Alsómicsinye (Dolná Mičiná) egy 440 lakosú kis szlovák falu a Besztercebányai járásban. Három ismert szülötte volt a 19. században, három testvér. A legidősebb Beniczky Lajos (1813–1868) ezredes, az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc katonája.
Húga, Beniczky Irma (1828–1902) írónő, mesék, regények, receptkönyvek szerzője. A legfiatalabb Beniczky Emil (1838–1864), ő újságíró, költő volt, de egy nappal 26. születésnapja előtt elhunyt.
Az utókor elsősorban Beniczky Lajost tartja számon, aki 1848 tavaszán a felsőmagyarországi bányavárosok királyi biztosa, később négy felvidéki vármegye (Zólyom, Bars, Hont és Turóc) kormánybiztosa és egyben az itt tevékenykedő nemzetőrségek főparancsnoka volt. Katonatisztként több alkalommal is sikeresen elkergette az osztrákok által támogatott Jozef Miloslav Hurban „szlovák felkelőit”, akik ellen elsősorban a honvédseregben szolgáló szlovákok harcoltak.
A szabadságharc bukását követően Aradon raboskodott, ahol Haynau parancsára előbb vasra verették, majd a hadbíróság halálra ítélte. Később – kegyelemből – 20 év kényszermunkára változtatták a verdiktet, amiben az az osztrák kicsinyesség is közrejátszott, hogy nem ismerték el a honvédségben betöltött ezredesi rangját, csak őrnagyként vezették a nyilvántartásban.
El kell mondani, hogy nemcsak a császári titkosrendőrség jelentései, hanem a bécsi udvar kegyeit leső szlovák „nemzetébresztők és felkelők” – Hurbannal és Štúrral az élen – bosszútól lihegő „tanúvallomásai” is alapot szolgáltattak az ellene felhozott vádakra. Beniczky végül a hírhedt kufsteini várbörtönben találta magát, ahol egy 3 lépés széles és 4 lépés hosszúságú odúban töltött el több mint 6 esztendőt, amikor is egy általános amnesztiának köszönhetően kiszabadult.
1861-ben a Határozati Párt színeiben rövid ideig országgyűlési képviselő volt, de az ideiglenes katonai közigazgatás bevezetésekor lemondott.
1864-ben az Almásy Pál és Nedeczky István nevével fémjelzett összeesküvésben is részt vett, amelyről néhány beépített besúgó (elsősorban Asbóth Lajos) jelentéseket küldött az osztrák titkosrendőrségnek, így végül hamvába holt, de ahhoz elegendő volt, hogy Beniczkyt 1865 januárjában ismét halálra ítéljék, amit végül 10 év kényszermunkára enyhítettek. Az 1867-es kiegyezést követően szabadon engedték és ettől kezdve a honvédegyleti mozgalomban vállalt szervező munkát.
1868. július 16-án egy levelet kapott (a feladó ismeretlen volt), amelyben egy nagybeteg, haldokló honvéd hívta magához, hogy fontos dokumentumokat adjon át neki. Beniczkyt Dulovits Ernő nevű ismerőse a budai hídfőig kísérte, ahol valaki már várt rá. Ekkor elköszönt tőle és aztán már nem látta élve. Két nap múlva Dulovits egy levelet kapott, ebben ezek a vésztjósló sorok voltak olvashatók:
Beniczky Lajos, dacára minden intéseknek, meg nem szünvén a honvédügynek ártani, tegnap megszünt élni. Vigyázzanak önök is magukra.”
A levél nyomán a rendőrség nyomozásba kezdett, de Beniczky holtteste nem került elő, az eltűnésének körülményeiről pedig semmit sem sikerült kideríteni. Két és fél hónappal később, 1868. szeptember 30-án Csepel szigetén egy hullát vetett partra a Duna. Ezt előbb a tetemet megtaláló halászok kifosztották, majd elásták. Végül a holttestet kiásták és bizonyos ruhadarabok és egy korábbi sérülése alapján Beniczkyt azonosították. Már azt megelőzően halott volt, hogy a vízbe dobták. A gyilkos azonban sohasem került elő. Temetésén a korabeli beszámolók szerint több mint 70 ezer ember vett részt.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/39. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
