Tartozzon bárki bármely vallási közösséghez, mindnek megvannak a maga ünnepei, és a hívők ünnepeik szakralitásán keresztül megértik mások ünnepeinek fontosságát is. Kétségbevonhatatlan, hogy Európa legnagyobb, legegységesebb, és legbensőségesebb ünnepe a karácsony. December 24-e Közép- és Nyugat-Európa közös hagyományának öröksége.
A téli napforduló évezredekkel Krisztus előtt is igen fontos pillanat volt fázó és éhező őseink túlélése szempontjából – mint váratlanul megint –, aligha kétséges azonban, hogy mai formájában, ahogy megszoktuk és megszerettük, az ünnep gerincét a keresztény kultúrkör hagyományai adják. Kis ügyeskedéssel persze – az uniós alapdokumentum mintájára – ebből is kihagyhatjuk a keresztény gyökereket.
Nem tudom hányan vannak, akik megkérdőjelezik ezt, akik talán nem is ünneplik a karácsonyt, itt, európai őslakosok, és azt sem, hogy kik ők… az istentagadók többsége is ajándékot tesz a fa alá és magához öleli szeretteit, épp úgy, ahogy mi, keresztények családunkat és az Istent.
Mert a fény áradása és a benne felragyogó emberi szeretet egyetemleges mozgatóerő. Gondoljunk ma erre!
Akinek pedig ennyije sincsen, nagyon szegény ember lehet. Higgyen bár magában, az evolúcióban vagy az emberi természet innovatív erejében.
Képzelhetjük, hogy ők máskor ülik ünnepeiket, Darwin születésnapján, a speciális relativitáselmélet kiadásakor, vagy az Unió létrejöttének évfordulóján – de azt hiszem kevesen vannak az ilyenek…
A kereszténység szeretetvallás
Ha egyáltalán létezik ilyen, akkor ez az a vallás, amely egymás tiszteletére, megbecsülésére a közösség fontosságára tanít minket. És bár kétezer éve így van, be kell ismernünk, máig nem tudott úrrá lenni emberi természetünkön, az önzésen, kapzsiságon és az erőszak bénító erején. Nem kétséges az sem, hogy bár Európa meghatározó erői eldobták maguktól ezt a hitet, mégis, épp mostanság – mintha ezzel párhuzamosan – irgalmasságban és a együttérzésben túl akarnak tenni magán Krisztuson is. Ahogy irgalmatlanságban és kirekesztésben is!
Európa, a végletek kontinense
A végletek kontinense lettünk. Amikor – a történet szerint – az emberek meg akarták kövezni a házasságtörő asszonyt, Jézus azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Ez elég volt. Mindenkiben volt annyi önismeret, ami megállította követ szorongató kezét. Ma nem lenne. Se önismeret, se irgalom.
Így, ilyen meglepően alakul ez a kereszténymentesített európai élet! A házasságtörés az új tolerancia szellemében már nem bűn, legfeljebb kellemetlenség; a megbocsátás azonban idegenebb tőlünk, mint valaha. Ugyan hogyan lehetne másképp, ha ma feketében és fehérben látjuk a szomszédunkban dúló háborút is?
Együttérzés a szenvedőkkel
Most azonban, közép- és nyugat-európaiak közös ünnepén, hívők és hitetlenek közös ölelésében engedjük meg magunknak, hogy együttérezzünk mindazokkal, akik szenvednek. A fehérekkel – és a feketékkel is! Idézzük emlékezetünkbe a reménytelenséget, a hideget és a félelmet. Idézzük emlékezetünkbe szeretteink elvesztésének gyógyíthatatlan fájdalmát! Gondoljunk az anyák és az apák örökre megváltoztathatatlan néma kínjára gyermekük koporsója előtt.
Gondoljunk arra, hogy az orosz édesanyák éppen azt a fájdalmat élik át, amit az ukránok is. Hogy ők sem a halál számára szülték a fiaikat! Hogy ők sem azért virrasztottak mellettük, nélkülöztek értük, hogy a koporsójukat kísérhessék.
Bátorság, meggyőződés
Gondolkodjunk el azon az álszentségen, amit választott vezetőink szemrebbenés nélkül a kamerákba mondanak: Hogy mi vagyunk, akiknek szenvednünk kell azért, amit mások telhetetlensége okoz. Hogy a háború gyors befejezésének legjobb módja, a fegyver, az ölés és a pusztítás! Vegyünk egy nagy levegőt, merítsünk bátorságot.
Mert bátorság kell ahhoz, hogy szilárd meggyőződéseink pajzsa mögé merjünk pillantani! Vegyünk egy nagy levegőt, engedjük meg magunknak, hogy egy pillanatra emberré váljunk, még ha kényelmetlen is ez a közelség. Lazítsák el gerincüket még a woke merev léptű élharcosai is, gondolják végig, hogyan jutottak a leszereléspárti galambok közül egyetlen szárnycsapással a véreskörmű héják közé! Engedjék közel a hideget, a szenvedést és a fájdalmat, és keressenek olyan mondatokat, melyekben nincsen benne a „de”! Engedjék magukhoz ezeket az egyszerű érzéseket, amiket Jézus a gyermekekben tisztel, mert a lobogó jelmondatok csak mozgatják, ám ezek éltetik a világot!
Kétszázezer halott, millió fájdalom!
Most karácsony estéjén, amikor szokatlanul hideg szobánkban öleljük magunkhoz gyermekeinket, gondoljunk arra a hidegre, ami az ő szívüket tölti ki. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy ők százezren és százezren vannak! Kétszázezer halott és millió fájdalom! Mi pedig hallgatjuk a mások érdekéből harsogó lelketleneket és hallgatunk! Ne engedjük!
Ne engedjük, hogy a hiábavaló halált bármilyen okos poszt, találó mém vagy hetvenkedő videó eltakarja a szemünk elől!
Gondoljuk át, hogy ez a kétszázezer tehetséges, erős, rátermett fiatal hová repítette volna közösségeit! Hogy ölelte volna magához édesanyját most, karácsony este. Gondoljuk át a megmásíthatatlan űrt, és imádkozzunk a békéért! Mondjuk hangosan hogy „Legyen már vége!” Mondjuk hangosan, hogy „Elég volt!” Mondjuk hangosan, hogy békét akarunk! Követeljük választott vezetőinktől, hogy a pénzünket ne fegyverekre költsék, hanem a béke megerősítésére tartogassák.
Fohászkodás a békéért
Töröljük le a dacos igazságot és engedjük magunkhoz az irgalmasság gondolatát! És a magunk csöndes vagy hangos karácsonyi örömében jusson eszünkbe, hogy nekik is lesz karácsonyuk! Hogy az a szomorú, szenvedéssel teli karácsony csak két hét múlva következik. Van hát két hetünk a kijózanodásra, hogy ki-ki a maga módján tegyen, akarjon és fohászkodjon. A békéért. Töltsük ezt a két hetet elmélyült csendességben, ami beengedi lelkünkbe a szenvedés némaságát. Az ő javukra.
Boldog karácsonyt, Európa!
Micskó András
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
