A szankciókkal Európa az infláció és a gazdasági visszaesés kettős csapdájába került
A világjárvány sokkját követően, a 2021-ben megindult gazdasági növekedést megtartva és az inflációt visszaszorítva 2022 fordulópont, az európai gazdaság stabilizálásának éve lehetett volna. Az orosz–ukrán háború kitörése, majd az arra adott rossz válaszok azonban Európát a stagfláció lejtőjére sodorták.
Közgazdászok és gazdaságpolitikusok rémálma ez, amikor az infláció és a gazdasági visszaesés, stagnálás egyszerre jelentkezik; azért, mert a „gyógyszer”, amit ilyenkor alkalmaznak, a két bajra ellentétes hatással van. Nyugat-Európa legutóbb az 1970-es évek végén került ilyen helyzetbe. A második világháború utáni újjáépítést a szociáldemokrata ihletésű keynesi gazdaságpolitika követte, amelynek során a gazdaságot állami megrendelésekkel élénkítették. Egy idő múltán azonban a recept nem hatott, az infláció és a munkanélküliség egyszerre jelentkezett. Ekkor jött a „monetarista forradalom”, Nagy-Britanniában Margaret Thatcher, az Egyesült Államokban pedig Ronald Reagan a chicagói Milton Friedman receptjét alkalmazta. Az inflációt pusztán monetáris jelenségnek tekintették, és a pénzmennyiség szabályozásával törték le, az állami kiadásokat pedig – leginkább Angliában, de részben a többi nyugat-európai országban is – a szociális kiadások drasztikus, ideológiai jellegű megkurtításával csökkentették.
Ez a modell három évtizeden át eredményesen működött, mígnem kitört a 2008–2011-es világgazdasági válság. A 2010-es évek az alacsony, egy-két százalékos gazdasági növekedés jegyében teltek el az euróövezet országaiban, 2020-ban pedig – a világjárvány hatására – súlyos, 6,6 százalékos visszaesés következett be. A járvány során az emberek bezárkóztak, kevesebbet költöttek. A világgazdasági kapcsolatok leépültek, egyes ellátási láncok megszakadtak. Megállt az a folyamat, amikor a tőke egyre kedvezőbb befektetési lehetőségeket talált, így egyre olcsóbb termelési helyeket vont be a világgazdaságba.
Az általános gazdasági visszaesés elkerülése és a növekedés ösztönzése érdekében az Európai Központi Bank a 2010-es években végig laza pénzpolitikát folytatott; az élénkítés céljából elárasztotta a gazdaságokat olcsó pénzzel. (Ugyanez áll az Egyesült Államok és Nagy-Britannia pénzpolitikájára is.) A központi kamatlábat nullára, sőt az alá süllyesztették, és nagy mennyiségben vásároltak államkötvényeket, amelyek az állami kiadásokat fedezték. Ezek értéke a fejlett világban elérte az összes GDP tíz százalékát. (A konjunktúraelméletnek megfelelően az olcsó pénz ösztönzi a beruházásokat és a fogyasztói kiadásokat.)
Elvileg az árszínvonal a forgalomban lévő pénzmennyiségtől függ. Ha az nem változik, az árszínvonal is változatlan marad. Ha egyes termékek ára emelkedik, akkor más termékeknél árcsökkenésnek kell bekövetkeznie. Az éveken át alkalmazott laza pénzpolitika azonban általános inflációt eredményezett: 2021-ben Európában és a fejlett világban hirtelen magasra szöktek az árak. Az euróövezetben az év eleji egy százalékról az év végére hat százalékra nőtt, Amerikában pedig másfél százalékról nyolc százalékra emelkedett az infláció. A brit pénzromlás 2021 márciusa és 2022 márciusa között hétszázalékos volt. Ekkor tört ki az orosz–ukrán háború, mely – az ismert okoknál fogva – Európában tovább súlyosbította a helyzetet.
Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Az egyes kormányok védhetik a fogyasztókat átmeneti árbefagyasztásokkal, kedvezményekkel, de csak addig, amíg a termelők és a szállítók extraprofitot realizálnak. Ha ez a lehetőség kimerült, a kedvezményes árak az ellátás biztonságát veszélyeztetik. Ha az árakat a termékek adótartalmának csökkentésével igyekeznek kordában tartani, a költségvetés hiánya nő (amelynek fedezete inflációs hatású). Az Európai Központi Bank (EKB) korábban még nem szembesült ilyen helyzettel. Az infláció többnyire két százalék körül ingadozott, és az EKB fő feladata az volt, hogy az eurózónát megmentse, és olcsó hitelekkel lássa el a gyengélkedő déli országokat. Christine Lagarde-nak most egyrészt keménynek kellene lennie, és a ma már kilenc százalék fölötti infláció elfojtására drasztikusan meg kellene emelnie a kamatlábat. De akkor hogyan jutnak hitelhez az erősen eladósodott déli tagállamok? (Jelenleg Olaszország van a legnagyobb bajban.) És hogyan finanszírozzák azokat a beruházásokat, fejlesztéseket, amelyek az orosz energiaimport kiváltását, helyettesítését szolgálnák? Hogyan tudják egyszerre ösztönözni a megújuló energiaforrások termelését és a hagyományos energiahordozók kitermelésének újbóli felfuttatását? Az EKB a görög válságot 2015-ben azzal hárította el, hogy – alapvető működési módjával nehezen összeegyeztethetően – felvásárolta a tagországok által Görögországnak nyújtott államkölcsönöket. Most hasonló módszerhez szándékozik folyamodni: miközben harcot hirdet az infláció ellen, a gyengélkedő eurózóna-országok állampapírjainak felvásárlásával pénzbőséget akar teremteni azokban.
2021 tehát Európa szempontjából rendkívül kritikus év volt. Erőteljesen meglódult az infláció, de a 2020-as nagy gazdasági visszaesést sikerült megfordítani, öt százalék fölötti növekedéssé. Ez reményt adott a stagfláció elkerülésére, azonban a 2022 februárjában kitört orosz–ukrán háborúra Európa, pontosabban az EU kontraszelektált, alkalmatlan vezetői rossz választ adtak. Először is, tudatában kellett volna lenniük, milyen rendkívül törékeny a helyzet, és hogy egy évtizedes kedvezőtlen folyamat megfordítására nyílt lehetőség. Nem voltak tisztában azzal, hogy ilyen helyzetben, amikor a stagfláció réme fenyeget, mit jelent a háború és az égbe szökő energiaárak gazdaságaiknak. Mert ha tisztában lettek volna, mindent meg kellett volna tenniük (értve ezen az oroszok jogos követeléseinek kielégítését), hogy elkerüljék azt. Ha pedig az nem sikerül, akkor a sorozatos szankciókkal nem kellett volna tovább súlyosbítani a helyzetet – a szankciókkal hatalmas csapást mértek saját gazdaságaikra.
Az EU vezetőinek a háború mielőbbi befejezésére kellett volna, kellene törekedniük. Ehelyett az ukrán fél masszív támogatásával beláthatatlan időre elhúzzák azt. Nem kellene az ukránokat tovább tüzelni és a végső győzelemre biztatni. 2022 elején a stagfláció még elkerülhető lett volna, de a szankciókkal tágra nyitották a kaput a száguldó infláció és a mélyülő recesszió előtt.
Ha az ember egy távoli bolygóról, de legalábbis egy másik földrészről szemlélné az eseményeket, akkor enyhe fejcsóválással reagálna. De itt vagyunk, Európában, az unióban, és a mi gazdaságunk ezer szállal kötődik az EU-hoz és gazdaságaihoz. Stabilizációs politikánknak korlátai vannak, és mindennek tetejébe most itt van ez a szörnyű szárazság is. Mégis, bíznunk kell. A magyar miniszterelnökben és kormányában legalább bízni lehet, ellentétben a saját társadalmuk ellen forduló nyugat-európai kormányfőkkel.
Kiss Károly
A szerző közgazdász és társadalomkutató
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
