Rendkívül érdekes beszélgetést közölt a brit Times vasárnapi kiadása az immár századik életévében járó Henry Kissingerrel.
Az Egyesült Államok külpolitikáját évtizedekre meghatározó politikus a háború kapcsán arról beszélt, előbb-utóbb muszáj lesz megtalálni Moszkvával a közös hangot, máskülönben elérjük, hogy Oroszország Kína európai előretolt bástyájává váljon. Kissinger központi gondolata tehát az, hogy Oroszországot saját jól felfogott érdekünkben kell valahogy a „körön belül” tartani. Európa és az Egyesült Államok ugyanis sokkal nagyobb bajba sodorja magát azzal, ha Kína karjába löki az országot.
Mielőtt azt hinnénk, tisztázzuk gyorsan, Kissinger egyáltalán nem oroszbarát. Ehhez nem is kell áttekintenünk politikai pályafutását, elég, ha átfutjuk a Magyarországon is rendkívül népszerű író, történész Niall Ferguson által készített beszélgetést.
Az USA korábbi külügyminisztere ugyanis azt mondja, példaértékű volt a NATO fellépése a háború kitörését követően. Az észak-atlanti együttműködés olyan példáját adta a közös erőfeszítésnek, amelyre soha korábban nem volt precedens, de ezzel együtt is fel kell tennünk a kérdést:
(…) miként fejezzük be a háborút? A végén ugyanis helyet kell találnunk Ukrajnának és helyet kell találnunk Oroszországnak is! Hacsak nem akarjuk, hogy Oroszország Kína előretolt helyőrsége legyen Európában.
Kissinger szerint ráadásul a Putyin által indított háborúra „nincs mentség”, bár az orosz elnök mindig is „különösen körültekintő elemző” volt, amelynek nagy hasznát vette egy hanyatló ország fejeként. Más kérdés, hogy mostanra elveszítette ezt az arányérzékét, ennek jele a kirobbant háború is.
Az egykori külügyér, aki korábban, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján épp maga kezdeményezte a nyitást Kína irányába (ennek egyik formája volt a Forrest Gump-ban is megénekelt pingpong diplomácia), most, a geopolitikai játszmákhoz elengedhetetlen pragmatizmussal, tulajdonképpen ugyanazért javasolja az oroszokkal való kvázi kiegyezést, amiért tette ugyanezt Kínával, ötven évvel ezelőtt. Akkor a Szovjetunió, ma Kína jelenti a nagyobb veszélyt és Kissinger pontosan tudja, időtálló geostratégiát nem lehet a rosszul értelmezett moralitás talajára építeni. Az interjút készítő Ferguson találóan foglalja össze a problémát. Minden külügyminiszter vagy amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó (Kissinger első jelentős pozíciója előbb Richard Nixon majd Gerald Ford alatt) alapvetően két lehetőség között kénytelen választani: rossz és még rosszabb között.
Pontosan így kell értelmezni az aktuális külpolitikai helyzetet is. A sokat szidott Nixon egyik legzseniálisabb politikai húzása éppen az volt, hogy (nem kis részben Kissinger ráhatására) kiválóan látta be, Oroszország és Kína között konfliktus feszül. Ahogy Ferguson írja, 1969-ben az Egyesült Államok egyértelműen vesztésre állt a hidegháborúban, s talán soha nem nyeri meg, ha Nixon és Kissinger nem áll neki tovább szélesíteni a két eurázsiai nagyhatalom között húzódó, ’69-ben fegyveres konfliktussá eszkalálódó ellentétet.
Elsőre nyilván elvtelen alkunak tűnhet a milliókat legyilkoló kommunista Mao-rezsimhez közeledni, vagy tárgyalóasztalhoz ülni a szovjetekkel, de hosszú távon Nixonéket igazolta a történelem. A háború „hideg” maradt.
Rendkívül érdekes része a beszélgetésnek, ahol Kissinger az amerikai társadalom, szerinte példátlan megosztottságáról beszél, mondván, ma már azon folyik a vita a két oldal között, vajon érvényesek-e egyáltalán azok az értékek (az Alkotmány elsőbbsége, az egyéni szabadságjogok tisztelete, a törvény előtti egyenlőség), amelyek az elmúlt kétszázötven évben meghatározták Amerikát. Kissinger itt élesen kritizálja a progresszív baloldalt, mondván azok abból a téves elképzelésből indulnak ki,
hacsak ezeket az alapértékeket nem döntik meg, és végrehajtásuk elveit nem változtatják meg, nincs erkölcsi jogunk saját belpolitikánkat, még kevésbé külpolitikánkat folytatni.”
A beszélgetés apropóját egyébként Kissinger hat nagyformátumú vezetőről (Richard Nixon, Margaret Thatcher, Charles de Gaulle, Kondar Adenauer, Lee Kuan Yew és Anwar Sadat) életéről és pályafutásuk politikai tanulságairól készülő könyve adta, így Volodimir Zelenszkij is óhatatlanul előkerült. Bár Kissinger méltatja az ukrán elnök politikai teljesítményét, felteszi a kérdést, mit tud majd megőrizni hatalmából, ha előbb utóbb kénytelen lesz békét kötni Oroszországgal.
Kissinger egyébként már 2014-ben, nem sokkal Krím után, megírta, nem szabad erőltetni Ukrajna NATO-csatlakozását, mert háború lesz a vége. Arra a felvetésre, Finnország és Svédország csatlakozásával nem ugyanezt a hibát követi-e el az észak-atlanti együttműködés, Kissinger úgy reagált, a NATO-ra szükség van, ahogy szükség volt 50-60 évvel ezelőtt is, amikor a Szovjetunióval szemben kellett fellépni, csakhogy a világ mára megváltozott.
Európát és az Egyesült Államokat elsősorban már nem egy hanyatló Oroszország, hanem a Közel-Kelet és Ázsia felől fenyegeti veszély.
Ismét érdemes átadni neki a szót:
Két ország, Kína és az Egyesült Államok rendelkezik azzal a potenciállal, hogy irányítsa a világot. Ez a két ország végső versenyzőként néz szembe egymással, úgy, hogy közben össze nem egyeztethető belpolitikai rendszer szerint kormányozzák őket. Ráadásul akkor történik mindez, amikor a technológia azt jelenti egy háború visszavetné, ha nem megsemmisítené civilizációnkat.
Különösen érdekes a beszélgetés végén elhangzó gondolat:
Nekünk nyugatiaknak van egy látszólag inkompatibilis feladatunk. Védelmi intézményekre van szükségünk, amelyek képesek leküzdeni a modern kihívásokat, mindeközben társadalmaink pozitív megerősítésére is szükség van, hogy ezek az erőfeszítések valaminek a nevében történnek, máskülönben fenntarthatatlanok. Másrészről viszont ki kell dolgoznunk az együttműködés tervét a másik társadalommal, az elpusztításuk tervét ugyanis nem dolgozhatjuk ki. Párbeszédre van szükség!
Kissinger egyik központi gondolata, hogy éppen ennek a párbeszédnek a hiánya, akár Kínával, akár Oroszországgal, teszi világunkat egy rendkívül veszélyes hellyé.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
