Egy kismadár volt. Az egyik legkisebb itt Európában. Ritka jelenség. Még mielőtt a közelébe értem és felemelhettem volna a földről, azt gondoltam, hogy megint egy egér lehet, mert a macska ugyanúgy játszott vele, ahogy azokkal szokott. Szinte rezgett a rémülettől, amikor felemelve a markom ölelésébe zártam a lábamnál nyávogó házi nagyragadozónk elől. Megesett a szívem rajta. Furcsa mód nem haragudtam a macskára, pedig ki nem állhatom, ha madarat fog.
Láttam, hogy apró, tollas teste megsérült, de reméltem, hogy a sebei nem végzetesek. A kislányaink az ajtóból nézték a jelenetet. Hűvös volt már az októberi reggel. Úgy döntöttem, beviszem a házba, így aztán a kezeimet kissé megnyitva ők is csicseregve simogathatták és közben azon töprengtünk, mi legyen vele? Vajon túléli a sérülést? Van értelme behozni ide? Az egyik szeme is vérzett. Nyugtatgattuk, és végül bátorító szavakat duruzsolva elhelyeztük egy puha pokrócon a vendégszobában.
Aztán, ahogy így csendben tettünk-vettünk az induló nap reggelén, szívünkben az elesett, kis vendégünk körüli gondolatokkal, felmerül bennem egy másik madár képe.
Ma a kicsi madár elvezet, hogy találkozzam egy másik madarunkkal. Egy más madárral, amely összekapcsol minket egymással…
Aztán az oroszlánokra gondolok. Akik mostanában visszatértek a Duna partjára. Az első állandó hidunkra. Kőbe zárva is megszólalnak ezek a nemes nagyvadak és a legnagyobb magyarunk hídjának főjén némán őrzik az átkelőt és vigyázzák az áthaladókat.
És gondolok Anyaszentegyházunk egyik legnagyobb pásztorára, Mindszenty József bíborosra. Emlékezem a nemzethez intézett első szavaira az 1956-os októberi szabadulása után:
Igen, láthatóan a mélybe szállt a turulmadár. De ha engedem, hogy eltöprengjen bennem a lélek erről a háborús eseményről, ha törekszem a nem látható tartományát is befogadni ennek a jelnek, ennek az „emelkedő zuhanásnak”, akkor a szívem mélyén meghallhatom, ott legbelül:
Azért nem látszik most a turul, mert alászállt és felrepült! Azért nincsen ott, és hagyta maga után a hol kéklő, hol borongós, hol csillagos eget, mert a kalapácshangú fűrészelésben, csendben felemelkedett! A szárnycsapásai keltette szél életre kelt, felébreszt.
Zuhanásában felemeltetett, hogy tekintetemet, figyelmemet is magával vigye. Segít felemelni szívünket, segít ma is a „hazatalálásban, ahogy egykor vezette és ösztökélte őseinket a Kárpát-haza felé.” Azért szállt fel, hogy a hazavezető utat mutassa a béke ösvényein, a múltra emlékeztetve.
A magasba, a füsttől ma borús ég felé kell emelnem tekintetem, hogy megláthassam őt. Hogy megérthessem ezekben a feszültségektől meg-meghasadó időkben a turulmadár röptében láthatóvá lett igazi színeváltozást.
Mert nekünk a turul nem a földi dicsőségre, történelmi diadalainkra mutató jel kell legyen elsősorban, hanem az Igaz Isten dicsőségének, az Ő diadalának nemzetünkben megnyilvánuló jelévé kell válnia. Így a Megváltó keresztjének jelévé. Ahogy Török Csaba írja: „Az ember ugyanis szereti a nagyság és a győzelem felcsillanását, de hajlamos elzárni a szívét a kereszt titka előtt.”
A turullal a felmagasztalt Urat láttatjuk és láthatjuk. A turullal valójában keresztet állítunk, Krisztust idézünk és arra emlékezünk, aki legyőzetve győz.
Ami Munkács váránál történt, az arra hív, hogy ne álljunk sokáig földre szegezett tekintettel, és a csillagok felé fordít. Mutatja, hogy a turul, amelyet lerángatva egykor vörös csillagokká is olvasztottak emberi kezek, mindig az ég magasságaiba szállva a nagy konstelláció felé vezet. Egészen a tejútszerű kezdethez és a keresztúttal megnyitott üdvös véghez. Egy olyan együttállásba emel, amely ezt üzeni: „Legyenek mindnyájan egy.”
A felállított tri-zub nemcsak a Kárpátalján évszázadok óta élő magyarságot emlékeztetheti a Trianonra. Minden magyart emlékezésre és egy benső üzenet megfogalmazására és meghallására szólít.
Trianon után Apponyi Albert gróf Amerikának szóló üzenetében így fogalmaz:
„ Még ilyen gyönge állapotunkban is még a teljes nyomorúság és levertség állapotában is tudatában vagyunk az emberiség iránti kötelességeinknek. […] Nem várhatjuk, hogy sérelmeinket új háborúk tegyék jóvá, mert ezek ritkán vezetnek az igazságosság visszaállításához. […] Az igazságot az emberi bölcsesség és jóakarat fejlődésében keressük.”
Juthat-e közelebb az igazsághoz emberi bölcsességünk, fejlődhet-e tovább az emberi jóakaratunk a Krisztusi ellenségszeretetnél? Minden ember Isten képmása és az üdvösségre hívott teremtmény. Még az üldözőink is. Még a halál is alá lett vetve az üdvösség törvényének. A turul azokért a balgákért is száll, akik újra meg újra ledöntik a történelemben. „Nem megmutatta az Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság?” A keresztről kapott tanítás a világ szerint balgaság, de az valójában Isten ereje, aki üdvözíteni akar minket.
Elgondolkodtató, hogy vannak, akik szerint a háromágú szigony valójában búvársólymot, sőt magát a Szentháromságot jelképezi, egy 10. századi, a kijevi Tithes templom romjaiban talált lelet alapján.
Egy benső avatásra, beavatásra kell elvezessen, egyre mélyebbre Krisztus Urunk titkaiba.
A madarunk, Isten ajándéka, a turul mint a Szentlélek jele kell, hogy a szívünk ormán építsen fészket és onnan várja az elrugaszkodás pillanatát. Hív, hogy Vele repüljünk,Vele emlékezzünk. Egészen az „értelemig és tovább.” Így jutva el a gyermek útján „lélektől Lélekig”, szívünktől Jézus szívéig és Őbenne egészen az ellenségszeretet misztériumának izzó forrásához. Így emlékezve az Ő cselekedete szerint.
Emlékszem, gyermekkoromban volt egy időszak, amikor a madarak közömbösek voltak számomra. Talán nem is szerettem őket. Ma már tudom, hogy azért, mert nem értettem meg, nem akartam megérteni őket. A létük felemelő üzenetét. Mert emlékeztettek a repülésre, ami nekem annyira hiányzott. Gyönyörű hangjuk a szabadságról és békéről dalolt, az oda vezető útról, amire titkon szívből vágytam. Valahol ugyanez a be nem teljesült vágy lehetett az oka annak is, hogy azt akartam, hogy halálom után a semmi kapuján lépjek át és legyek semmivé, még ha fájt és nem is tett boldoggá ez a gondolat. Aztán később a boldogságot, azaz titkos vágyam beteljesülését Krisztusban kaptam meg, amikor az édes Egyház segítségével eltemetkezhettem Vele az Ő halálába a keresztségben.
Nem is olyan sokkal a kismadár bemenekítése után, egyszerre csak a kislányunk kiáltása hangzott:
– „Apa ez felrepült és bement az ágy mögé! Gyere segíts!”
Izgatottan siettünk a szobába és csitítgatva a lányokat próbáltam a kanapét lassan elhúzni, nehogy baj legyen. Ott volt a kicsike. A sarokban pihegett. Újra markomba zártam és arra gondoltam, ha felröppent, akkor talán a szabadban is repül majd. Kivittem az udvar közepére. A lányok újra az ajtó mögött álltak, pizsamában, annak üvegére tapadva várták, hogy mi történik. Várták a repülést.
A magasba emeltem a kezem és lassan kinyitottam a markomat. A kismadár nem repült el azonnal. Mintha ránk nézett volna egy pillanatra. Állt a kezem bércén és némán köszönte meg visszanyert szabadságát. Az ég, a kelő nap felé tartottam és halkan súgtam neki: szállj kismadár! A kertben állva, mint reggeli szellő elárasztott az ünnepi pillanat heve, egyik vállamon a turul, a másikon nemzetségem Krisztusig elérő keze.
Ebben a kismadárban az örömünk egy pillanatra teljes lett. Mert a kelő nappal együtt felragyogott otthonunkban az igazság:
Repülése mindnyájunkat magával vitt azon az őszi reggelen.
Szilvási Zalán/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
