Viharos időszak gyermeke volt Kátai István mezőgazdasági mérnök, korán meg kellett ismernie a letűnt század derekának kegyetlenségeit, csak nagy akaratereje segítette abban, hogy fiatalon fel tudjon kapaszkodni az idők meredek létráján. Decemberben lett volna nyolcvanéves. Életéről önéletírásában olykor szűkszavúan vallott, de gyerekkori álmait kitartóan dédelgette, azokat szándékozott valósággá varázsolni.
Az anyaországból réges-régen Málnásra települt Kátai família családfája a gidófalvi földben ágazott terebélyessé, s rajta vált ő a lelke mélyéig református székellyé. Gyermekként szembesült az ötvenes évek gidófalvi véres eseményeinek szörnyűségeivel. A vörös vihar kuláksorba sodorta szüleit, övéi egy dobrudzsai állami gazdaság földparcelláin, ő pedig elrejtettként Hosszúfaluban vészelte át gyermekkora megpróbáltatásait. Árván maradt hegedűje mentette meg számtalanszor – vallotta. A nap csak a Székely Mikó Kollégiumban sütött fel feje felett, ahol a zene és a népi tánc zajában senki sem firtatta kiemelt gyermek voltát. Az örömekkel teli mikós évek után a kincses városban vágyai már sínen voltak, kezében a hegedű, lelkében a szorgalom, e kettőben látta a múlt emlékeitől való menekülést.
A Gróza Péter Agrártudományi Intézet diplomájával kezében, reményekkel lépett a földtudományok művelésének zegzugos ösvényére, mit sem törődve azzal, hogy a tomboló agrárforradalom sem volt éppen leányálom, kihívásokkal várta. Mezőméhes, Csíkszentsimon, Gidófalva, Bodok, Kilyén és Illyefalva gazdaságaiban gyümölcsöztette tudását-tapasztalatait állattenyésztési és növénytermesztési mérnökként, belekóstolt a tudományág helyi művelésébe. Sikerült mindvégig a Monostor úti intézet neves professzorainak „mindentudó” mérnök-végzettjeként cselekedni, 1997-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig.
A testét-lelkét betöltő szenvedélye, a pomológia hozott össze vele késői baráti kapcsolatba. Édesapját, a gyümölcskertész gépészmérnököt még erdővidékiként segítettem hozzá, hogy olaszteleki Czetz-alma-oltóvesszőket sarjaztathasson gidófalvi gyümölcsösében. Alig fél évtizede egy szatyor vérvörös Czetz-almát akasztott be valaki kapumra: a fia volt, Kátai István, aki akácos méhlegelőt álmodott szeretett szülőfalujába, szádokfacsemetékkel ültette körül a gidófalvi temetőt, ifjú mamutfái pedig a hosszú élet reményében ott virítanak a gidófalvi családorvosi rendelő parkjában, bizonyítva azt, hogy a földi élet és az azt követő emlékezés nem vetekedik a mamutfák korával.
Azóta már – egyfajta barátként – ketten éltettük apja emlékét, s együtt bolyongtunk az almaligetek világában. Évek óta kísérletezett a gidófalvi székely, piros belű almafajta nemesítésével, s rövid időn belül eredményei révén megkapta volna az Országos Magyar Gyümölcsnemesítők megtisztelő tagságát.
Árkosi és sepsiszentgyörgyi volt kollégák, mikós osztálytársak körében aranyozta be nyugdíjas éveit, két unokáját is sikerrel támogatva, hogy folytathassák nagyapjuk szakmáját. Emlékét gyermekei, unokái, terebélyes rokoni, testvéri és baráti köre megőrzi. Szülőfalujába visszatérő hamvait pedig átöleli a gidófalvi hant.
Nyugodj békében, Pista barátom.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
