Kering a közösségi hálón egy aranyos videó. Két vakondok (nem vakond, hanem vakondok, mert az a becsületes nevük) előmerészkedik a föld alól. Egymásnak feszülnek, birkóznak kicsit, gyorsan lerendeznek valamilyen vitát, és már bújnak is vissza a föld alá. Derűt fakaszt az egész vakondok kungfus jelenet.
Nem görbül egyetlen fűszál sem, nem folyik vér, mégis egyértelmű a küzdelem, és mindegyik fél elfogadja a kimenetelét. Az állatvilágon belül általában így van ez. Nem jár nagy veszteséggel, ha egy-egy faj egyedei egymásnak feszülnek.
Az emberekkel egészen más a helyzet. Itt elég egyetlen, kellő hatalommal bíró, megalomán alfahím, és egymaga lángokba boríthatja az egész világot. Sosem értettem, hogy miért jó ez nekünk. Miért ruházunk fel ilyen óriási hatalommal egyetlen embert, és miért hagyjuk, hogy évtizedeken át ülhessen a trónján. Amikor elfoglalja a helyét, még úgy tűnhet, hogy minden rendben, aztán ahogy múlik az idő, valóban egyre inkább torzulhat a személyisége. Előbb-utóbb (hiszen gyarló az ember), olyanokkal veszi körül magát, akik csak bólogatnak, és végül teljesen elveszíti a realitásérzékét. Talán meg is őrül csöndben, a nagy elszigeteltségben, és egyszer csak vad ámokfutásba kezd. Mi pedig tehetetlenül nézzük.
Itt ülünk most, annyi atombombán, hogy többszörösen is elpusztíthatjuk a Földet, és mégis ez van. Hallgatja az egész világ a konfliktusba belehurcolt kiskatona szívbe markoló üzenetét: „Anyu, apu, itt vagyok a lövedékek kereszttüzében. Szeretlek benneteket!” Sok milliárd ember pedig azon izgul lélegzet-visszafojtva, hogy az az egyetlenegy, megalomán alfahím vajon elrendeli-e a piros gomb megnyomását, vagy sem. Hányszor volt már ilyen a történelemben?! Sokszor már nem lehet. Legföljebb egyszer, és nem lesz tovább.
Egyébként is végtelenül elkeserítő az, amit önmagunkkal és ezzel a Földdel művelünk. Mi pár száz év alatt a felszínre hoztuk és a légkörbe égettük azt a temérdek mennyiségű veszélyes hulladékot, olajat, gázt, szenet, amit a bolygó hosszú évmilliárdokon keresztül féltő gondossággal jó mélyen a gyomrába zárt. Ha a háború nem visz el bennünket, megteszi a klímaváltozás. Megsütjük ezt a bolygót, akár így, akár úgy, felperzseljük a biológiai sokféleséget, ezt a csodás, teremtett világot, szőröstül-bőröstül, a két kis vakondokkal együtt. Hiába bújnak vissza a föld alá.
Pedig milyen nagyszerű, milyen szép, milyen tiszta lehetne itt minden.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
