A Királyhelmec közvetlen szomszédságában fekvő Szentes község lakosainak száma 815, zömében reformátusok lakta településről van szó, amelynek temetője kincseket rejt. A néhol több mint százéves síremlékek sajátos, a népművészet körébe sorolható fajtáját alkotják a helyiek által kőfejfának nevezett, egyedien faragott sírjelek.
Az évszázadok során több nemesi család, így a 19. század elején a Mailáthok birtokában is volt a falu, valószínűleg a Lignó-domb szomszédságában lévő kőbányát is beleértve. Az államosítást követően, pár évtizede ismét magánkézben lévő lelőhelyről a mai napig fejthető a piroxénandezit, más néven trachit, amit a környéken csak szentesi kőként emlegetnek.
Évszázadok óta használták ezt a masszív, rétegesen hasadó, lapos követ jellemzően építkezésre – a házak és kerítések falainak, ivóvizes kutaknak, de udvarok kirakására, akár borospincék építésére is, kockákra faragott formában pedig útburkolatnak.
Nemcsak építkezésre
A szentesi kőnek a Bodrogköz számos részén jelen lévő formáit gyerekkoromtól ismerem. Azt viszont, hogy a falubeliek valaha művészien megmunkálták, bizony csak röpke egy éve tudom. A régióm textiliparára vonatkozó néprajzi adatok után kutatva akadtam Viga Gyula néprajzkutató Bodrogközi néprajzi tanulmányok című kötetére.
A ma már nyugalmazott, de 1991-ben még a Miskolci Hermann Ottó Múzeum munkatársaként tevékenykedő szakember a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének meghívására kutatta az azóta második szülőföldjévé vált Bodrogközt. A könyvben fényképeket nem, de vázlatrajzokat, precíz adatközlést találtam, és szinte elvarázsolt a kőfejfákról szóló rész, már alig vártam, hogy végre a valóságban is láthassam őket. Tavaly, mindenszentekkor, nagyszüleim sírját felkeresve, a bolyi temető peremén pillantottam meg néhány, az 1800-as évek végén faragott kőfejfát.
Miért is kincsek?
A napokban nemcsak a szentesi temetőben található több tucat kőfejfát tekintettem meg személyesen, hanem sikerült felvennem a kapcsolatot Viga Gyulával is. Elcsodálkoztunk azon, hogy az eltelt 3 évtized alatt senki nem tartotta fontosnak, hogy a szentesi temető örökségvédelmét szorgalmazza. Pedig az egymást váltó generációk szellemi hagyatékát, mesterségbeli tudását véleménye szerint (is) őriznünk kell. Elmondta, hogy néprajzi feltáró útja idején voltak ugyan általános néprajzi vonatkozású támpontjai, de a helyiek közül a terepen senki nem hívta fel a figyelmét konkrétan arra, mit is rejt a falu fölé emelkedő dombtető. Jó szokásához híven, ahogy minden településen, ahol megfordul, itt is meglátogatta a temetőt.
Az utókor tulajdonképpen ennek a „véletlennek” köszönheti, hogy etnográfusként nemcsak felfedezte, de dokumentálta is ezt a helyi népi mesterséget, az akkor még élő és alkotó, utolsó sírkőfaragó Kulcsár Ferenccel való találkozásának és adatközlésének köszönhetően. Tanulmányában is írja, a Kárpát-medence más részein is találkozunk ugyan hasonló kőzet megmunkálásával, de a keménysége miatt nem igazán alkalmas a bazalt, az andezit a népi kőtechnika formagazdag megnyilvánulására. Tudomása szerint Fülek környékén is készítettek sírköveket az ottani kemény andezitből, de azok kidolgozása eltér a szentesiekétől.
Ez utóbbiak felszíne durvább, megmunkálása elnagyoltabb és tipikusan a természetes hasadásuk, az ún. termett lap adta meg a tömb elő- és hátlapját. Míg a fülekiek jóval vaskosabb darabok, melyeket stokkoltak, azaz a szemcséző kalapáccsal (stockhammerrel) szinte márványszerű felületté csiszoltak. Vigának nem sikerült eldöntenie, vajon a formavilág helyi fejlődésű volt-e, netán a más vidékekről, a múlt század elején a faluba bevándorló kővágók (riccerek) hatása is szerepet játszott-e. Amondó, hogy a régi szentesi temető sírkősorozata lokális formavilágával, díszítő stílusával szemléletes példája a táji adottságokhoz való alkalmazkodásnak. Kutatásai során arra a megállapításra jutott, hogy a szentesi sírkő emlékek nem az általánosan jellemző tendenciát mutatják, miszerint egy lokális közösség a kőmunkákat a tanultabb, polgárosultabb kőfaragó hagyományból alakítja saját stílusára. Éppen ellenkezőleg, itt a népi, tárgyi világ archaikus, stilizált kompozícióit a kőfaragó mesterek átvitték a helyben megtalálható, könnyen rendelkezésre álló anyagra, az időtálló kőre.
Mivel adatközlői elmondása szerint, magában a faragás folyamatában több helyről származó technikai tudás és ízlés ötvöződött, a lokális stílust véleménye szerint a sokfelé ismert díszítőjegyek jellegzetes keveréke, sajátos arányú együttese adta meg.
Kőbe faragott csodák
Temetői sétámon egy szépkorú helyi ismerősöm kísért, aki gyerekkorából még emlékszik az említett kőfaragó mesterre, a falu ezermesterére. Ismerősöm az 1800-as évek végén született s a múlt század 60-as,70-es éveiben elhunyt nagyszüleinek, valamint húgának kőfejfáit is Kulcsár mester faragta. Ahogy pár órán keresztül bandukoltam az Árpád-kori, ma már református templom szomszédságában lévő, példásan gondozott régi-új temetőben, a faragott régi kőfejfák különböző formáit leltem fel. Eredendően csúcsosra faragták a kifejtett követ.
Ha véletlenül az a munka közben akaratlanul meghasadt, netán letört a csúcs, félkörívben legömbölyítették a tömb felső részét. Van még egy harmadik forma is, szintén csúcsos, de annak alsó részében egy darabon vízszintes kiugrást követően folytatódik a tömb két függőleges vonala. A díszítés terén a fejrészben leggyakrabban egy rozettát láttam, általában hat szirmú, de találtam négy szirmút is. Ahogy elnéztem, nyilván a követ megmunkáló egyén ügyességén és türelmén múlott, mennyire volt kidolgozott egy-egy motívum. A legszebbeknek a kőlap pozitív és negatív felületeinek kontrasztjait kihasználó, precíz faragásokat találtam. Néhol viszont, nemes egyszerűséggel csupán a motívum körvonalai voltak kivésve. Megcsodáltam a rozettákat körbefonó rozmaring koszorúkat is. Egy csúcsos fejfa ornamentikájában találtam csak hatágú csillagot, amit a helyiek zsidó keresztnek hívtak, bár nem utalt az elhunyt felekezeti hovatartozására, egyszerű motívumként kezelték.
Az újabb, múlt századi keltezésű kövek fejrészében megjelenő kehely, illetve a kereszt viszont már ilyen szimbólum.
A kőlapok derékrészén halszálkás, fenyőágas, szép arányokkal bíró, szimmetrikus virágtő motívumok találhatóak, alattuk pedig a tömör szövegrész. Olyan köveket is találtam, amelyeknek a 19. század közepétől általánossá váló református sírjel, a szomorúfűz a dísze. A Viga Gyula által említett 1896-os sírkövet, amelyen megjelenik az eredendő bűnt szimbolizáló „Ádám-koponya” első barangolásom alkalmával nem sikerült megtalálnom…
Megjelent a Magyar7 hetilap 44. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
