A szomoróci felkelés emléknapjára
Százegy évvel ezelőtt, 1920. augusztus 1-jén Rankay József hadnagy, a kercai helyőrség parancsokaként nem nézte tovább tétlenül, hogy a szomszédos Szomoróc már 1 éve délszláv megszállás alatt áll, ezért 17 katonájval és a hozzá csatlakozott bátor helybéliekkel a lehetetlenre vállalkozott: harcba bocsátkozott a túlerővel szemben. Ha valami, akkor pont a halál gondolata volt az, amely nem rettentette el Rankayt. 1918-ban, mindössze 19 esztendős korában esett át a tűzkeresztségen az olasz fronton, így számára a hősi halál a legnagyobb dicsőség lett volna.
Néhány kézigránát elhajítása és puska elsütése elegendő volt ahhoz, hogy a megszállók fegyverüket eldobálva meneküljenek. A mindössze maroknyi hős egészen Domosfáig űzte a délszlávokat, akik a kért erősítés megérkezése után ismét megszállták a falut, ám a rövid életű diadal nem volt eredménytelen. A Határmegállapító Bizottság a helyi lakosság bátor helytállásának hatására döntött Szomoróc sorsáról, és 1922. február 9-én a település visszatérhetett Magyarországhoz.
Hősök emlékműve Kercaszomoron
Rankay hadnagy és a szomoróciak példamutatása nem volt egyedülálló. Hasonlóképpen cselekedtek Balassagyarmat lakói, akik Vizy Zsigmond százados Magyarnádorban állomásozó honvédeinek segítségével az Ipolyon túlra űzték a cseh megszállókat, fittyet hányva a pacifista és dilettáns Károlyi Mihály tiltására. Ott vannak még a Rongyos Gárda hősei, akiknek köszönhetően Sopron és környéke nem került Ausztriához; vagy a Székely Hadosztály katonái, akik minden erejükkel és minden – még a őszirózsás hazaárulással hatalomra jutó klikk feléjük támasztott – nehézség ellenére is útját állták a román terjeszkedésnek.
Balassagyarmat, Kerca és Szomoróc lakóinak, valamint a Székely Hadosztály és a Rongyos Gárda fegyvereseinek hősies küzdelme példát adott arra, hogy a legreménytelenebbnek látszó helyzetben is volt értelme fegyvert fogni, és hogy még 1918-ban is lett volna lehetőség a határok megvédésére, ha egy erélyes és nacionalista vezetés lett volna hatalmon.
Az ország ugyanis nem volt összeomolva 1918 őszén. A magyar honvédek harcképes állapotban voltak, és idegen földön harcoltak. A háborút követően fegyelmezetten, tisztjeik vezetésével érkezett haza a frontról, akiket ahelyett, hogy Károlyiék fegyverben tartottak volna a határok védelmében, szélnek eresztettek, és egy olyan fegyverszünetet írtak alá Belgrádban, amely jelentős területeket engedett át a délszlávoknak és a románoknak. A Felvidék átadását ugyan egyik fegyverszüneti egyezmény sem írta elő, Károlyi azonban kiürítette még az északi országrészt is.
A délszláv, cseh és román csapatok gyatrán felszerelve és – az ország akkori vezetésének megalkuvó politikája miatt – ellenállás nélkül foglaltak el magyar területeket. Ahol azonban ellenállásba ütköztek, onnét kénytelenek voltak kivonulni. Muraszombatnál pl. 1919 január elején egy magyar zászlóalj ütött rajta a horvát csapatokon, akik egészen a Mura folyóig visszavonultak. A Balassagyarmatnál kivívott győzelem pedig nem csupán egy város sorsát döntötte el, hanem ennek az eseménynek volt köszönhető, hogy a csehek nem tudtak egészen Vácig masírozni, és a borsodi szénmedence sem lett Csehszlovákiáé. Mindeközben az antant le volt kötve Törökországban és Oroszországban, így nem biztos, hogy egy szervezett és általános fegyveres ellenállás esetén a szomszédos államok jelentősebb katonai segítséget kaptak volna a magyar alakulatokkal szemben.
A szabadkőműves páholyok és a baloldal felforgató elemei, a nemzeten élősködők azonban 1918-ban elárulták Magyarországot. Honvédelem helyett nihilista, ateista világképet hirdettek, Károlyi pedig a Bíró (Blau) Lajos és a Hatvany-Deutsch Lajos-féle zsidó tanácsadói javaslatára az antant, vagyis az ellenség mellett foglalt állást. Károlyi ezzel megnyitotta a baloldal hazaáruló politikájának máig tartó folyamatát.
1918-ban nem a vesztes háború, hanem Károlyi, Jászi (Jakubovits) Oszkár, Szende (Schwarz) Pál és Kunfi (szülei eredeti neve: Kohn) Zsigmond baloldali-zsidó-szabadkőműves ámokfutása okozta a történelmi Magyarország széthullását. Egy fegyelmezett hadsereg és egy határozott vezetés alkalmas lett volna az ország megvédésére, ahogy a Musztafa Kemál Atatürk tábornok által vezetett fegyveres ellenállás is kiszorította Törökország területéről az idegen csapatokat. Ezzel szemben August von Mackensent – aki seregével kész lett volna Erdély megvédésére – letartóztatták, Linder Béla nem akart többé katonát látni, a kormány pedig segédkezett abban, hogy a Gyulafehérvárra csődített román tömeg 1918-ban kimondja Erdély elrablását.
Jászi Oszkárnak, a Martinovics páholy nagymesterének, valamint csapatának 1918-ban elévülhetetlen szerepük volt az ország módszeres gyengítésében és széthullásában. Mindez már egy évvel korábban megfogalmazódott a Párizsban ülésező szabadkőműves kongresszuson, ahol André Lebey, a Grand Oriens nagypáholy mestere a Monarchia szétzúzását konkrét politikai célként nevezte meg. Az őszirózsás felfordulást követően ez sikerült is.
Ez nyitott szabad utat az ország széthullásához, és az 1919-es vörösterrorhoz.
Ezek alól a bűnök alól még száz esztendő múltán sem lehet semmilyen felmentés. A Károlyi Mihályok, Jászi (Jakubovits) Oszkárok, Linder Bélák, Kunfi Zsigmondok, Kun (Kohn) Bélák, Korvin (Klein) Ottók és Szamuely Tiborok számára nincs és nem is lehet bocsánat.
Zöldinges.net – Nyitrai Máté
A Meg lehetett-e volna menteni a határokat 1918-ban? bejegyzés először Zöldinges.net-én jelent meg.
Forrás:zoldinges.net
Tovább a cikkre »
