Azt mondja, tele volt aggályokkal, amikor felkérték az István, a király vezénylésére, de elégedett az elért eredménnyel. Beszélgetés Werner Gáborral nem tipikus rockermentalitásról, megváltoztathatatlan zenei szerkezetről és karmesteri szerepálmokról.
– Hangszeres zenészként kezdte pályafutását, később nyergelt át karmesternek. Igazából mire készült? – Talán zenebohócnak, tudniillik ötévesen elkezdtem csellózni, hétévesen zongorázni, kilencévesen pedig ütőhangszereken játszani, és ezeket azután párhuzamosan műveltem. Sőt, a gimnáziumban orgonázni is kezdtem, bár nem zenei középiskolába jártam. Érettségi után a kántorképzőt is elvégeztem, két éven át kántor is voltam az Üllői úti Szent Kereszt-templomban. Bármelyik muzsikusnak javaslom egy szólóhangszer, egy harmóniában „gondolkodó” hangszer és egy ritmushangszer együttes művelését, hatalmas előnyei vannak. Persze erre az ember csak később döbben rá. A piarista gimnáziumi éveim alatt játszottam az István zenekarban, egy professzionális szintű amatőr zenekarban, amelyet sok nagy hírű karmester dirigált. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy én ezt akarom csinálni, de nem volt hozzá elég önbizalmam, azért jelentkeztem első körben csellistának. Amúgy hatan vagyunk testvérek, és valamennyien zenéltünk hosszabb-rövidebb ideig.
– Budapesti zenész lévén, hogyan „keveredett” több erdélyi zenekar élére is? – Mint sok minden az életemben, ez is a véletlenen múlott, miközben persze én is igyekeztem felkészülni a véletlenek fogadására. A Székelyföldi Filharmónia megalakulása után egy-két évvel, a 2000-es évek végén a székelyudvarhelyi zenekar vezetője, Aram Bodurian fiatal magyarországi vendégkarmestert keresett, és engem ajánlottak. 2010 óta rendszeresen járok Udvarhelyre, és mivel a Csíki Kamarazenekar néhány tagja is zenélt ott, egy idő után Csíkszeredába is meghívtak. Hasonló úton mutatkozhattam be, illetve ragadtam meg Nagyváradon is. Sepsiszentgyörgyre a Csíki Kamarazenekar és a Georgius zenekar együttműködése révén kerültem, az utóbbi években majdnem valamennyi március 15-i ünnepi koncertet én csináltam, de vokálszimfonikus koncertet is vezényeltem. Szilágyi Herbert Zsolt ezek után keresett meg, hogy ha István, a király, akkor csak velem képzeli el.
– Korábban milyen „viszonyban” volt a rockoperával? – Életem egyik meghatározó élménye volt, ugyanis jelen lehettem az ősbemutatón. Véletlenül. Az egyik osztálytársam édesapja vett nyolc jegyet, amiből kettő szabad maradt, ezeknek lettünk mi a haszonélvezői az egyik testvéremmel együtt. Nyolcadikos voltam, annyit tudtam, hogy valami rockoperára megyünk, nem készültem különösképpen, így aztán az előadás teljesen „szűzen” ért. A hatásról csak annyit, hogy amint megjelent a lemez, azonnal vennünk kellett egyet, a későbbiekben pedig az iskolai zenekarral mi is hasonlót akartunk játszani. Előadást azóta csak egyet láttam, az operettszínházi produkciót, meg tévén az Alföldi-féle rendezést.
– Egy rendező megjeleníti Gézát, másik az utolsó színre feltámasztja a felnégyelt Koppányt. Egy karmesternek mekkora kreativitásra nyílik lehetősége egy ilyen mű színrevitele során? – Valami hasonló késztetéssel álltam neki én is az egésznek. Az István, a királynak számos változata létezik, rockzenekar nélküli, teljes egészében szimfonikus zenekarra hangszerelt verzió is, amelyet a Magyar Operaházban mutattak be. Amikor megkaptam a szimfonikus partitúrát, jeleztem a szerzőknek, hogy itt-ott módosítanék rajta, ami nem a zenei szerkezet átalakítását jelentette volna, de bizonyos helyeken másképpen szerettem volna használni a szimfonikus zenekart. A néző mindjárt egy szimfonikus akusztikus élménnyel találkozik, hiszen a rockopera nyitánya maga Beethoven István király című nyitánya. A továbbiakban teljesen természetesen a rockzene veszi át a főszerepet, de az volt az érzésem, hogy a szimfonikus zenekar hangképének valamivel erőteljesebben jelen kell lennie. Sajnos nem kaptam rá engedélyt. Természetesen roppant hatásos ez a zene, ami jelentős részben magyarázza Szörényiéknek az eredeti változathoz való ragaszkodását.
– Milyen mértékben elégedett a zenekarok teljesítményével? – Minden udvariaskodást nélkülözve: ennyire felkészült rockbandával még nem találkoztam. Az élet úgy hozta, hogy az eredeti elképzelésekhez képest egy évvel több idejük volt a felkészülésre, de amikor az első árkosi workshopon találkoztam velük, annyira felkészültek voltak, némi túlzással: azonnal színpadra állhattak volna. Nemcsak remek zenészek, de jó barátok is, egy csapatnak pedig egyértelműen hasznára válik, ha élvezik az együtt muzsikálást. Ugyanakkor alázatos rockzenészek, amiből nagyon kevés van. Ez az alázat abban nyilvánul meg, hogy nincs hiszti, kiszolgálják a próbát, amiben az a napi másfél óra is benne van, amit a mikroportok beállítása igényel. De fegyelmezetten ülik végig a koreográfiai beállítások miatti félórákat is. Nem egy tipikus rockzenészattitűd.
– Volt bármilyen aggálya a felkérés pillanatában? – Csak aggályaim voltak. Azzal tisztában voltam, hogy össze lehet toborozni olyan szimfonikus zenekari zenészeket, akikkel ezt meg lehet csinálni, hiszen ismerem a mezőnyt, sok erdélyi zenekarral dolgozom az utóbbi időben. A kérdés az volt, sikerül-e meggyőzni őket, hogy a nyár derekán, többnyire zsúfolt koncertprogram közepette részt vegyenek a produkcióban. Mert mindenekelőtt meg kell szólaltatni Beethoven István király nyitányát, ami ritmikailag nagyon igényes mű, megfelelő előadása egy profi zenekartól is napi gyakorlást igényel. A másik nehézséget az akusztikai körülmények jelentették. Egy koncertterem száraz akusztikájában sokkal könnyebben meg lehet hallani, esetleg korrigálni a ritmikai feladatokat, mint egy csengő-bongó térben. Sokat segítettek a beépített hangterelők, de ezek is képtelenek hangversenyteremmé varázsolni a rengeteg vasat, csupasz betonfalakat felvonultató termet. Összességében azonban elégedett vagyok mindazzal, amit zeneileg sikerült kihozni az egészből.
– A Székely himnusz meghangszerelésére érkező felkérés ezek után automatizmusként kezelendő? – Nem egészen. A rockopera ugyebár egy fanfárral végződik, amit a Himnusz követ. Be lehetne fejezni ott is, de nem Sepsiszentgyörgyön. Mivel valószínűsíthető volt, hogy egy-két ember biztosan elkezdi énekelni a székely himnuszt, Szilágyi Zsolt Herbert úgy döntött, legyen az a zárás. Viszont a székely himnuszt korábban csak fúvószenekarra hangszerelték, megkért, hogy csináljam meg a zenekari változatot is. A hivatalos verzió a Székely Nemzeti Tanács felkérésére készült el, januárban pedig a Magyar Rádió zenekara és kórusa előadásában a rögzítés is megtörtént.
– Van karmesteri „szerepálma”? – Megadatott már hogy operát vezényeljek, de egy nagyopera jó énekesekkel bármikor jöhetne. Bartók-concertót is szívesen vezényelnék, az még nem kínálkozott. Nagy álmom viszont egy zenekar felépítése, mondhatni bárhol. Emberekből kialakítani zenei egységet, az általam képviselt zenei gondolkodásmódot – talán ezt tartom a legnemesebb feladatnak.
Werner Gábor Budapesten született 1969-ben. Zenei tanulmányait ötévesen kezdte gordonkán, később zongorát és ütőhangszereket is tanult. A budapesti Piarista Gimnázium és a szentendrei Ferences Gimnáziumban végzett középiskolai tanulmányai után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola győri tagozatának gordonka szakán diplomázott. 1991-től a MÁV Szimfonikus Zenekar tagja, de számos kamarazenekarban is játszott. 1990–93-ig a Camerata Transsylvanica, 1993–95-ig a Sonora Hungarica, 1996–99-ig a Hubay Jenő Kamarazenekar tagja, ezt követően a Magyar Virtuózoknál is muzsikált. 1997-ben felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, ahol karmesterszakon Lukács Ervin és Gál Tamás növendékeként diplomát szerzett, majd Jurij Szimonov mesterkurzusain képezte magát. 1999-től 2005-ig a Hevesi Kamarazenekar művészeti vezetője, 2000-től a Budafoki Dohnányi Zenekarnál tölt be karmesteri állást. Rendszeresen vezényel Erdélyben (Székelyföldi Filharmónia, Nagyváradi Filharmónia, Csíki Kamarazenekar, Szatmárnémeti Filharmónia, Icon Arts Orchestra), a Virtuózok tehetségkutató műsor zenei vezetője. Számos produkció hangszerelője: Cinemusic-koncertek (Müpa), Bródy János, Koncz Zsuzsa, Magna cum Laude, Hooligans. 2002-ben a Donáth-díj kitüntetettje. Nős, három gyermek édesapja.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
