Réges-régi történetek jutnak az eszembe mostanában. Biztos az advent teszi, amikor amúgy is kissé más lelkiállapotba kerülök. Próbálom átélni, megélni a várakozás örömét, sejtelmességét. Óhatatlanul érzem a számvetés idejét is, próbálom összegezni a pluszokat és mínuszokat, amit az esztendő hozott.
Mindig is szerettem a talányos, megfejtésre szoruló dolgokat. Az elsőre megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségeket. Apukám egyszer azt mesélte, hogy nagy árvíz után, a még mindig sebesen futó folyón egy uszadékfán megpillantott egy vadnyulat, egy kis őzet és egy rókát. Egy „csónakba” kényszerítette őket az ár, vagy ha úgy tetszik, az élet. Egy kevésnyi helyre szorult a ragadozó és két zsákmányállata. Hogy mióta sodródtak így együtt, s hogy melyikük mikor és hol szállt fel az alkalmi vízi járműre, nem tudni. Egy azonban biztos, a félelem, az életben maradási ösztön egy szűk közös helyre kényszerítette mindhármukat.
Eszembe jut egy másik árvízi történet is, amit kedves riportalanyomtól hallottam. Akkor meg azt történt, hogy a háziaknak menekülniük kellett a nagy víz elől. A kutyájukat azonban nem tudták magukkal vinni. Amikor néhány nap után visszatértek a felázott házba, a család kedvence az asztalon ült, mint afféle eleven szobor. Ott talált menedéket a víz elől. A mellette lévő kenyérhez hozzá sem nyúlt. Mintha őrizte volna a visszatérőknek. A házzal együtt. Pedig biztosan éhes lehetett…
Az életben mi, emberek is kerülhetünk fura, bizarr, elsőre megmagyarázhatatlan helyzetekbe. Leginkább akartalanul. Az a baj, hogy mi okosabbak vagyunk az állatoknál. Mi csak ritkán döntünk ösztönből és sajnos szívből is.
Inkább ésszel próbálunk átevickélni ezen az életnek nevezett valamin. Okos, megfontolt döntésekre törekszünk, sokszor teljesen elnyomva a szív szavát. Pedig bizony néha-néha azt is meg kellene hallgatni. Akkor egyszerűen csak szebb lenne a világ, boldogabb az élet.
Hatalmas lelki erő kellhet, hogy kibéküljünk olyan haragosunkkal, akivel évek óta nem beszéltünk. Míg megnyomjuk a kapucsengőt a házánál, hatalmas belső tusákat vívunk. Leperegnek a szemünk előtt a lehetséges forgatókönyvek… Kidob, melegebb tájra küld, esetleg a kapuban meghallgat… És mi van, ha beinvitál a házába és megvendégel? Számolunk ilyen valószerűtlennek tűnő pozitív forgatókönyvvel is?
Meg kell tudnunk bocsátani mindenkinek és szeretni egymást. Erre tanít bennünket ő is, akire éppen most várunk.
Az a bizonyos belső ragyogás fontosabb mindennél. Sokunkban elhalványul, megkopik, de újra kifényesíthető. Csupa jó cselekedettel. Arról emlegessenek majd az utánunk jövők, hogy jó emberek voltunk. Igen, ezt is mondta az édesapám. Mert ahogy a nyúl, az őz és a róka is arra volt kényszerítve, hogy együtt utazzon legalább egy ideig, mi is gyakran kénytelenek vagyunk jó ideig sokakkal egy úton haladni. S ha már úgyis muszáj, hát miért ne lehetne szeretetteljesen?
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
