Az idén ötéves alsóbodoki Zoboralja Múzeum értékes gyűjteményegyüttesnek ad otthont. Ha minden jól megy, belátható időn belül könyvtárral és kutatószobával bővül az intézmény.
Egy élet gyűjtőmunkája látható itt? – tesszük fel a kérdést Fehér Sándor agrármérnöknek, helytörténésznek, aki azonnal nyugtázza is a kérdésben rejlő választ. Ő és felesége, Fehér Pindes Ivett is gyermekkora óta gyűjti a szűkebb és tágabb környékre vonatkozó tárgyi emlékekeket és értékeket, s idővel ez ért meg arra, hogy múzeummá váljon.
„Nem a múzeumalapítás szándéka volt az, ami gyűjtővé tett bennünket”
– szögezi le, közben megmutatja nekünk egy masztodon csontdarabját, amelyet még gyermekként talált a környéken.
Feleségével öt évvel ezelőtt egy kerek évfordulójuk alkalmából akarták bemutatni a barátaiknak a kollekciót, s amikor szedték össze a tárgyakat, látták, hogy kár lenne ismét elraktározni őket. Paulisz Boldizsár, az alsóbodoki Magyar Tannyelvű Magán-szakközépiskola társalapítója felajánlotta nekik az iskolaépület emeleti termeit, s 2017 augusztusában megnyitotta kapuit a Zoboralja Múzeum.
A két teremben vegyes, igazi honismereti gyűjteményel várja a látogatót. Hogy hány órát lehetne itt eltölteni a házaspár kalauzolásával, azt nehéz megbecsülni. Láthatóan hosszú percekig le tudunk ragadni bármelyik tárgynál, az évtizedek óta tartó kitartó érdeklődésükből származó ismeretek szinte kimeríthetetlenek. Fehér Sándor szerint nem magántulajdonként élik meg a múzeumot, illetve nem „büszkék” rá, hanem egész egyszerűen „örömük telik” abban, ha megoszthatják másokkal.
Csak a futólag odavetett pillantásokból és rövid ismertetésekből is világos, hogy több egyedi darabbal nézhetünk farkasszemet. A természettudományok szerelmesei több ritka, tetszetős ásványkincseket nézhetnek meg – már csak ezekről meg lehetne írni egy külön cikket. Aztán ott van egy képeslap, amely az 1938-as visszacsatolás után Nemespannon nyílt rövid életű postahivatalnak állít emléket. A nemespannoni bélyegzővel ellátott történeti forrás a szlovákiai bélyeggyűjtők országos szervezetének kételkedő elnökét is meggyőzte arról, hogy valóban létezett egy ilyen postaállomás. Fehér ezután olyan, Erdélyből beszerzett emlékérmet mutat be, amelyet Ferenc József nyitrai látogatásának tiszteletére vertek, s korábban egyetlen hivatalos katalógusban sem szerepelt. A példák sorát még hosszan folytathatnánk a pecsétestégláktól kezdve egészen a helyi zsidóságra vonatkozó emlékekig.
Ha a gyűjtőterületet vesszük, akkor a néprajzi emlékek esetében jobban tartják magukat a szűkebb értelemben vett zoboraljinak nevezhető községek sorához, amelyet hellyel-közzel Nyitra tágabb környékével is kiegészítenek. Van persze itt is kivétel, a „legszélsőségesebb” példa az eltüntetett Mohi falu népviselete és terítői, amellyel egy letűnt közösségnek állítanak emléket. Ha pedig a történeti gyűjteményt nézzük, a térképeknél az egykori Nyitra vármegye ábrázolásaival találkozunk, hiszen Zoboraljáról nem készültek külön térképek. Az ásványoknál ugyanakkor nem látták értelmét annak, hogy nagyon szűk keretek között gondolkodjanak, ezért ott a teljes nyitrai és barsi vármegyéken – de szigorúan csak azokon – rajta tartják a szemüket.
„Mi magunk lepődtünk meg azon, hogy öt év alatt mennyit gyarapodott a gyűjtemény. Addig, amíg csak otthon a fióknak dolgoztunk, az sikeres, de álmos gyűjtés volt. Nem volt dinamikája. Amióta közszemlére bocsájtottuk, s jönnek az emberek, azóta újabb és újabb dolgok kerülnek elő. Valaki eljön ide Zoboraljáról, s azt mondja, »jaj, nekem is van ilyen, csak nem zöld, hanem kék«, s így jönnek elő az új dolgok”
– fejti ki Fehér.
„Alapvetően úgy gondoltuk, hogy ez egy erősen zoboralji és »magyar érdeklődésű« múzeum lesz. Ehelyett azt tapasztaltuk, hogy nagyon sok szlovák jön, sőt, esetenként arról beszélünk a feleségemmel, hogy több a szlovák nemzetiségű látogató, mint a magyar. Ennek lehet, hogy megvan a földrajzi magyarázata is, ami Nyitra közelsége. A városban 1-2% alatt mozog a magyarok aránya, s a környező falvak között is nagyon sok a szlovák község” – mondja, majd tovább is fűzi a gondolatot:
„Minden lehetséges előítéletem feloldódott. Az a tapasztalatunk, hogy megfelelő módon, nyelven és kontextusban mutatjuk be a gyűjteményt – s itt most nem a megfelelésről beszélek, mert nem azt mondjuk, amit hallani szeretnének –, ha okosan közvetítünk, akkor nem születik ebből konfliktus vagy félreértés. Olyannyira nem, hogy nincs is negatív tapasztalatunk.”
Jó példákként hivatkozik arra, hogy a történeti szekciónál szerepel Esterházy János vagy Horthy Miklós fiának alakja is, akik ellen eddig sosem volt kifogásuk a szlovák látogatóknak. Néhány szlováknak minősíthető néprajzi tárgyat is „becsempésztek” már a gyűjtőterületről, ugyanis azok is szerves részei a tájnak.
Eddig kilenc országból akadtak látogatóik, ami azt is jelenti, hogy a tárlatot nem csak magyarok vagy szlovákok látták, ugyanis a Fehér házaspár sok más nyelven is végig tudja vezetni a különféle anyanyelvű érdeklődőket a múzeum két termében. Évente – gyorsan tegyük hozzá: a járványmentes időszakokat leszámítva – nagyjából 500 fő is megfordul náluk. A belépés ingyenes, ám van becsületkasszájuk, így aki akarja, tetszőleges összeggel támogathatja a gyűjtemény fenntartását. Állandó nyitvatartási rendjük nincs, mindketten rugalmasan tudnak alkalmazkodni a látogatói jelzésekhez, ha azok megkeresik őket a múzeum elérhetőségein. Alsóbodokról lévén szó, együttműködnek például az Esterházy János Zarándokközponttal is a vendégek fogadásakor.
A múzeumot alapító házaspár nem meglepő módon dédelget még pár tervet.
„Szeretnénk megnyitni egy zoboralji könyvtárat, amely kifejezetten a Nyitra vidékére vonatkozó irodalmat gyűjtené egybe”
– mondja Fehér Sándor. Eddig nagyjából 1200 könyvük van, amelyek az ásványtantól kezdve a szépirodalomig számos témakört felölelnek. Ehhez pedig szorosan kapcsolódna egy kutatószoba létrehozása is, ahol nyugodtan tudna dolgozni a környék valamelyik oldalát fürkésző érdeklődő. Végül egy képtár létrehozásán is dolgoznak, amelynek már jócskán folyamatban van a gyűjtése. „Kipécéztük azt a 20-25 alkotót, akiket mindenképpen szeretnénk bemutatni. Élőkre nem, csak a történelmi alkotókra gondolunk egyelőre” – zárja Fehér Sándor.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
