Tűzliliom lehetne egy herbáriumban. Elegáns, különleges illatú virág, jelképe a fénynek, a tisztaságnak, az örökké lángoló szenvedélynek. Arcával, mély hangjával, sötét narancsszínű hajkoronájával Takács Katalin az egyik legérzékibb magyar színésznő.
Nem rázza a fürtjeit. Nem is rázta soha. Hittel, alázattal, odaadással végzi a dolgát. Vörössége nemcsak az örömét, a gyötrődéseit is átjárja. Előbbiből mostanában jóval több jut neki. Tavaly ő kapta a Psota Irén-díjat. Idén nyáron, elsőként, a Hollósi Frigyes-díjat. Kőszegen játszott, a várban. Puck szerepében tündökölt a Szentivánéji álomban. Ártatlan tréfákat űző, játszi szellemlény volt ezüst parókában. Bűvös virág (tűzliliom?) nedvével szerelmi varázslatokat űző, huncut tündérinas, akinek nincs konkrét neme. Különös trükkökre képes androgün. Ilyen szerepe sem volt még a Jászai Mari-díjas, érdemes művésznek.
Nő, ráadásul alkotóereje teljében levő színésznő ritkán kapja meg Shakespeare talán legizgalmasabb figuráját. A legtöbbször huszonéves férfiúkra bízzák. Kőszeg Puckjaként most nagyot villantott. Húzóereje volt egy előadásnak, ezért részesült a közönség elismerését jelző Hollósi Frigyes-díjban.
Először azon lepődtem meg, hogy rám osztották a szerepet. Aztán, hogy mi minden kellett a megformálásához. Röviden: mindaz, amit megéltem. Az a rengeteg tapasztalat, amit Puckként hasznosítani lehetett. Puck nem földi lény. Tündér. Ezért érdekes, amikor érett nő játssza, aki már sok mindent tud a világról, az emberi magatartásról, a lélek mozgatórugóiról. A korom miatt, hogy már nem vagyok húszéves, tisztábban látok át egyik világból a másikba. Így fordítottam le magamnak a szerepet. A keserűség, a magányosság, a valamikori szerelem érzése már lerakódott bennem. Ezt mind bele is pakoltam Puckba. Annyi minden van az emberben! Csak fel kellett erősítenem magamban mindazt, amit az előbb felsoroltam.
A díj is meglepte?
Váratlanul ért. Lélekben másokra tippeltem. Ott álltam négyszázötven ember előtt a hatodik előadás végén, és akkor tudtam meg, hogy a nézők rám szavaztak. Nagyon jó érzés volt. Szívet melengető. Kőszeg csodálatos kulturális hely. A közönség is fantasztikus. Ott álltam a színpadon, és tényleg elöntött a boldogság. Nehéz meló volt, mégis úgy marad meg bennem, hogy remek időszakot töltöttem el nagyszerű kollégákkal.
Hollósi Frigyessel, aki a Katona József Színház alapító csapatának a tagja volt, és 1982-től minden évben visszatért a Kőszegi Várszínházba, 2002-től pedig egészen a haláláig a Nemzeti Színház tagja volt, játszott valaha együtt?
Kétszer is. Először Szolnokon, az I. Erzsébet című darabban. Kis jelenetünk volt, huncut kis epizód, de jót bolondoztunk. Frici mindig hozzátett valamit. Feldobta a labdát, és várta, hogy tudok-e vele menni. Felvillanyozott. Jó partner volt. Minden előadást úgy éltem meg vele, mint egy nagy kihívást. Élveztem, hogy vele játszhatok. Nem az volt, hogy elmondjuk a betanult szöveget, aztán Isten veled, hanem mindig bekerült valami plusz a játékunkba. Aztán volt egy beugrásom a Katona József Színházban, A revizorban. A polgármester felesége voltam, ő pedig a kereskedő. Együtt utaztunk Ausztráliába, vendégszereplésre. És egy plusz történet, amelyre szívesen emlékezem. Négy-öt éves lehetett Dani fiam. Bozsokon nyaraltunk. A kastélyszálló kávézójának teraszán ültek azok, akik Kőszegen próbáltak. Máté Gábor, Blaskó Péter, Hollósi Frigyes. Jó volt a hangulat. Frici mesélt. Dani ott álldogált mellettem, és nézte a társaságot. Egyszer csak láttam, hogy sasszézik Frici felé. Odaért a karosszékéhez, megállt, és ráhajolt a vállára. Odabújt hozzá. Pedig nem neki beszélt Frici, csak úgy mesélt. Dani meg így fejezte ki a csodálatát. Frici maga volt az élet. Ez a legerősebb emlékem róla. Csodálatos ember volt. Megtisztelő számomra, hogy elsőként vehettem át a róla elnevezett díjat.
Annyi jót kapott az elmúlt néhány évben! Két filmben szerepelt Reisz Gábornál, a Budaörsi Latinovits Színházban eljátszotta a Macskajáték Gizáját, a Születésnap Elséjét, a Koldusopera Peacocknéját, legutóbb pedig a Rekviem egy álomért Saráját. Tavaly óta pedig már nagymamaként is tüsténkedik. Mikor született a kislány?
A névnapomon, november 25-én.
Szebb ajándékot nem is kaphatott volna.
Egy héttel előbbre volt kiírva a menyem, de ahogy mentek a napok, azt mondtam, Istenem, nekem ezzel a gyerekkel valami közös pontom lesz. Annyira éreztem. És lett is. Remélem, jó kapcsolat alakul ki köztünk.
Miért ne alakulna?
Sok mindentől függ ez. Elsősorban attól, hogy milyen lesz a személyisége. Egyhetes korában vettem először a kezembe. Maszkban, bemosakodva. Ez még az az időszak volt. Ahogy fogtam, arra gondoltam, milyen csodálatos az élet. A közvetlen közelemben láthatok felnőni egy emberkét. Addig nem is foglalkoztam azzal, hogy lesz-e unokám, vagy sem. Ma pedig már tudom, hiszen a barátnőimtől is ezt hallom, akik korábban lettek nagymamák, mint én, hogy ez egészen új gyönyörűség. Más, mint amikor a saját gyermekedért aggódsz. Megyek, ha hívnak, hogy segítsek, szükségük van rám, de ott a másik nagymama is. Ez nem egy napi szimbiózis.
Örült, hogy kislány lett az unoka?
A lányok annyira mások, mint a fiúk! Jó lesz megtapasztalni, milyen egy csajszi.
Fia, Dömölky Dániel neves színházi fotós. Kreatív ember, akit a színház egészében érdekel. Édesapja, Dömölky János kiváló rendező volt.
Dani soha nem akart színész lenni. A díszletek jobban vonzották. De már most elmondhatom: mindent később csinált, mint az unokám. A fiúk ugyanis később érnek. A kis csajszi előbb felállt, egy héttel később már ült, most pedig már négykézláb mászkál. Dani előbb ült, utána állt fel, és kétéves kora után kezdett el beszélni. Összefüggően. Az viszont már most kiderült, hogy akaratos kis csaj az unokám.
Táncos-koreográfus az édesanyja. Bizonyára ennek is meglesz a látszata.
Hónapról hónapra változik a kislány, mindig másvalakire hasonlít, de a fiam és a menyem is ott van az arcocskájában. Vidéken játszottunk nemrég. Megálltunk egy étteremben. Amíg a nászasszonyom és a menyem ebédeltek, addig én járkáltam a kis unokámmal. Volt az étteremben egy falépcső, a végén egy fából készült gömbbel. A karomban volt a gyerek. Összehúzta a szemét, két oldalról megfogta a gömböt, de úgy, hogy belevörösödött, és nem akarta elengedni. Minden napra jut valami, amin csak ámulok és bámulok. A nevelését a gyerekekre hagyom. Abba nem szólok bele. Úgy kell lennie mindennek, ahogy ők akarják. Ezt el kell fogadnom. Még akkor is, ha nem könnyű feladat.
Játszik egy mozgásszínházi produkcióban. Hogyan jutott ehhez a feladathoz?
A menyem, Simkó Beatrix által. Ő hívott a darabba, ő koreografálta. A kredenc a pincében maradt. Ez a címe. A generációk közti falak lebontásáról, a korszellem változásáról szól, hidat építve eltérő kultúrák és társadalmi csoportok között. Vinnai András írt hozzá nagyon szép szöveget. Az egész darabot én zárom azzal, hogy: „Úgy csusszanok át az álomba, hogy észre sem veszem… Álmaimban egyébként nem történt semmi fontos. Bár egyszer azt álmodtam, hogy volt egy fiam. Felébredtem, tényleg ott volt. Azóta rendszeresen álmodom vele, minden áldott nap. És ez nagyon jó érzés. Mert ő a testemnek a része, amelyik ugyanolyan erős és gyors, mint amikor én voltam ilyen erős és gyors. És ha majd az ő testének lesz egy még fiatalabb része, akkor én még gyorsabb és erősebb leszek… Ilyen merészeket csak az álmomban szoktam gondolni, és az sem zavar, ha megmosolyognak érte. Egyre több részecském táncol odakint, ez néha fájdalmas, de szórakoztató is.” Egyébként ez jutott eszembe Pucknál is, sőt már korábban is, amikor az unokám született.
Hogy erősebb lett?
Igen. Erősebb lettem azáltal, hogy ő van. Pedig Vinnai András ezt akkor írta, amikor még nem volt unokám.
Szereti, hogy nő. Szereti, hogy színésznő. Szereti a korát is?
Van az a kor, amikor már nincs miért takargatni, hogy hány éves vagyok. Büszke vagyok arra, hogy ennyi évesen…
… ilyen remekül néz ki, mert tartja a formáját?
Nem szeretek arról beszélni, hogy hány éves vagyok, mert nem annyinak érzem magam. Nagymama pedig már korábban is lehettem volna. Itt volt az ideje, hogy az legyek. Hogy mire vagyok büszke? Arra, hogy még mindig van munkám, és ekkora elánnal dolgozom a színpadon.
Nyolcéves kislánytól öreg kislányig játszik is mindent. Királynőt, hercegnőt, grófnőt. Ez mind jól áll az egyéniségének. De volt már hóbortos nagymama, és De Sade márki is. Ezt a nyarat pedig Puckkal zárta és egy rangos kitüntetéssel.
Mi kell még nekem? De tényleg?! Volt két hét szünetem. Pihentem. Feltöltődtem. Tele vagyok energiával.
Két filmje vár bemutatóra.
Az almafa virága magyar–vietnámi love story. Abban kisebb szerepem van, de jó munka volt. A Hat hét egy nyílt örökbefogadás története. Annak súlya van. Kellett hozzá nem kis emberismeret. Ezért lesem, figyelem, mi zajlik körülöttem. Továbbra is kíváncsian szemlélem az életet.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
