A „tolerancia” egy idő után „szintet lép”, és alázatosan könyörögve azt kéri, hogy lehessen ő is végre „egyenlő”, hisz már éppen elég régóta létezik ahhoz, hogy az egyenlőséget kiérdemelje. Itt azért már kritikus ponthoz érkezünk, mert az „egyenlőség” még a szabadságnál is sokkal pusztítóbb mérgező fogalom.
A vírusterjedés sok mindenre megtanította a társadalmakat az utóbbi másfél évben. A kór pusztító hatásának kiteljesedési feltétele a behatolási pont megtalálása. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Gondola.
– Professzor úr, ma Európában és Észak-Amerikában a társadalmakat leginkább pusztító politikai vírus a „liberalizmus” néven emlegetett, egyre kevésbé filozófiának hazudott, mindinkább elismerten érték nélküli propagandatartalom. Elsődleges behatolási pontja – entrance gate, penetration point – évtizedek óta az úgynevezett „tolerancia”. Amelyen keresztül a propagandavírus eljut a fiatal nemzedékekhez, és először szellemileg, majd fizikailag is megöli őket. A mai világban hogyan lehet ezt a gyilkos kockázatot mind tömegesebben tudatosítani?
– A liberalizmus „lélekölő” vírusa mögött egy jórészt máig is rejtett gigantikus, évezredek óta tartó lét-rontó stratégia húzódik meg. E stratégia hívó szava a szabadság, amelyet a legvonzóbb és legcsodálatosabb örök idők óta létező fogalomnak gondolunk, ám ez végzetes tévedés. Egy létező számára ugyanis egyetlen lét-feladat adódik, a folyamatos lét-megismerés, és az így meg értett létbe való szelídséggel, türelemmel, alázattal való belehelyezkedés. Sorsa csak annak lehet, aki az egyszeri, közvetlenül átélhető, szívszorítóan rövid élete mellett „látja” önmagát az „örök idő” (a Létezés) részeként is. Az embernek tehát a legfőbb lét-feladata a „méltó élet” megteremtése, az, amit a kereszténység üdvösségként nevez meg, József Attila pedig úgy, hogy a „mindenséggel mérd magad”. Ez a bizonyos „nem létező” világerő e létrontó stratégiáját a legpontosabban Martin Heidegger fogalmazta meg, amikor azt írta, hogy ami világunkban végbe megy az nem más, mint a létező brutális kiszakítása a létezésből.
Martin Heidegger
Lássuk be, ennél nagyobb dráma nem nagyon történhet egy létezővel. A legmélyebb kérdés nyilván az, hogy miképpen tudta/tudja mindezt véghez vinni ez a „nem létező” világerő. Nagyon leegyszerűsítve a folyamat lényegét, úgy, hogy elszakítja egymástól az elgondolhatóság, a megvalósíthatóság és a folytathatóság csak egységben értelmezhető szabadságát. Az ember Isten képmása, így lelki, erkölcsi, szellemi energiáit mozgásba hozva mélyítheti el a lét-megismerés folyamatát. Vagyis felépülhet benne a képe olyan potenciális létezőknek, amelyek még nincsenek, de elképzelése szerint akár lehetnének is, tehát az ember képes megteremteni őket. Rendelkezik az elgondolhatóság és megvalósíthatóság szabadságával, ám ez a szabadság „palackból kiszabadított szellemként” fordulhat ellene, és pusztíthatja el, ha nem képes végig gondolni, hogy vajon amit elgondolt és megvalósított az beilleszthető-e a létezésbe, az örök létbe. A világ „nem létező” urai az embernek ezt a döntő fontosságú képességét torzították le és végül rombolták le. A beilleszthetőség, vagyis a „folytathatóság” szabadságának felismerése csak akkor lehetséges, ha minden emberi közösségben működnek azok a „léthatárőrizeti” intézmények, amelyek megálljt parancsolnak, ha valami „olyannak” az elgondolása, pláne megvalósítása történik meg, ami szembe megy a létezés rendjével. Ezért írja József Attila, hogy a „ős patkány terjeszt kórt mi köztünk, a meg nem gondolt gondolat”, aki ugyanis „meg nem gondolt” módon létesülni segít „valamit”, ami szembe megy a létezés rendjével, az nem egyszerűen öngyilkosságot visz végbe, vagyis nemcsak a saját egyéni életét veszélyezteti, hanem az egész emberi életet.
József Attila
A Létezésben ugyanis örök idők óta, és örök időkig Rend uralkodik, és ebben a Rendben minden „jó”, ami szolgálja ezt a Rendet, és minden „rossz”, ami szembeszegül vele. Ennek a „rossznak” az elméleti fizikából adódóan „neve” is van, úgy hívják, hogy „entrópia”, vagyis a „magára hagyott rendszer” spontán rendezetlenné válásának öngerjesztő folyamata, amit az emberi társadalmakban az anómia, anarchia, káosz stációi mutatnak meg. És megint József Attila: „Csak, ami nincs annak van bokra, csak, ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.” Az a „valami”, ami hamis önbemutatása során „liberalizmusnak” nevezte el magát, és a „meg nem gondolt gondolat szabadságát” tekinti az emberi létezés legfőbb és legértékesebb céljának. Ezt én nemcsak, hogy nem tartom „érték nélkülinek”, de úgy vélem, hogy egy rendkívül agresszív „negatív érték” kíván korlátlanul terjeszkedni általa. Ez drámai módon mutatkozik meg most abban, ahogy a globális uralmi rendszer a magyar törvényt fogadta, ez a törvény ugyanis éppen ezt az agresszív terjeszkedést próbálja legalább fékezni, ha már a jelek szerint megállítani nem is tudja. Ha ugyanis meg lehetett volna állítani, akkor ez már régen megtörtént volna. A kora kereszténység szakrális kultúrájának 800 és 1400 között számos lehetősége lett volna arra, hogy megállítsa ezt a minden rendet felbontó, és minden értéket elpusztító folyamatot, de nem tette, sőt számos esetben maga a keresztény egyház vált a pusztítást terjesztő „gazdaállattá”. Az, hogy a „tolerancia” válhatott a behatolási ponttá, az is azt jelzi, hogy ez a „nem létező” fődestruktőr nem ma kezdte a szakmát. Kezdetben ugyanis a „rendellenesség” olyan ártatlan, önhibáján kívüli, jelentéktelen eltérésként mutatja be önmagát, akit esendőségében, kiszolgáltatottságában megszánni köteles a rendet követő, könyörületes „jó”, és ekkor még valóban jelentéktelen „rés-lakó” csupán a rend megbontója. Ám a „tolerancia” egy idő után „szintet lép” és alázatosan könyörögve azt kéri, hogy lehessen ő is végre „egyenlő”, hisz már éppen elég régóta létezik ahhoz, hogy az egyenlőséget kiérdemelje. Itt azért már kritikus ponthoz érkezünk, mert az „egyenlőség” még a szabadságnál is sokkal pusztítóbb mérgező fogalom. A Rend ugyanis öröktől fogva a szellemi hierarchia rendje, így értehető, hogy az egyenlőség hamis fogalma kezdettől fogva ezt a hierarchiát (hierarchia=szent uralma) veszi célba gyilkos fegyverként. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a francia forradalom fedőnevű tömeggyilkosság-sorozat, amelynek fő célja a szakrális rend lerombolása volt, hármas jelszót használt, ami a „szabadság, egyenlőség, testvériség”. Azt már látjuk, hogy mi is a szabadság és egyenlőség valóságos jelentése, a francia forradalom kétmilliónyi erőszakos halált halt áldozata biztosan sokat tudna mesélni a „testvériség” szép eszményének „konkrét” megvalósulásáról is.)
– Egy fokozattal brutálisabban romboló behatolási pont az úgynevezett „érzékenyítés”. Itt az atlanti tengely ügynökei már fizikai kapcsolatba lépnek az áldozatokkal. A gyilkos módszernek sikerült elandalítóan humánusnak hangzó nevet találni. Hogyan lehet éppen nyelvi, felvilágosító ellencsapást mérni a tömegpusztító hálózat propagandaközpontjára?
– A jó és a rossz „egyenlősítése” 1968-cal „hivatalosan” is elkezdődött és a „jó” naiv módon akkor még reménykedett abban, hogy ezzel véget ért ez az egyre kínosabb történet, de ez a naiv hit végzetes félreértésnek bizonyult. Jött ugyanis az újabb „szintet lépés”, vagyis az egyenlőség után a „rossz” korlátlan terjeszkedést és egy kicsit „még egyenlőbb” megítélést követelt, melynek szimbóluma a Pride, vagyis annak közhírré tétele, hogy valójában a „rossz” a „jó”. És innen már csak egy „ugrás” az, ami ma zajlik, a „jó” megszégyenítése és globális hajtóvadászat a „jó” végleges kiirtására, – ugye ismerős 907, –,ből…”eliminados esse..”. Itt tartunk most és nyilvánvaló, hogy ezen a lejtőn már nemcsak a visszafordulás látszik lehetetlennek, de a megállás is. Magyarország most tett egy hősies kísérletet a megállásra, a következő hónapok és főként a jövő évi választás eredménye majd választ ad arra, hogy van-e erre valóságos esély. Ön azt kérdezi, hogy milyen módon lehetne „tudatosítani” a veszélyt. Nos, tudatosítani bármit csak ott lehet, ahol még van tudat, vagy legalább is valami maradéka a szakrális történelmi tudatnak. Hinnünk kell abban, hogy ez még valóban létezik, és küzdenünk kell minden lehetséges módon, hisz nem egyszerűen az életünkért, hanem a Létezés egészének Rendjéért küzdünk, igaz, ez a most már legalább ezer éve zajló lepusztulás nem túl biztató, ám aki nem hisz a csodákban, az nem realista
– Nil novum sub sole, nincs új a nap alatt, hiszen már Pázmány megírta: tejként árulják a krétával megfestett vizet, vagy éppen – szavait kissé átgyúrva – szarvon kötött marhákként viszik a fiatalokat a liberalizmus mészárszékébe. Tudunk-e tanulni a fényes középkor védekezési módszereiből, vagy a mostani, fokozottabb drasztikum ellen vadonatúj szellemi fegyvereket kell fejlesztenünk, és milyeneket?
– Ahogy már említettem a kora kereszténység szakrális berendezkedését néhány évszázad alatt „sikerült” eljuttatni a történészek által „pornokrácia” néven ismert sötét korszakig, amely 900 és 950 között 17 pápa „megválasztásához”, majd rövid időn belül bekövetkező erőszakos halálához vezetett.
Pázmány Péter
Legyen reménykeltő üzenet, hogy ebből a sötét mélységből azért még vezetett út, legalább is átmenetileg visszafelé. Ám sajnos az elmúlt ezer év során minden kritikus ponton sokkal nagyobb valószínűséggel következett be az újabb „letörés”, vagyis Bibó István szóhasználatával élve az „általános értelmi és erkölcsi lezüllés”, mint a „visszafordulás”. Nem szeretnék senkit megbántani, de, ha már Pázmány Pétert említi, sem a reformáció, sem az ellenreformáció nem volt erre képes, sőt az egyházszakadás inkább gyengítette a szakrális irányba való visszafordulás lehetőségét. Mert bár a „reformáció” az eredeti szóhasználat szerint a szakrális rend helyreállítását, „visszaformálását” tűzte ki célul, de a Luther fellépése után egy évszázaddal kirobbanó harmincéves háború inkább felgyorsította a lelki, erkölcsi, szellemi lepusztulást. Megújulás és „vadonatúj” szellemi fegyverek helyett én inkább a „vissza-régiesülést” tartanám célravezetőnek, hisz ma már mindenki számára egyértelmű, hogy a nyugatias modernitás halálos csapda, végzetes zsákutca az emberi lét számára. Nem látjuk azonban kellő pontossággal azt, hogy milyen mélyre is hatolt lelki, erkölcsi, szellemi értelemben ez a pusztítás. Vagyis, hogy mennyire „azonosult” már ezzel semmibe vezető lét-móddal a „modern” emberiség, hogy képes-e még egyáltalán felismerni azt a helyzetet, amelybe került, vagy talán hagyta magát sodorni az elmúlt évszázadok során, tehát, hogy van-e még reflexív viszonya önmagához, maradt-e szakrális tudása ahhoz, hogy „rálásson” önmagára, önmaga történelmi pozíciójára. Reménykedjünk benne, hogy ez a hagyományos szakrális tudás még nem veszett ki teljesen. A második döntő kérdés, hogy maradt-e elég bátorság a cselekvésre, hogy vállalja-e a mai modern tömeg-egyén, a globális minimál-én a küzdelmet, és az ezzel járó áldozatot ahhoz, hogy méltó életet élhessen. Vagy inkább Hamlet szavaival élve úgy véli, hogy „inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni”, és hogy aztán „ekképpen sok nagyszerű merény medréből kifordul, s elveszti tett nevét.” És végül a legfontosabb kérdés, hogy maradt-e elég becsülete a modern embernek ahhoz, hogy se megfélemlítéssel, se korrumpálással ne lehessen eltéríteni a szakrális rend helyreállítására irányuló szándékától. Ezekre a kérdésekre ma nincs és egyhamar nem is igen lesz megnyugtató válasz.
Bogár László
Valóban nincs új a nap alatt, a mindet elpusztító rendezetlenségi lejtőn való lefelé sodortatást úgy lehet megállítani, hogy megállunk. És visszafordulni pedig úgy, hogy visszafordulunk. Nem nagyon hiszem, hogy valamilyen titkos „csodafegyvert” kellene (pláne vadonatújat) konstruálnunk. Az ember számára mindig egyetlen csodafegyver volt, van és lesz és ez a hit. A rendíthetetlen hit abban, hogy a Teremtésben rend van, és a méltó emberi élet legmélyebb talapzatát e rend megőrzésére való szelídséggel és alázattal végzett létmunka adja.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
