Az 1938 és 1941 közötti országgyarapítás során tanúsított támogatásukért a németek 1942 januárjáig nem igényeltek viszonzást, ekkor azonban a bolsevizmus elleni hadjárathoz a Magyar Királyi Honvédség teljes haderejét, azaz három hadsereg – több mint félmillió honvéd – bevetését kérték.
Végül egy hadsereg, a (nem hadrend szerinti) magyar királyi 2. honvéd hadsereg kiállításáról született döntés, a németek pedig ígéretet tettek az expedíciós hadsereg fegyverzetének és felszerelésének kiegészítésére, de a kiküldendő hadsereg alkalmazásának részleteit homályban hagyták. Amikor vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, a magyar 2. hadsereg harcértékéről adott tájékoztatást a német főhadiszálláson, csak újabb ígéreteket kapott, pedig kifejtette, „hogy nekünk haditapasztalataink nincsenek, a kiképzésünk tökéletesítésre szorul, nehézfegyvereink elégtelenek, a terep ismeretlen, ehhez csapatainknak szokniuk kell, csak így követelhető tőlünk harci feladatok megoldása.”
A magyar 2. hadsereg alakulatai – három hadtestbe tartozó kilenc könnyű hadosztály, egy páncéloshadosztály és egy jelképes repülőkötelék – 1942. április 11. és június 28. között három vasúti szállítási lépcsőben indultak el a keleti hadműveleti területre. Az első szállítási lépcsőben a Kurszkba kiérkezett szombathelyi III. hadtest soproni 7. és nagykanizsai 9. könnyű hadosztálya május végétől vett át mélységi védelem nélküli német állásokat Nyizs és Korovinó között (Kurszktól 60 km-re keletre), míg a komáromi 6. könnyű hadosztályt partizánvadászatra rendelték, és csak június derekán érkezett ki az első vonalba.
A második lépcső vasúti szállítása május 28-án indult meg, s a pécsi IV. hadtest kiérkező részei a Kurszktól 400 kilométerrel nyugatabbra lévő Resicán rakodtak ki, ahonnan öt heti gyalogmenet után érték el Kurszk térségét.
A Führer bízott abban, hogy az időjárás felmelegedésével a Wehrmacht visszaszerezheti a hadászati kezdeményezést, s álláspontja szerint a szovjetek hadműveleti tartalékai amúgy kimerülőben vannak, ami a gigantikus amerikai hadianyag-támogatás nélkül valóban így is alakult volna. A küszöbön álló 1942. évi nyári offenzíva célja a Barbarossa-hadművelet folytatásán túl a Vörös Hadsereg felmorzsolása és szovjet hadigazdasági források megszerzése volt. Azonban a három irányba tervezett hadműveletre a nem várt szovjet-amerikai összeállás miatt korántsem bizonyult elegendőnek a Wehrmacht ereje. Ebből adódóan számoltak a szövetséges hadseregek intenzívebb részvételével, de mivel jóval alacsonyabb harcértéket képviseltek, így azokat biztosító feladatokra akarták használni a mellékarcvonalakon.
A jóváhagyott Blau- (június 30-tól Braunschweig-) hadművelet végül a kaukázusi kőolajmezők megszerzését tűzte ki célul.
A Don mentén előrenyomuló erők déli előretörésének biztosítására Kurszk és Sztálingrád között védővonalat kellett kialakítani, s az eredeti tervekben Sztálingrád elfoglalása nem szerepelt. Ennek végrehajtására a Fedor von Bock vezértábornagy parancsnoksága alatti Dél Hadseregcsoportot jelölték ki, amelyet jelentősen megerősítettek, ugyanis június 24-én – papíron – hat német (2., 6., 11. és 17. tábori, 1. és 4. páncélos hadsereg) és négy szövetséges (román 3. és 4., magyar 2., olasz 8. hadsereg) hadsereg, vagyis 69 német, 13 román, 7 magyar, 6 olasz és egy szlovák hadosztály képezte a támadó csoportosítást, amelyek egy része még úton volt a hadműveleti területre.
E hadseregcsoporttal szemben a szovjet Brjanszki, a Délnyugati és a Déli Front 1.310.800 katonája és 4000 páncélosa állott.
Az Operation Blau (Kék-hadművelet) eredményessége került veszélybe, amikor közvetlenül a támadás kezdete előtt a hadművelet első szakaszának teljes dokumentációja a szovjetek kezébe került, ugyanis Joachim Reichel vezérkari őrnagy, a 23. páncéloshadosztály 1. (hadműveleti) vezérkari tisztjének repülőgépe a szovjet vonalak mögött kényszerleszállást hajtott végre. Sztálin azonban úgy okoskodott, hogy a németek továbbra is Moszkvát akarják elfoglalni, így nem tett ellenlépéseket. Az Operation Blau (Kék-hadművelet) 1942. június 28-án, hajnali negyed háromkor vette kezdetét, amikor báró Maximilian von Weichs vezérezredes seregcsoportja, a német 2. tábori, a német 4. páncéloshadsereg, valamint a magyar 2. hadsereg Kurszk térségéből megindult, hogy elérje Voronyezs városát. A csoportba 507.398 katona, 95.423 ló, 799 löveg, 252 ködvető (Nebelwerfer), 387 nehéz páncéltörő ágyú, 828 légvédelmi löveg, 587 harckocsi és 82 rohamlöveg tartozott.
„A nagy támadás 1942. június 28-án, hajnali fél háromkor (sic!) indult, ami azt jelentette, hogy nekem az egységemmel már éjfél után valahol a vonalaink előtt, a gyalogsággal együtt beásva magunkat, lapulnunk kellett. (…) elindult egy borzalmas tüzérségi és légi előkészítés, ami csodálatos és borzalmas volt. Mögöttünk megszólalt a német és magyar nehéztüzérség, de legalább 100-150 kisebb-nagyobb tüzérségi egység egy időpontban kezdte a tüzet. Előttünk jobbról balra végeláthatatlan tűzfüggöny, és hozzá még a német Luftwaffe bombái, borzalmas hatást váltottak ki. Gondolom, az oroszok is érezték ezt a rettenetes nyomást, és nem akartak, de nem is nagyon tudtak ellenállni. A hatalmas tüzérségi előkészítés után indult a roham. Én is a roham műszaki alakulatokkal, gyalogsággal, lángszórósokkal rohantam előre. Amíg a támadás előtt a földön lapultunk, hosszasan imádkoztam, és a nemrég meghalt drága jó édesanyámhoz és a jó Istenhez imádkoztam, hogy ebből a borzalmas csatából ép bőrrel kikerüljek. Bizony, ez már igazi háború és csata volt. A még éjjeli sötétben sebesülteken buktunk át, akik keservesen kiabáltak, könyörögtek: »Ne hagyjanak itt…!« De hát a roham ment, és mire kihajnalodott, a terveknek megfelelően mi (…) támadtunk” – emlékezett vissza a Kék-hadművelet kezdetére Dr. Komár György tartalékos hadnagy, a nagykanizsai 9. fogatolt könnyű tábori tüzérezred 3. ütegének felderítő tisztje.
Voronyezs határában már július 4-től, a városban pedig július 6-tól zajlottak súlyos harcok. Weichs vezérezredes csapatai számára a Don jobb partjának birtokba vételét és Voronyezs elfoglalását tűzték ki, ahonnan délre kellett haladniuk, hogy a Harkovból induló erőkkel találkozzanak és bekerítsék az ottani szovjet csapatokat, majd pedig a Don és Donyec között a szovjet főerőket.
Ezt követően a Don mentén dél felé haladva, a Taganrog, Artyomovszk felől meginduló saját erőkkel kellett találkozniuk, hogy elérjék a kaukázusi kőolajmezőket.
Június 30-án újabb támadás indult Bjelgorod térségéből, ami rövidesen elérte az Oszkol folyó partján lévő Sztarij Oszkol városát. A támadást során a magyar 2. hadsereg-parancsnokság saját III. hadteste és a német VII. hadtest alakulatait vezettéke, míg a harmadik kiszállítási lépcsőben érkező csapatok egy részét menetből vetették harcba. A magyar és német csapatok a tyimi előretörés során július 4-én érték el a Don partját.
Július 8-án zárult le a támadás első szakasza, s bár a szovjeteket a Donyec és a Don között visszaszorították, azok tervszerűen hátráltak. A németek a Dontól nyugatra 88.689 hadifoglyot ejtettek, 1007 harckocsit és 1688 löveget megsemmisítettek vagy zsákmányoltak, közel sem annyit, mint az 1941. évi katlancsatákban. Mivel a hadműveletek egyre nagyobb területen folytak, július 11-én a Dél Hadseregcsoportot kettéválasztották: az A Hadseregcsoport Wilhelm List tábornagy vezetésével (német 1. páncélos, 11. és 17. tábori hadsereg) délen, a B Hadseregcsoport Bock vezértábornagy – július 15-től Maximilian Weichs vezérezredes – parancsnoksága alatt (német 4. páncélos, 2. és 6. tábori, magyar 2. hadsereg) északon működött.
Később ezen hadseregcsoporthoz került a Donhoz kiérkező olasz 8., valamint a román 3. és 4. hadsereg. A német 4. páncélos és 6. tábori hadsereg déli irányú támadását északon a német 2., a magyar 2. és az olasz 8. hadsereg biztosította. Hitler menet közben megváltoztatta a hadműveleti tervet, így az A Hadseregcsoport nem várta be az északról nyomuló B Hadseregcsoportot, hanem délre fordult és július 25-én bevette Don menti Rosztovot. A támadás jelentősen vesztett lendületéből, ezt eredményezték a voronyezsi harcok és az Oszkol-völgyi, valamint a kalacsi katlancsaták.
Nem következett be a Donyec és a Don között a szovjet főerők megsemmisítése, a kaukázusi kőolajmezőket nem tudták elfoglalni, habár augusztus elején a Kaukázus északi része német kézbe került, és szeptember 13-tól már Sztálingrádban is fellángoltak a harcok, a német támadás kifulladt és végképp elakadt.
Borítókép: Turán I-es könnyűharckocsik a Donbasz térségében a keleti fronton
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
