„Gyönyörű életem volt!” – mesélte elragadtatva a november végén 105. születésnapját betöltő, szellemileg és humorfronton is topon lévő Horváth Béláné Mérei Erzsike néni, akivel a budapesti otthonában Jávor Pálról, sima lábfejekről és a mennyben valószínűleg más „lányokat” hajkurászó néhai férjről is beszélgettünk.
November 25-én volt a 105. születésnapja, a jeles évforduló alkalmából három napig csak vendégeket fogadott a koronavírus-járvány ellenére. Melyik ajándék dobogtatta meg leginkább a szívét?
Temesvári Gergely autogramgyűjtőtől, aki az egyik fővárosi idősek otthonában dolgozik és rendkívüli figyelemmel követi a száz éven felettieket, díszkáposztát kaptam. Ezért a különleges növényért érdemes volt megélni a százötöt. Verset is írt nekem, ami egy az egyben a lelkemről szól. Tavaly is meglepett eggyel, amit sokszor elolvastam.
Mi volt a hivatása?
Öt elemi, négy polgári, egyéves gyors- és gépíró szakiskola. Utána ügyvédek mellé kerültem. Akkor ez volt a divatos szakma. Az első világháború után el tudtunk helyezkedni, nem volt olyan vacak élet a Károlyi-kormány vagy a Gömbös-rendszer alatt sem. Később jobb állást sikerült szereznem: egy amerikai leányvállalathoz mentem, ott voltam titkárnő, onnan vittek el a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumba, ahol a közlekedés- és postaügyi miniszter titkára voltam, hét évig. Akkor azt a minisztériumot széjjelosztották, mert sok tevékenységből létezett, sok vállalattól voltunk ott, és végül mi egyfajta tröszt lettünk, de ugyanazon a helyen ügyködtünk. Akkor még vasat, fát, gumit és ilyen építőanyagot tartottunk, azokat utaltuk ki az akkoriban létesült vállalatoknak. Onnan mentem nyugdíjba, ötvenöt éves koromban…Hát, még életem teljében voltam, nem is illett volna, de akkor a nők ötvenöt éves korukban nyugdíjba vonulhattak.
Sokszor nyilatkozta, hogy a néhai férje, Horváth Béla az élete párja volt. Hogyan ismerkedtek meg?
Vámszakértő volt ennél az amerikai leányvállalatnál, de onnan elvitték három évre a Szovjetunióba, mert az oroszok voltak már az urak, nem az amerikaiak. Na, szóval a munkahelyünkön volt egy nagyon hosszú folyosó, és egy olyan forgóajtó, mint a szállodákban. Én az egyik irányból, ő a másikból jött. Megállt az ajtó, és szembe került velem. Elnézést kért, és azt kérdezte, hogy megvárhat-e munka után. Én ugye, már öreglánynak számítottam, ezért igent mondtam. A Duna közelében volt ennek a vállalatnak a hatalmas épülete, szóval lesétáltunk a Duna-partra, és leültünk a lépcsőre. Elővett egy csomag süteményt, ami almás sütemény volt, a kedvencem, és megkínált. Azt mondta, hogy ezt ő sütötte, és hogy szeretne megnősülni, ajánljak valakit, és akkor én azt mondtam, csak magamat tudom ajánlani, mert ha nem sikerülne a házasság, engem szidnának. Erre azt mondta, ő is ezt gondolta. Ez volt egy pénteki nap, vasárnap már eljött a Wekerletelepre, mert én ott születtem, a Wekerle Állami Munkástelepen, ahol csak állami alkalmazottak – vasutasok, postások, dohánygyáriak, nyomdászok – laktak.
Egyből meg is kérte a kezét, igaz?
Hogyne, de nagyon érdekes dolog történt. Az én nagyanyám éppen akkor Budapestre utazott, és az utcánk sarkán volt a villamosmegálló. Béluskám pont akkor szállt le, amikor a nagymamám felszállni készült. Mielőtt segített volna, gyorsan megkérdezte: „Néni, nem tudja, hogy a Mérei Erzsike hol lakik?” Azt mondja erre a nagymamám: „De igen, itt ebben az utcában, a harmadik házban, de én vagyok a nagymamája.” És akkor már együtt jöttek haza, megkérte a kezemet a szüleimtől, és mindenki örült, hogy elmegy a vénlány a háztól. A környék ismerte egymást, a házunk pedig olyan volt, mint egy nagy koalíció.
Hány éves volt ekkor?
Harminckettő. 1948. október 9-én házasodtunk össze, a Terézvárosban. Ide jöttem férjhez: már hetvennégy éve itt lakom. A városrész díszpolgára és legöregebb lakója vagyok.
Milyen emberként jellemezné a férjét?
Béluskám a világ legjobb embere volt. Mindenkivel előzékeny és udvarias volt, nem csak velem. Ha bejött valaki, már fogta a könyökét, már segítette a kabátot le. Ezzel a rendkívül drága, jó emberrel ötvennyolc évet éltünk nagy boldogságban, de család nem volt. Többször próbálkoztunk, hogy örökbe veszünk, de nem sikerült.
Miként vészelte át az elmúlt száz esztendő nehéz időit?
Bevallom őszintén, mivel semelyik rendszerben nem voltam párttag, kicsit nehezen. A párttagság hiánya tényleges hátrány volt az előremenetelemben. Hiába volt közgazdasági technikumi érettségim, hiába dolgoztam minisztériumban, a második világháború azért nem volt gyerekjáték. Csak egy rövidke kitérő erejéig mondom: négyévesen már sorban álltam a Hangya szövetkezetnél, mert akkoriban csak egy szövetkezet volt, ahova a Wekerlére áru jött. A második háború alatt sokáig még a fűszeresnél is zálogcédulára vásároltunk, de akkoriban két unoka is nálunk volt, azok hegedültek, én pediglen énekeltem. Így töltöttük a nehéz időket.
Boldog élete volt?
Gyönyörű életem volt! A legboldogabb családi életet éltük: édesapám vasutas volt, édesanyám pedig ügyes volt, jól beosztotta a havi pénzt. Ami kevéske pénzünk volt, az sokáig a zálogban volt, de aztán a felszabadulás után sikerült kiváltani némi többletet is, így a hónapok óta dagadó lakbérhátralékunkat is tudtuk rendezni.
Mivel töltötte az időskorát?
Ötven évig önkénteskedtem a vöröskeresztnél. Sokszor magam vásároltam kenyeret a rászoruló családoknak, de gyűjtéseket is szerveztem. Gyakran összerántottam a barátnőimet, és együtt mentünk színházba vagy hangversenyre. Vannak, akik „művésznőnek” szólítanak, mert énekeltem Mezey Máriával és ismertem Jávor Pált, akivel együtt szerepeltünk a Nem élhetek muzsikaszó nélkül egyik változatában. Én voltam Pólika, a felesége! Küldött kétszer-háromszor színházjegyet a Nemzetibe. Ezzel üzente meg, hogy gyakran rögtönözni szokott, csak ne várjam a végszót.
Minek köszönheti, hogy jól fog az agya, és a humora sem kopott meg?
A szerencsének és a karbantartásnak, de talán annak is, hogy a férjemmel szokásunk volt üdülni menni Gyulára. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, és mivel én voltam a szakszervezetis, kaptuk az üdülőjegyeket, és mindjárt lehappoltam magamnak a gyulait. Tizenhét éven keresztül oda mentünk üdülni. Igaz, soha nem voltunk gazdagok, a férjemmel egyszerűen éltünk, semmi nélkül kezdtük az életünket. Az otthonom valaha cselédlakás volt, romos állapotban vásároltuk meg, mert találat érte, a spájz például le volt rombolva.
Mi a hosszú élet titka?
Szeretni kell az embereket. Nagyon szerettem a kollégáimat, mindig segítőkész voltam.
Jó az egészsége?
Száz évig azt sem tudtam, hogy aszpirin van a világon, mert nem voltam beteg. Csak egyszer kerültem kórházba, mert nem kaptam levegőt. Kiderült, hogy a tüdőm nem működött, oxigénpalackot és orvosságot kaptam, aztán három nap alatt már kutya bajom sem volt. Összepakoltam a kis motyómat, hogy jövök haza, kilépek a fürdőszobából és mit ad isten, elvágódtam. Eltörött a vállam és a könyököm, a kezemet azóta tréningeztetni kell, mert éjjel-nappal rejtvényt fejtek. Nem szedek gyógyszert, csak vízhajtót és savlekötőt. Nincs semmiféle szervi bajom, a szívem például olyan, mint egy húszévesé. Két kárpátaljai hölgy, akik havonta váltanak, huszonnégy órát nálam vannak, napi díjért és ellátásért cserébe. Évike a kedvencem: orvosom, bizalmasom, társalkodónőm. Látszik, hogy törődik velem, mert olyan sima a lábszáram, mint az újszülötté, hiszen mindennap bekeni testápolóval.
Nem tart a koronavírus-járványtól?
A háziorvos nem javasolta az oltást, nehogy megbolondítsa a szervezetemet. Nem is a vírus zavar, hanem az, hogy én már tíz éve karanténban vagyok, pedig átkozottul szeretem az embereket. Sajnos teljesen egyedül maradtam az életben. Némaságra vagyok ítélve, ezért ha valaki jön, elkezdem nyomni a sódert. Pedig én már nagyon szeretnék Béluskámhoz menni, érzem is, hogy itt van a lelke, és nyújtja már a kezecskéjét, de már biztosan talált valaki mást helyettem…
Navarrai Mészáros Márton
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
