1945 február közepén Európa szívét, Budapestet megfojtotta a szovjet-halál. Most itt ül velünk szemben egy akkori német ezredes, aki a Gellért-hegy és a Citadella utolsó parancsnoka volt.
— Elhiszi-e nekem — kérdezi tőlem —, hogy mi, németek, akik elég sok mindent végigcsináltunk, soha olyat nem láttunk, mint amit a magyarok teljesítettek akkor. Egyszer egy nagyon megfáradt öreg úr jött hozzám és hozott magával néhány szakasznyi rongyos, civilruhás parasztot. Az egyiken a „Honvéd” mundérja feszített, a másik valahonnan Csepelről jött, a harmadik Kecskemétből. És február 9-én hajnalban az a lengyel-bundás alezredes ott halt meg a Sándor-palota előtt, ahol hajdan a magyar miniszterelnökség állott. Hogy hívták? Nehéz visszaemlékezni ezekre a magyar nevekre. Csak azt tudom hogy valami furcsa babonában hitt. Azt mondta, hogy ő legitimista, nem szereti Horthyt, Szálasit. De meghalt, mert ez most magyar kötelesség. Hogy is hívták csak? Azt hiszem Paul Prónay volt a neve. Ott halt meg, ahol a magyar miniszterelnökség halványsárga kis épülete előtt utolsó rohamra jött az orosz.
Aztán volt még egy budapesti élményem, amit nem tudok elfelejteni; az Astoria szállóba, egyszer úgy éjféltájban, beállított két kislány. Engem kerestek. Soha még olyan két lányt nem láttam. Talán tizennyolc, tizenkilenc évesek voltak, s az egyik — gagyogva a németet —, azt mondta nekem: Herr Oberst! Látja ezt a Sztálin-gitárt? — Csapott a sovány mellén lógó géppisztolyra. — Ha önök, mint halljuk, holnap feladják Budavárát, akkor mi meghalunk. Testünkön átrohanhat a szovjet harckocsi, a szovjet tank. De mi nem engedjük meggyalázni magunkat a muszka barbártól.
S 1945 február 9-én hajnalban, mikor a kitörés megkezdődött, két kislány holttestét láttam a fáradt, rongyos, halálra csigázott seregek előtt. Zöld ingükre ráfolyt a vér. Fehér arcuk halványabb volt a budai hónál! Herr Kollege! — mondja meg nekem őszintén, milyen nép a magyar? Hősök? Bolondok? Héroszok, vagy fanatikusok?
Nem, Herr Oberst! Van egyetlen egy viszonylat, amelyben mi, magyarok realistábbak vagyunk minden nemzetnél. Mi, magyarok ismerjük Keletet. Ezer esztendő előtt a Don mellől, vagy Lebédiából azért jött el a magyarság, mert ráborult a keleti árnyék. Jöttek a besenyők, a tatárok, a keleti népek. Fel kellett szedni a sátorfát. Tíz évszázad óta, tudat alatt bár, minden magyarban ott él a keleti veszélytőli félelem.
Amint az ír fél az angoltól, a lengyel az orosztól, a francia a némettől, úgy borzongunk mi magyarok, ha a keleti hódításról hallunk. Előbb a Szent László által elűzött kunok jöttek, aztán a tatárok, majd a törökök, végül a bolsevisták. Nyugatiak lettünk mi, ha akartunk, ha nem akartunk. A baskír jurtából jött talán az igazi törzsökös magyar, de még mindig több neki a rozoga nyugati fatemplom, mint a muszka katedrális. Mindig és mindig több angyali éneket hallunk mi Esztergomból, mint Kievből, Szmolenszkből, vagy éppen Moszkvából.
Hányszor alázott meg, hányszor hagyott magunkra Napnyugat? Nyugati bombák hullottak 1944 karácsony másodnapján Budapestre, miközben a Széna téren ott álltak már Mr. Roosevelt és Sztálin elvtárs szövetségének tankjai. De akkor is, mint oly annyiszor — Budapest magyar honvédparancsnokának, vitéz Hindy Iván vezérezredesnek volt bátorsága kiadni a halhatatlan hadparancsot: „Honvédek! Ha Európa magunkra hagyott is, Európáért harcolunk!”
Ha akkor 20-30 ezer magyar honvéd, csendőr, rendőr, hungarista szabadságharcos és ezek a Prónay-felkelők, a legitimisták, a szabad királyválasztók nem állítják meg több mint ötven napra a Malinovszki hadosztályait: hol van ma Európa?
Egykor jönni fognak majd a hadtörténészek és történelemtudósok, akik megállapítják majd, hogy 1944 karácsonyán Európa keleti térségében nem volt egyetlen használható német hadosztály, egyetlen védelmi vonalnak nevezhető lövészárok sem. S ha Budapest akkor megadja magát, akkor vége Európának, de vége az úgynevezett nyugati politikának is. Az angolok még valahol Aachennél birkóztak a megvert SS-hadosztályokkal, az amerikaiak pontosan ezekben a napokban érezték és vérezték a német Wehrmacht utolsó nagy támadását, az ardennesi offenzívát, mely ha sikerül, újra tengerbe sodorta volna őket.
1945 február 9-én, mikor még Budapest harcolt a bolsevista halál ellen, nem volt megnyerve a háború. Ha az utolsó menet ötven napjában Magyarország kapitulál, akkor a szovjet-kozák — mint Kossuth Lajos jósolta — a La Manche-csatorna partján itatja meg a lovát.
És ha nem halnak meg Európáért Hindy Iván honvédéi, akkor ez ötven nap alatt Vorosilov, Malinovszki páncélos csordái egyesülnek a jugoszláv és olasz partizánokkal, s ma a Vatikán ormán sarlóskalapácsos vörös zászlót lenget a szél.
Mert ez volt a terv. Ez volt a végcél. És az Magyarország, a magyar jobboldal, a magyar királyi honvédség „bűne”, hogy mindezt megakadályozta, lehetetlenné tette. A pánszláv bolsevizmus minden népek között azért gyűlöli legjobban a magyart, mert az öreg sasok, a Prónay Pálok, a honvédek, a parasztok, a csepeli munkások — akik halálig tartó hűséggel védték a Csepel-szigetet — igen, a vörös Csepelt! —, a Szovjetunió legnagyszerűbb tervét tették semmivé.
Mondhatnak ma aljas és mondhatnak gyönyörűséges meséket a régi Horthy-, vagy Szálasi-Magyarországról. Sirathatják azt a 245.000 budapestit, aki ép bőrrel került elő az úgynevezett „gettókból”, de a nagy egészben, a nagy európai és világpolitikában, lett légyen bár Németország utolsó szövetségese, mégis csak úgy áll Magyarország, mint a Nyugat utolsó, leghűségesebb fegyvertársa.
Akkor a patkányembernek, az opportunistának egyetlen fájdalma volt: felrobbantották a gyönyörű budapesti hidakat! Lebombázták a Várost! És mindezek után 1956 októberében jött a magyar szabadságharc. Akkor is kiégett a Mária Terézia-laktanya, akkor is szovjet ágyútűz söpörte végig a várat, a Corvin közt, a Széna teret.
Mi hát akkor a különbség a két Magyarország között? Mi, az 1945 előttiek semmiesetre sem akarjuk restaurálni azt, ami feudalizmus, vagy idegen ipari kapitalizmus volt. És a szabadságharcosok, akik ugyanúgy keltek fel az elnyomás, terror ellen, mint a nyugat-magyarországi „fasiszták”, a Budapestet védő honvédek, hungaristák, legitimisták, feudálisok, szabad királyválasztók és csepeli munkások, épp úgy nem akarják ezt, de a marxista szocializmust sem, miként mi sem. A szovjet rabszolgatartók helyére nem jöhetnek free európás intellektüelek és a szovjet-imperialisták helyére nem léphetnek be valami másféle gyarmatosítók.
A két Magyarország száműzetésben, halálban, nyomorúságban egyesült. Eggyé vált. 1945 február 9. Budapestje és az 1956. október 23-i Budapest vérrel, tűzzel, magyarhalállal hirdeti a világnak, hogy egyek vagyunk, egyet akarunk:
Szabad Magyarországot. A többit aztán csak bízzák ránk. Majd elrendezzük magunk közt, a magunk magyar életformája szerint.
(Szabad Magyarság, 1959. február 8.)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
