiú meghal, s Ábris összetörve tér vissza a kolostorba. Éppen akkor történik ez, amikor Jancsiban kétségek merülnek fel, hogy valóban szerzetes maradjon-e. „Mit várhatok idebent? (…) A társaim már mind misések, azok is, akik utánam léptek be a szerzetbe. Parancsolgatnak nekem.” Úgy érzi, egészen más, tartalmasabb életet élhetne, ha megnősült volna, felesége lenne és gyermekei, takaros gazdasága. Ábris visszatérése azonban Jancsi minden kétségét eloszlatja, s ráébred, hogy szerzetesnek kell maradnia, ez Isten akarata. Ha szükséges, legkisebbként kell szolgálnia az Urat és az embereket, ahogyan azt Margit is tette, királylányként.
A regény címe valójában az ellenkezőjét jelenti annak, amit kifejez. Szikárdusz fráter mondja Jancsinak: mindenki rabja valaminek, pénznek, pompának, a király pedig a nemzet rabja. „Mink is rabok vagyunk-e?” – kérdezi Jancsi. A fráter pedig így felel: „Mink is. (…) Isten rabjai, fraterkám.”
Ám ez a rabság valójában a legteljesebb szabadság és kiteljesedés, ha valaki úgy éli meg, mint Szent Margit: önként, szeretetből, másokért, a közösségért meghozott áldozatból.
Gárdonyi Géza: Isten rabjai.
Szent István Társulat, 2022.
Szöveg: Bodnár Dániel
Fotó: Wikipedia; Szent István Társulat
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
