Egy útinapló, melyben az olasz nyár derűje a világháború nyomasztó előérzetével keveredik. A kultúrarajongó utazó a spanyol polgárháború véres nyarán nem tud elfeledkezni a világpolitikáról, magát az utazást is az motiválja, hogy még egyszer, utoljára láthassa azokat a tünékeny szépségeket, melyeket mintha csak véletlenül, egy kis időre felejtett volna itt a történelem.
Olaszország zsúfolásig tele turistákkal, mert a spanyol fürdőhelyeket épp bombázzák, szállást is alig lehet találni. Szűkül az élhető világ, a tömegek egyre kisebb terekre zsúfolódnak össze; a velencei sikátorok mégis eksztázist, intenzív megrendülést váltanak ki az utazóból. Ezt az érzést Szerb Antal nemcsak útinaplójában (először a Nyugat folyóiratban jelent meg 1936-ban), hanem Utas és holdvilág (1937) című regényében is megragadta (ott egyfajta betegségként, a főhősre, Mihályra törő rohamokként mutatkozik meg az élmény: a szűk, labirintusszerű tér a lélek elbizonytalanodását jelzi). A Magvető kiadványa, mely Szerb útinaplóját a svájci Martin Hürlimann ötvenes évekbeli itáliai fotóinak kíséretében közli, segíthet a jelen és a történelem, az egyén és a tömeg, a művészet és a politika, a béke és a háború mindig aktuális kérdéseinek újragondolásában.
A műemlékek láttán az utazóban az európaiság alapkérdései vetődnek föl. A Szent Márk tér Szerb Antal szemében az európai kultúra kiteljesedését mutatja, a klasszikus téren álló, bizánci jellegű Szent Márk-templom viszont „ősi, barbáran arany, primitív, Európa-előtti”, s arra a korra utal vissza, amikor „Európa még nem határozta el magát végérvényesen, hogy Európa legyen. Még Bizánc is lehetett volna belőle”. A múlt változásai, a történelmi tudatban egymást felülíró táj- és városképek riasztó jövőt jeleznek előre: a gyér számú barlanglakók világát felváltó nyüzsgő nagyvárosok is elnéptelenednek egyszer, s a Tragédia eszkimójelenete talán nem is a sarkvidéken, hanem Velence vagy Párizs forgalmas terein fog lejátszódni.
Olaszország egyszerre valós és képzeletbeli, a látványt befolyásolják az irodalmi olvasmányok, a korábbi érzékeny lelkű utazók, pl. a romantikus angol költők fantáziadús, titokzatos szövegei. A korábban itt járt költők „lélekvezérek”, az ő álmaik lengik be a tájat. Vicenzában, az Andrea Palladio tervezte reneszánsz épületek között látjuk a nagy kalapban, köpenyben itt sétálgató klasszicista Goethét, de Itáliában írt drámájának alakjait, Iphigeniát és Orestest is. A Fúriák és a múlt árnyai által üldözött Orestes lelke a klasszicista dráma keretei között fokozatosan nyugszik meg, s Iphigenia alakja is tiszta lesz és márványszerű, megfosztva az antik mitológia felkavaró, barbárnak ható elemeitől. „Palladio házba öntött vonalharmóniája” segít az arra járó művésznek és utazónak, hogy „megértse önmagát és rendeltetését”.
Szerb a mulandóság lírai és megdöbbentő képeit az utazás (politikával átitatott) hétköznapi részleteinek leírásával váltogatja. Megtudjuk, hogy ha egy szállodában franciául szólítják meg a vendéget, az borsosabb árat jelent majd, mint ha németül szólították volna meg, mert a németek a korabeli Európa szegényei. Veronában épp szabadtéri játékok vannak az arénában, melyre az olaszok kedvezményes jegyeket kaptak: „salzburgi hangulat volt, de filléres, kispolgári, fasiszta Salzburg”. Olaszországban mindenki kedvezményt kap a vonatokra, a munkások bérét felemelték, az olasz újságok csupa kellemes és megnyugtató hírrel vannak tele, mindenkit a nemzeti összetartozás érzete fűt, mindenki az Impérium büszke polgárának érzi magát. A tömeg olyan, mintha hipnotizálták volna, ha a külföldi utazó beszédbe elegyedik valakivel, ugyanolyan sztereotip mondatokat hall, mint amilyenek az újságokban is olvashatók.
Az utazó „polgári önérzetét” számtalan esemény kavarja fel, ezek a Máraira utaló Egy polgár vallomásai című alfejezetben csúcsosodnak ki. Közben a szerző hangsúlyozza, hogy a tömeg és a nyomasztó aktualitások elől Itáliában mindig van hová menekülni, pl. a veronai dómba Tiziano képéhez vagy a Garda-tóhoz. Ravennában a műtrágyagyár bűzét a csodálatos bizánci mozaikok ellensúlyozzák. San Marinóban kirándulók hada zarándokol el a középkori vártornyokhoz, de a meredek sziklán álló harmadik toronyhoz utazónk már csak egyedül kapaszkodik fel. Eddig viszolyogva érintkezett a „boldog olasz kollektivitással”, s most döbben rá, hogy a magányát féltette ettől a totalitás által uralt csordaszellemtől. Abban bizakodik, hogy akármi is lesz Európával, mindig akad számára egy Harmadik Torony, ahová magányosan elvonulhat. Egy belső, titkos tartalék ez, melynek a külső körülmények ellenében is hatnia kellene: ha a szörnyűségek eliminálásában, az életveszély elhárításában nem is segít, kapaszkodót és lelki tartást adhat a végsőkig.
Polgár Anikó
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
