Stier Gábor russzistával, külpolitikai újságíróval, a #moszkvater alapító főszerkesztőjével a kelet népeinek és nagypolitikájának szemszögéből próbáljuk meg értelmezni azt a háborút, ami egy szempillantás alatt az egész világot kigyógyította a Covid-világjárványból, de egy mélyebb, átfogóbb és nagyobb nehézségekkel járó válságot ígér.
– Az ukrán–orosz háború egy csapásra kigyógyította a világot a Covid-járványból. Álnaiv kérdés következik: miért működik ennyire egysíkúan, egydimenziós módon a médiatér?
– A globális egyeduralom fenntartásának eszközei közül Amerika szinte már csak az információs teret uralja abszolút módon. Ebben a térben a maga módján, kemény véleménydiktatúrát kialakítva tombol a liberalizmus, és legalábbis a világ nyugati felét a kommunikációs guruk a Nyugat által sulykolt világkép és olvasatok buborékjába zárják. Ebben a világban az van, az létezik, amit a karmesteri pálcát a kezükben tartók meg akarnak mutatni. Közben pedig az ideológiai, politikai értelemben másik oldalra mutogatnak, ahol szintén kitörlik, eltüntetik a médiából a valóság nekik nem tetsző részét. Jelen háborúban például egyszerűen kizárják a buborékból az orosz narratívát. Nos, ezért „tűnhetett el” az egyik pillanatról a másikra a Covid, vagy éppen a BLM, és jöhetett helyette egyfajta új identitásképzőként, igazodási pontként az Ukrajnában tomboló háborúhoz viszonyulás. Nem általában a háborúhoz, mert az nem megosztó, hanem a jó és a rossz új megtestesítőiként az Ukrajnához, illetve Oroszországhoz viszonyulás. Ebben a mesterségesen teremtett közegben az oligarchikus, korrupt, az ellenzékkel leszámoló Ukrajna a demokrácia, a szabadság védőbástyájává nemesült, míg a kétségkívül autoriter, de közben mégiscsak modernizálódó, új utakat kereső Oroszország egy mozdulattal kegyetlen diktatúrává, a világot veszélyeztető gonosz birodalommá. Putyint már Hitlerhez hasonlítják, nácizzák.
A Nyugat érzelmi kérdést csinált ebből a háborúból, ezzel fekete-fehérré, a jó és a rossz szembenállásává egyszerűsítette, butította le a történéseket. A racionalitás tudatos kikapcsolásáról van szó, és így természetesen a médiából is eltűnt a pragmatikus megközelítés. Ebben a hisztérikus hangulatban kevesen mernek szembe menni az árral, a fősodorral, mert azonnal megkapják, hogy a gonoszt, az oroszokat támogatják. Ijesztő világ ez, amelyből keserű lesz a kijózanodás. Ha egyáltalán lesz rá esély.
„A Nyugat érzelmi kérdést csinált ebből a háborúból, ezzel fekete-fehérré, a jó és a rossz szembenállásává egyszerűsítette, butította le a történéseket” – Stier Gábor russzista (Fotó: Besenyei Gergely/hirado.hu)
– A testvérháborúk sztereotipikus brutalitását jól ismerjük. Ha ilyen a háború, milyen lesz a béke?
– Ahhoz előbb valakinek győznie kell, mégpedig a harcmezőn. Erre egyelőre az Ukrajnát megtámadó Oroszországnak van nagyobb esélye. De ráfordulva a háború brutalitásának kérdésére, először is le kell szögeznünk, hogy minden háború ilyen. S persze, minden viszonylagos. Irak lerohanásakor vagy az afganisztáni háborúban időarányosan több civil halott volt. Ukrajnában eddig az ENSZ adatai alapján nagyjából kétezer-ötszáz civil halt meg. Az információs háború „jóvoltából” ez sokkal többnek látszik. Az afganisztáni háború százhetvenezer áldozatából negyvenhétezer volt a civil. Ezt azonban a nyugati világ valahol természetesnek vette, hiszen az ellenfél a médiában jól bejáratott „terrorista” állam volt. Moszul porig bombázását sem hasonlították Sztálingrádhoz vagy Hirosimához, és bár Irakban nagyjából kétszázezer civil halott volt, a Nyugatot ez nem igazán érdekelte. A Kelet-Ukrajnában 2014-2015-ben meghalt nagyjából tizenötezer áldozatról sem írt annyit a média, mint azt kellett volna, pedig nagy részük civil volt. Minden egyes civil áldozat sajnálatos és szörnyű, ám ne felejtsük el, hogy ezeknek a számoknak a felnagyítása vagy eltussolása is a háború része.
Ez a háború klasszikus értelemben csak most kezdődik. Idáig is szörnyű dolgok történtek, nagy a pusztítás, ám bármilyen furcsán is hangzik, az orosz erők eddig igyekeztek kímélni a civileket. Nagyobb pusztítás nélküli háborúban reménykedtek, ám mára egyértelműen belesodródtak egy konvencionális háborúba. Ezt szerették volna megúszni. Az igazi pusztítás ezután jön. S hogy ezek után milyen lesz a béke? Milyen lehetne? Olyan, amilyet a győztesek írnak. Nincsenek illúzióim.
– Egy birodalom nem lehet pacifista. A birodalom hajtóanyaga a háború. A légiókat mozgásban kell tartani. Amerika is így őrizte meg a „hegyen épített város” által kontrollált világrendet évtizedeken át. Egészen addig, amíg néhány SEAL-katona hősi halála miatt Jemenben – és a hivatali ideje legelső szakaszában majdnem megbukott Donald Trump amerikai elnök. Mennyire kell ma Putyinnak és az állami médiagépezetnek belső háborút vívnia a „szívekért és az elmékért”?
– Ezt a háborút csak részben hajtja a birodalmi szellem. Igen, Vlagyimir Putyin erős Oroszországot akar az utókorra hagyni, és ennek része a szláv világ feletti befolyás visszaszerzése, az orosz földek összeszedése, és persze magának a nagyságnak a visszaállítása is erősen birodalmi indíttatású. Oroszország úgy tud erős lenni, ha legalább a szláv világot uralja. Emellett egy ideje egyre inkább ott volt a levegőben, hogy Ukrajnával egyszer dűlőre kell vinni a dolgokat.
Ezzel Moszkva az utolsó pillanatig kivárt, hiszen egy-két év múlva már talán esélye sem lett volna egy győztes háborúra.
Persze, a háborúk egyik célja általában a területszerzés, ez esetben azonban legalább olyan fontos szerepet játszottak a biztonságpolitikai szempontok követett. Ez a háborút elsősorban egy Oroszország és az Egyesült Államok közötti proxy háborúként lehet értelmezni, amelynek a terepe Ukrajna, fő cél pedig Oroszország újrapozícionálása az átalakuló világrendben. Ebből a szempontból az elsődleges nem terület, hanem a befolyási övezet kiszélesítése. Persze, ehhez adott esetben területszerzés is kell. A teljes Donbassz és a Novorosszija feletti ellenőrzés nélkül az orosz célok elérhetetlennek tűnnek.
„Az orosz emberek sem szeretik a háborút, és ha egy mód van rá, semmilyen birodalmi gondolatért nem akarnak meghalni. Sokan nem is értik, miért kellett ez a háború.” (Fotó: Besenyei Gergely/hirado.hu)
– „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” – idézte János evangéliumát Vlagyimir Putyin alig egy hónapja egész Oroszország előtt. Nyugatiként első hallásra egyértelműen politikai cinizmusként éljük meg ezt a mondatot. Számunkra ez a hozzáállás elsődleges védelmi mechanizmus. Azonban: másodjára és harmadjára elismételve Krisztus megidézett szavait valahogy az egész gondolat tisztává és roppant ijesztővé válik, mert az orosz tömegek számára ez maga a valóság, felhajtóerő a háborúhoz. Az oroszok ma hajlandók vérrel fizetni a Dugin-féle birodalmi beteljesülésért vagy egyszerűen: a kötelességüket teljesítik?
– Dugin már kissé a múlt, ettől persze még Eurázsia erősödése a jelen. Az orosz társadalomban ott van a birodalmi érzés, de a kérdésben megfogalmazott fennkölt érzések inkább a propagandát jellemzik. Az orosz emberek sem szeretik a háborút, és ha egy mód van rá, semmilyen birodalmi gondolatért nem akarnak meghalni. Sokan nem is értik, miért kellett ez a háború. De úgy vannak vele, mint Balabanov 1997-ben készült kultikus filmjének, a Fivérnek (Brat) Danyila Bagrovja, hogy az oroszok nem hagyják el a népüket a háborúban. Tehát most az ország bajban van, harcolni kell érte, s ha vannak kérdések, azt majd utána kell feltenni. Például azt, hogy miért volt erre szükség? De ugyaninnen idézhetném, hogy az erő nem a pénzben vagy a hatalomban van, hanem az igazságban. S amíg az oroszok úgy érzik, hogy az igazság az ő oldalukon áll, addig harcolni fognak. S ahogy egyre jobban nehezedik rájuk a nyomás, úgy egyre inkább.
Ezzel a háborúval sokan úgy vannak, hogy már érlelődött, és a fő ellenség nem is Ukrajna, hanem a Nyugat, és ezt a meccset most le kell játszani.
Leszögezném azonban, hogy Putyin rendszere alapvetően pragmatikus, és most sem valami ideáért, hanem a biztonság, a befolyás kiterjesztéséért, egy erős Oroszországért háborúzik.
– Putyin cinikus, posztmodern és romlott vezető vagy cáratyuska?
– Oroszországban minden vezető kicsit cáratyuska. Legalábbis ezt látják bele sokan. Ettől még a világ arrafelé is egyre inkább posztmodern. Még ha nem is annyira, mint Nyugat-Európában. Ilyen értelemben Putyin is hasonlít a világ vezető politikusaihoz, ám semmiképpen sem posztmodern. Annak az orosz elitben inkább Vlagyiszlav Szurkovot nevezném. Hogy cinikus-e? Amennyire egy vezetőnek annak kell lennie.
Putyin sokak véleményével ellentétben megfontolt, óvatos, pragmatikus politikus. Most is mérlegelt, és feltehetően arra jutott, ha erős Oroszországot akar maga után hagyni, akkor lépnie kell, mert az országot ellenkező esetben megfojtják, eltiporják. Lehet, hogy így is, de legalább megpróbálta. Putyin erejét és a rendszer stabilitását egyébként az adja, hogy az erőcsoportok felett állva egyensúlyt tart közöttük. Kérdés, hogy a háború kikezdheti-e stabilitást, avagy éppen ellenkezőleg, egységbe tömöríti az oroszokat? Egyelőre a második verzió játszik, ám Putyin közben immár győzelemre ítélve az idővel is versenyt fut.
– Zelenszkij karaktere valóban „szervesen ukrán”?
– Nem mondanám, hogy Zelenszkij karaktere annyira ukrán lenne. Szocializálódása például kimondottan orosz. Zelenszkij rossz politikus, de jó színész, és ezzel a háborúval a sors adott neki egy esélyt. Amit most eljátszik, az tipikus angolszász performance. Látszik, hogy sok PR-os van a csapatában. Ez az információalapú világban kimondottan előny. S hogy az általa játszott szerep mennyire ukrán? Annyiban mindenképpen, hogy a követelőző és erőszakos ukrán típust alakítja. Aki persze védi a hazát, az államot, és kitart a végsőkig. Ennyiben pedig nagyon is keleti szláv. Mondanám, hogy hasonlít az oroszokra, de nem akarom megsérteni. Ezért aztán inkább azt emelem ki, hogy ez az önfeláldozó hősiesség le van öntve a hagyományosan erőszakos ukrán nacionalizmussal. Szándékosan nem említem, hogy a Banderáék által is képviselt nacionalizmussal. De ettől még Volodimir Zelenszkij nagyon is hollywoodi figura, kelet-európai kiadásban.
– Néhány napos hír: „A színfalak mögött azon dolgozik Ukrajna, hogy meggyőzze nyugati szövetségeseit: követeljék Oroszországtól, hogy ne az Északi Áramlat 1-en, hanem az ukrán vezetékeken keresztül szállítsák az orosz földgáz minél nagyobb részét Európába. A Reutersnek nyilatkozó energetikai szakemberek szerint ezzel növelhetnék Kijev befolyását az Oroszországgal való konfliktusban.” Az ilyen híreket olvasva az ember joggal teszi fel a kérdést: kit akarnak ezek hülyének nézni?
– Mindenkit, akit tudnak. De fordítsuk komolyra a szót, ettől még nem Ukrajna játszik Amerikával, hanem fordítva. Ukrajna egy cinikus geopolitikai játszma felvonulási terepe, eszköze, nem pedig alanya a politikának. Kérdés, hogy ezzel tisztában vannak-e Ukrajna vezetői. Végig az áldozat szerepét erősítve szerették volna fenntartani az egyre süllyedő, többre és szebbre hivatott országot. Ezt a szerepet mintha túljátszották volna Ukrajna vezetői, pontosabban nyugati pártfogóik olyan játszmába kényszerítették bele Ukrajnát, amelyre hősiesen, de rámegy az ország. E tekintetben szinte már az is mindegy, hogy mi lesz a háború kimenetele.
„Van tehát a Kelet és a Nyugat szembenállásának kulturális-spirituális vetülete is. Oroszország tükröt tartott, és minden tekintetben igyekezett alternatívát nyújtani a hanyatló Nyugattal szemben” (Fotó: Besenyei Gergely/hirado.hu)
– A Gazprom prominenseinek halála nyilvánvalóan nem eldurvuló családi drámák tragikus végkifejletei. Magába roskadó egzisztenciák történetei ezek, akár egy Scorsese-filmben. Megküldték Moszkvából a selyemzsinórt azoknak, akik nem akartak „beszállni a buliba”?
– Nagyon sokan meghasonlottak ma Oroszországban. Ez elsősorban az elit egy részét és a felső középosztályt jellemzi. Többen rájöttek, hogy mindennek ára van, és ezzel nehéz szembenézni. A konkrét esetek hátterét nem ismerjük, így ennek hiányában felelőtlenség lenne erről véleményt mondani.
– Az orosz sajtó és szellemi elit éveken át keményen támadta a Nyugatot dekadenciája miatt. Minden oldalról bemutatták, hogy a nyugati ember megtagadta a természet törvényeit, olyan zárt, ideologikus világrendet épített fel, amelyben már „nem lehet emberként élni”. Van-e ennek a konfliktusnak valódi kulturális-spirituális vetülete vagy csak a Szovjetunió kulturális-civilizációs ressentimentjét látjuk újjáéledni, továbbműködni?
– Ha van történeti, ehhez kapcsolódóan kulturális-szellemi előképe, az a nagy honvédő háború. Azzal, hogy a második világháborúban aratott győzelem a rendszer sarokkövévé vált, a nagyság visszaszerzésének ideológiai, szellemi megalapozása is megtörtént. Méghozzá úgy, hogy az orosz ortodox egyház teljes mellszélességgel ott áll emögött. S ha már ilyen vetületét keressük a történteknek, akkor mindezt megfejelte a nyugati és a keleti kereszténység szembenállása, a konfliktus Ukrajnában egyházi szinten is bekövetkező kiéleződése. A civilizációs törésvonalak körül a szellemi, kulturális szembenállás konfliktussá, háborúvá szélesedése tekintetében Huntingtonnak bizony igaza volt.
Civilizációs konfliktusról is szó van, a keleti kereszténység visszatolásának kísérletéről, befolyásának visszaszorításáról, ettől azonban még ez a háború nagyon is földhözragadt érdekek mentén robbant ki. Igaz, jó eséllyel civilizációs határok mentén fog lezárulni.
Van tehát a Kelet és a Nyugat szembenállásának kulturális-spirituális vetülete is. Oroszország tükröt tartott, és minden tekintetben igyekezett alternatívát nyújtani a hanyatló Nyugattal szemben. Putyin nemegyszer kiemelte, hogy a családra, a nemzetre és az államra alapozna a nyugati világban zajló értékvesztéssel szemben, és a világrend küszöbönálló átszabásának időszakában a mérsékelt konzervativizmust tartja a legészszerűbb viselkedési módnak. A Valdaj Klub egyik legutóbbi találkozóján is a kapitalizmus jelenlegi, a piac mindenható voltára alapozó modelljének a kiüresedéséről beszélt, rámutatva, hogy az mára a fejlődés akadályává vált, mert mindenhol meggátolja az anyagi javak igazságos elosztását, elmélyíti az egyenlőtlenséget, kiélezi a társadalmi ellentéteket, hátráltatja a békés együttműködésen nyugvó nemzetközi kapcsolatok kiépítését. Megemlítette a liberális demokráciák válságát is, és példaként kiemelve a gender őrületet, a bolsevikok zsákutcába vezető gondolkodásához hasonlította a nyugati recepteket.
Putyin ezt a nyugati gondolkodást abszurd őrületnek nevezte. Igyekezett nem kioktató lenni, egyszerűen csak igyekezett kipukkasztani a nyugati média által körénk font buborékot, megmutatva, hogy nem a világnak ebben a felében uralkodó modellek az egyetlenek, és talán nem is az egyedül üdvözítőek.
Ezt a tükörtartást és a konzervatív alternatíva felmutatását a nyugati világ veszélyesnek tartotta, hiszen Putyin gondolatai a társadalmakban egyre pozitívabb visszhangra találtak. Nos, a mostani háborúban széttört ez a tükör, az alternatíváról a kialakított morális közegben szó sem lehet. A Nyugat e tekintetben is igyekszik eltüntetni, de legalábbis lejáratni a keleti konzervatív alternatívát. Erről is szól Putyin dehumanizálása, démonizálása. Tegyük hozzá, az orosz vezetés a háború megindításával, az agresszióval feladta a labdát, és a Nyugat ezt igyekszik leütni. Kár érte!
– A csecsenek beépítése a „cári tekintély” alá mikor és hogyan következett be (hogyan sikerült az olyan súlyos traumákat utókezelni, mint például a beszláni túszdráma)?
– Igazi fenomén, hogy Ramzan Kadirov és a csecsenek ebben a háborúban birodalmibbaknak mutatkoznak a birodalomnál. Nem gondolnám ugyanakkor, hogy ők ettől az orosz birodalom hívei lettek. Értékelik, hogy Moszkva rengeteg pénzt ölt bele Csecsenföld újjáépítésébe, és széles körű autonómiát, otthon lényegében szabad kezet kapott Kadirov. A csecsen vezető ki is emeli, hogy ő csak Putyin felé tartozik elszámolással. Közben azt is látják, hogy ez a számukra idilli állapot addig áll fenn, amíg a birodalomnak jól megy. Ehhez jön még, hogy elemükben érzik magukat, véres háborúsdit játszanak. Azt is tudják azonban, sőt el is várják, hogy ennek a hangos hősiességnek meg legyen a jutalma. Bizonyítják a cárnak a hűségüket, jól szórakoznak, erősítik a hírnevüket és mindezt nem ingyen.
„Oroszország már korábban csalódott, és elfordult Európától. Nem látta sok értelmét vele tárgyalni, hiszen szerinte nem önálló szereplő.” (Fotó: Besenyei Gergely/hirado.hu)
– Földes András néhány éve még arról írt riportot, hogy „nácik is harcolnak az ukrán szabadságért”. Hogyan lett és hogyan válhatott az Azov-gárda mégis ma a háború, az ukrán függetlenség kimondott-kimondatlan szimbólumává?
– Az Azov vegyes társaság. Ideológiája erősen a banderistákra hajazó neonáci. Ezt a jelképeik, a Fekete Nap és a Farkashorog is mutatják. Az ezredet a hatalom 2015 után megpróbálta konszolidálni, a Nemzeti Gárdába integrálni, nem sok sikerrel. Alapvetően önjárók maradtak. A csapat meglehetősen vegyes társaság. Az ezredben a neonáci szélsőjobbosok mellett vannak huligánok, kriminális elemek, és olyanok is, akiket az egzisztenciális gondok tereltek ide, a kelet-ukrajnai harcokba. Ez a társaság nem változott meg, csak a körülmények. Bázisuk, Mariupol védelmében helytállásukkal bizonyították, hogy jó harcosok. Mint ahogy azt is, hogy továbbra is kegyetlenek. Nemcsak az ellenséggel, hanem alkalom adtán a civil lakossággal szemben is. Kiemelte a szerepüket az is, hogy az orosz propaganda célpontjában a nácimentesítéssel ők kerületek.
S hát egy háborúban hősökre van szükség, Mariupolban pedig ők bizonyítottak. A többit már elvégezte az ukrán és a nyugati propaganda.
Az oroszok helyett ők nácitlanították őket. Mert, hogy is nézne ki?! Így fehérre mosták őket, elmondva, hogy megváltoztak, és a neonáci Azov már csak a múlt. Kérdés, hogy őket megkérdezték-e erről? Mert a jelképeket valahogy elfelejtették lecserélni!
– Mi az Egyesült Államok és mi Oroszország ajánlata Európa számára?
– Oroszország már korábban csalódott, és elfordult Európától. Nem látta sok értelmét vele tárgyalni, hiszen szerinte nem önálló szereplő. Most ez viszont is megtörtént. Ettől még a kereskedelmi kapcsolatok maradhatnának, de most nincs erre sok esély. Még akkor sem, ha ezzel Európa versenyképessége gyengül. Európa biztonságáról Oroszország nélkül azonban nem lehet tárgyalni, de Moszkva már ebben a kérdésben is inkább Washingtonnal egyezne meg. Oroszországnak jelenleg nincs igazán érdemi ajánlata Európa számára, de ez idővel változhat. Washington ajánlata egyértelmű. Megvédi Európát akár az európai érdekek ellenében is. Kiterjeszti befolyását, és kész arra, hogy végletesen meggyengítse Oroszországot. Természetesen azért, hogy ne tudja még egyszer megtámadni Ukrajnát. Hogy ennek mi lesz az ára? S egy esetlegesen gyenge, széteső Oroszország mekkora veszélyt jelentene Európa biztonságára? Az nem fontos. A lényeg, hogy megmaradjon a világban a Nyugat dominanciája. Persze, ebben Európára már csak a csatlós szerepe hárul. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy Európa felismerné az érdekeit, és kiállna azok mellett. Ha így lesz, még Oroszországtól is kaphat jó ajánlatot.
Szerencsés D. Márton
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
