Ötödik ötéves ciklusát kezdheti Vetter János a komáromi Gépipari és Elektrotechnikai Szakközépiskola élén. A gépészmérnöki végzettségű szaktanár 2002 februárja óta vezeti az intézményt, amelyben 1988 óta dolgozik. A régi-új igazgatóval a szakképzést övező változó viszonyokról beszélgettünk.
Milyen érzésekkel tekint vissza az elmúlt 20 évre, amelyet az iskola igazgatójaként töltött?
Egyértelműen pozitívan. Azt hiszem, egy 10-es skálán nyolcasra értékelném, ez a pillanatnyi érzésem – de ezek mindig szubjektív dolgok, s annak függvényei, hogy épp abban a helyzetben milyen lelkiállapotban van az, aki értékel. Jól érzem magam ebben a pozícióban, az elmúlt 20 év javarészt pozitív emlékeket idéz fel bennem.
Ebben a két évtizedben mennyiben változott az iskola helyzete, valamint mennyire kellett alkalmazkodniuk a változó társadalomhoz és az oktatásügyhöz?
Az igazgatói pályázat meghallgatására készítettem egy előadást. Ez az oktatás négy olyan aspektusát vette górcső alá, amelyekre két évtized elteltével „alappillérként” gondolok. A négy aspektust kérdések formájában vetítettem ki sorban: „hol?”, „mivel?”, „kit?” és „ki?” Tehát hogy az oktatási folyamat milyen épületekben és milyen taneszközökkel történik, majd következik a diákok, végül a tanárok aspektusa. Ez abból a szempontból válasz a kérdésre, hogy ha visszatekintek a 20 igazgatói évre, akkor erre a négy területre szinte mindegyik időszakban más és más válaszokat lehetett adni. Amikor 2002-ben igazgató lettem, hogy a négy közül az épületünk állaga volt problémás terület – hiszen akkor nagyon sok éven keresztül semmit sem újítottak fel az épület-együttesen belül. Gondot jelentettek a didaktikai eszközök, a felszereltség is.
Viszont nem volt probléma a diáksággal, hiszen azokban az években érkeztek az iskolákba abból a generációból való diákok, amelyik még népes volt. A Komáromi járásra levetítve 7-8 ezer gyerekről volt szó akkor, amikor ők születtek, ez a szám az utóbbi időben lecsökkent 2000-re.
Végül nem volt gond a tanárokkal sem, voltak érdeklődők, tudtunk felvenni új pedagógusokat, ha valaki nyugdíjba ment.
Ehhez képest valóban teljesen más helyzettel szembesülhetnek manapság.
Az első két terület elindult egy fejlődés útján. Ami az épületet illeti, nagyon jól állunk például az energetikai mutatókat tekintve, kicseréltük a nyílászárókat, leszigeteltük a falakat. Felújítottuk a sportpályát, a tantermeket és még sorolhatnám. Nagyon jól állunk felszereltség tekintetében is, köszönhetően elsősorban a legutóbbi IROP-projektnek, amelynek segítségével 800 ezer eurót tudtunk felszereltségre fordítani. Mostanra szinte minden kívánságunk teljesült, sőt, még olyan berendezéseket is vettünk, amelyek szerintem nem találhatóak meg a régió iskoláiban. Ezzel szemben a másik két területen negatív irányba indultak el a folyamatok. A diákság létszáma fokozatosan csökkent a demográfia miatt, s ennek függvényében kevesebbet is tudtunk felvenni. Amikor először igazgató lettem, hét osztályunk volt egy évfolyamban, ez ma már ötre csökkent. Ennél most megállapodtunk, azonban még nem dőlhetünk hátra, mert már harmadik éve a minisztérium határozza meg az egyes szakokra felvehető diákok számát.
A meghallgatásomon megmutattam egy diagramon, hogy egészen 2019-ig párhuzamosan haladt a jelentkezők és a felvettek aránya, azóta viszont miközben az előbbiek száma elindult felfelé, az utóbbiaké lefelé tendál. Bízunk benne, hogy idővel megváltozik ez a rendszer, s a diáklétszám elindulhat felfelé.
A negyedik területen a legrosszabb a helyzet, főleg a szaktanárokat illetően. Más tantárgyaknál ez annyira nem jelentkezik, nyelvészeket, természettudományi oktatókat fel tudunk venni. Elsősorban a villamos- és gépészmérnök kollégáknál viszont most egy olyan időszak előtt állunk, amikor sokan érik el a nyugdíjkorhatárt. Itt aggaszt az, hogy mennyire sikerül majd biztosítanunk az utánpótlást.
Ez tudvalevőleg egy országos probléma. Mennyire fenyeget az, hogy emiatt esetleg nem tudnak majd a szlovákiai szakközépiskolák szakokat indítani?
Nem tartom kizártnak, hogy gondokat fog okozni az iskoláknak a szakok indítása. Az előttünk álló öt évben nagyon bízom abban, hogy akik elérik a nyugdíjkorhatárt, azok nem vonulnak azonnal nyugdíjba, azaz kapunk még a kollégáktól egy kis haladékot.
Másrészt az utóbbi években valamilyen módon mindig eljött hozzánk egy jelentkező, aki segített rajtunk. Nem arról van szó, hogy lenne egy alapbázisunk, akiket megszólíthatunk, mert ilyen nincs, de valahogy mindig volt olyan, hogy bekopogott egy mérnök, elbeszélgettünk, megnéztük, hogy mit tud, s utána felvettük. Így sikerült biztosítani az oktatás folyamatosságát, és tartani a színvonalat. Most viszont az előttünk álló időszakban a nyugdíjazások miatt úgy néz ki, hogy több mérnöki végzettségű tanárra lenne szükség. A szerencsében bízom, illetve abban, hogy az idősebb tanárok tovább maradnak, és esetleg a törvényt is módosítják.
A szavaiból ítélve is arra nem nagyon számíthatunk, hogy tisztességesebb bért kapjanak a pedagógusok, mérnöki végzettséggel ráadásul sokkal többet lehet keresni a versenyszférában.
Így van. Mindenképp a fizetések emelése lenne a megoldás, de attól tartok, hogy igazgatóként ezt én már nem fog megérni.
Ez idáig minden kormány prioritásként kezelte az oktatásügyet a kormányprogramjában. Felmerül a kérdés, hogy mi volna, ha egyszer nem prioritásként kezelné, hanem megoldaná a gondokat.
Mindig a megoldás szorul háttérbe a kormányra kerülés után. Annak idején, 33 évvel ezelőtt kezdő tanárként magasabb volt a fizetésem, mint egy cégben dolgozó barátomnak, akivel egyszerre végeztünk az egyetemen. Ez úgy változott meg, hogy egy frissen végzett mérnök egyértelműen többet kap egy cégben, mint az oktatásügyben, a lehetősége pedig nagyobb a fizetést illetően az évek múlásával, mint a táblázat keretei közé szorított pedagógusnak.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
