A rockzene történetének dicsőséggel és tragédiákkal gazdagon teleírott krónikájában nincs két egyforma történet. Nem létezik egyetlen, és mindent felülíró recept a sikerre, s a kezdeti eredmények sem jelentenek hosszú távú garanciákat. Ahány együttes és előadó, annyi sajátos történet, formula, élettartam és kicsengés.
Van, aki csak hosszú és kitartó munka után jut a csúcsra, s marad aztán ott hosszú időn keresztül, van akinek ez egyik napról a másikra sikerül, s csak szerencséjének és kitartásának köszönheti aztán, hogy sikere tiszavirág életű lesz-e vagy tartós regnálás, s megint vannak, akik gyorsan a közbeszéd részeivé lesznek, s üstökös gyorsaságával lobbannak aztán el, ám produktumuk, melyet az asztalra raktak, örök időkre itt marad velünk.
Sokszor nem kell, hogy egy diszkográfia több tucatnyi lemezt foglaljon magába, elég csak egyszer nagyot alakítani, s a kurtára szabott életút aztán fényes csillagként ragyog a rockzene egén. Ezen rövid életű, mindösszesen egyetlen nagylemezt kiadott zenekarok sorába tartozik A Blind Faith, a Derek and the Dominoes vagy éppen a Sex Pistols is. Jelen epizódban Eric Clapton, Ginger Baker, Steve Winwood és Ric Grech rövid életű supergroupja, a mindösszesen pár hónapon át létezett Blind Faith-é a főszerep.
E szóban forgó hihetetlen tehetséggel és igen speciális hangzással bíró együttesnek mindösszesen néhány hónapnyi idő jutott a hippikorszak csúcsaként számon tartott 1969-es évben. A zenei világ s azon belül is a brit rockszíntér úgy sistergett akkoriban, mint egy túlhajszolt erősítő. Az egyre-másra bemutatkozó zenekarok száma gombamód szaporodott, egymást érték a mindig újabb és újabb zenei csodaként számon tartott formációk, melyek egy egész generáció ízlésére és világlátására voltak hatással.
A Stones, a Pink Floyd és a Led Zeppelin három csupán az akkoriban alakult vagy már évek óta változatlan tündökléssel jelen lévő zenekarok közül. A Beatles már kifutóban volt, Jaggerék minden korábbinál nagyobb erőre kaptak, s kurta életű legendás zenekarok alakultak és szűntek meg sűrű egymásutánban, szinte felfoghatatlan sebességgel és már-már követhetetlenül. Az Eric Clapton, Ginger Baker és Jack Bruce nevével fémjelzett power trio, az üstökösi pályát leíró Cream nemrégiben oszlott fel, miközben a Steve Winwood nevével fémjelzett Traffic épp csak szünetet tartott, a rajongók pedig új gitárhősök és új csodák után sóvárogtak.
És akkor jött a Blind Faith, hogy elemi erővel berúgja a zenei világ ajtaját: négy zseni, akiknek papíron mindenük megvolt ahhoz, hogy ők legyenek a következő nagy dobása a brit zenei univerzumnak. Papíron, ám az égieknek egészen más terveik voltak a négy virtuózzal.
1969 tavaszán Eric Clapton és Ginger Baker – a Cream két frontembere – újra egymás mellé sodródott. Clapton ugyan megfogadta, hogy soha többé nem akar „szupergrupban” játszani, de a sors (és Steve Winwood) másként gondolta. Winwood, a Traffic vezére, a Hammond orgona virtuóza, s a brit rock egyik legkülönlegesebb, összetéveszthetetlen hangja éppen zenekar nélkül maradt, s mivel korábbról is ismerte már Claptont, magától értetődőnek tűnt, hogy alkalmanként leüljenek örömzenélni egymással.
A jammelgetések hamarosan vérbeli próbákká alakultak, melyekhez csakhamar csatlakozott Ginger Baker, majd a Family együttes basszusgitárosa, Ric Grech is – így alakult meg a Blind Faith, a rocktörténelem minden korábbinál erősebb szupergroupja, az összeférhetetlen virtuózok társasága, akik már összeállásuk pillanatában kimondták halálos ítéletüket.
Az elvárások óriásiak voltak, a sajtó első pillanattól fogva új csillag születéséről beszélt, a közönség pedig tűkön ülve várta, milyen vadonatúj legenda jelenik meg a rock zene mindig viharos egén. A menedzsment pénzt, a rajongók mítoszt kívántak. A gond azonban nem volt más, mint hogy az együttesnek nem volt előre lefektetett iránya. Négy különálló zenei világ és lerombolhatatlan egó versengett egymással egy zenekar határain belül. Mind a négyen útkeresők voltak, ám kutatások s vágyuk igazi netovábbját egyikük sem ismerte. Maguk sem tudták, mi felé sodródnak, de vágyták azt a távoli és fényes, nagybetűs újdonságot.
A felvételek a Morgan és az Olympic stúdióban készültek Londonban, s a zenekar mindösszesen hat dalt rögzített – olyanokat azonban, melyek mindmáig csúcsteljesítménynek tekinthetők! A lemezindító Had to Cry Today azonnal beszippantja a hallgatót. Mindjárt legelső akkordjaival bűvkörébe zár minket ez a különleges zenekar, s onnantól fogva nem is ereszt el a korong utolsó másodperéig. Istenem, mennyit hallgattam én ezt fülesemen keresztül, Pozsonyban tömegközlekedve… 8 perc tömény gyönyör! Winwood hangja, Clapton gitárjátéka, Baker tömör dobalapja! Mennyei!
A Can’t find my way home Steve Winwood csúcsteljesítménye – egy gyönyörű, nem egészen evilági ballada, egy melankólikus, idealista dalremek, mely mindig ugyanoly üdeséggel hat az emberre, mint ha csak legelőször hallaná. Különleges, már-már szakrális élmény hallani e dalt.
A soron következő Well all right című dal az egyetlen olyan nóta a korongon, mely nem a zenekar kútfőjéből származik, hanem feldolgozás. Nem akármilyen azonban. Tovább emeli az album fényét, hogy aztán az A oldal Clapton egyetlen, az albumra szánt személyes hangvételű, önreflexív imádságával, a Presence od the lord című gyönyörűen megírt darabbal, az album leginkább Claptonos pillanatával érjen véget.
A B oldal a Sea of joy című nótával indít, melyben a basszusgitáros Rick Grech megmutatja, milyen az, mikor egy rockzenész a hegedűnek is virtuóza. A lemez záró darabja és mintegy méltó megkoronázása Ginger Baker virtuóz 15 perces dobőrülete, a Do what you like címre hallgató kompozíció, mely elemi erővel tör a hallgatóra, hogy jól fejbekólintsa, majd felfalja azt. Zseniális darab.
A nóta nem mellesleg tökéletesen megmutatja a zenekar erőviszonyait: 4 zseni, akik minden erejükkel egymás erejének kioltásán dolgoznak. Nem férnek meg egymás mellett, mert 3 ekkora egó, mint Ginger, Eric és Stewe nem szoríthatók be egy ilyen zenekar kereteibe, szegény Grech pedig hiába igyekezett lépést tartani társaival, esélye sem nyílott erre.
A próbák és a koncertek feszültek voltak, az egók és a virtuozitás csatázásai folytak. A sztárságban egyébként is megcsömörlött Clapton egyre inkább háttérbe húzódott –a Delaney & Bonnie névre hallgató zenei formáció irányába kezdett kacsintgatni (akikkel később nem mellesleg koncertlemezt is kiadott)…
S ha a Blind Faithről bezélünk, lehetetlenség nem szólni első és egyetlen albumuk botrányos borítójáról, melyért napjainkban súlyos milliókat érő pert akasztanának a zenészek nyakába. A borítón ugyanis egy meztelen, 11 éves, vörös hajú lány látható, amint egy ezüst repülőgépet tart a kezében (fallikus szimbólum? Tudja a fene!). A kép az eredeti koncepció szerint a „vak hit” (blind faith) ártatlanságát szimbolizálta. A közvélemény viszont pornográfiát látott benne, így az amerikai kiadásra sietve új borítót nyomtattak. Persze ahogy az lenni szokott, hiszen a rossz reklám is reklám, ez a kis incidens felerősítette a lemez iránti érdeklődést, s az album pillanatok alatt aranylemez lett.
A lemez kiadását követő turné viszont maga volt a teljes őrület. A rajongók mást vártak, talán maguk sem igazán tudták mit, de leginkább Cream– és Traffic-számokat, miközben a zenekar tagjai között egyre csak nőtt a távolság. A Hyde Parkban tartott bemutatkozó koncertet csakhamar a banda kurta tündöklésének záró akkordjai követték, s a banda a maga nemes csendjében feloszlott.
Nem sok adatott meg nekik, de amit hátrahagytak, több, mint amit a legtöbb zenekar kívánhat magának. Egyetlen lemezük a hippikorszak kicsúcsosodásának egyik legfényesebb és legkülönlegesebb albuma, mely se nem politizált, se nem gondolta túl önmaga jelentőségét, mégis egy korszak zenei érzésének egyik legtisztább tanúságtétele lett.
Jó (újra)hallgatást kívánok!
Kerepesi Igor
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
