106 éve, 1915. június 23-án kezdődött az a több mint két évig elhúzódó összecsapás-sorozat az észak-olaszországi Isonzo folyó mentén, amelyben az első világháborúban elesett több mint ötszázezer magyar katona mintegy fele lelte halálát.
A „nagy háború” kezdetekor Olaszország a központi hatalmak, vagyis Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese volt, de semleges álláspontra helyezkedve nem vett részt a harcokban.
Miután az antant hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország) az 1915. április 26-án aláírt londoni egyezményben Rómának ígérték Trentinót (Dél-Tirolt), Triesztet, az isztriai partvidéket és néhány dalmáciai szigetet, valamint az Albánia fölötti protektorátust, Olaszország az ő oldalukon lépett be a háborúba, és május 23-án hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának.
A Monarchiának így – Szerbia és Oroszország után – már a harmadik fronton kellett harcolnia, és a váratlanul kialakult olasz arcvonalon eleinte csak védekezésre szorítkozhatott. Az olasz haditerv szerint a Júliai-Alpokban támadó főerő az Adriai-tengerbe ömlő Isonzo folyó völgyében jut be a Monarchia hátországába, majd két részre oszlik: az egyik folytatja útját Karintia, a Dráva felé, míg a másik délre vonul, hogy elfoglalja Triesztet és az isztriai partvidéket.
Az offenzíva azonban – hiába voltak az olaszok kétszeres létszámfölényben – 1915. június 22-én elakadt a megerődített osztrák-magyar védelmi rendszeren. Az előrenyomulást a magas hegyláncok, a rendkívüli terepviszonyok és az akadozó ellátás is hátráltatta, miközben a Monarchia seregeinek parancsnoka, Svetozar Borojević tábornok egyre kapta az erősítéseket.
A 80 kilométeres fronton mindkét fél számára rendkívül súlyos veszteségekkel járó állóháború alakult ki. Az olasz seregek a következő két évben tizenegy ütközetben kísérelték meg áttörni az osztrák-magyar védelmi vonalat, a legvéresebb ütközetek a hírhedtté vált Doberdó-fennsíkon zajlottak.
Az olaszok 1915 folyamán négy nagy támadást indítottak – a tüzérségi előkészítés után a gyalogosok rohamoztak, s a lövészárkokban kíméletlen szuronyharc folyt –, de a próbálkozások sorra kudarcot vallottak. Bár 450 ezer olasz katona állt szemben mintegy 200 ezer osztrák-magyarral, az olaszok felszereltsége és hadvezetése gyengébb volt, lovasszázadaikat a terepviszonyok miatt nem tudták hatékonyan bevetni, és akadozott az utánpótlásuk is.
A Doberdói-fennsíkon zajlottak a legvéresebb harcok
Az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna nem volt kiemelkedő stratéga, katonái körében sem volt népszerű, ellenfele, Borojević vezérezredes viszont kiváló terveket dolgozott ki a védekezésre, így a Monarchia e frontszakasza lett a legstabilabb és legszervezettebb.
1916-ban az olaszok újabb öt alkalommal próbálkoztak az áttöréssel, de a hatodik isonzói csatában elért siker ellenére, amikor elfoglalták Görzöt (Goriziát), és 20 kilométer mély hídfőállást építettek ki, döntésre nem tudták vinni a dolgot. 1916. augusztus 28-án Németország is hadat üzent Olaszországnak, 1916-1917 telén német hadmérnökök segítettek megerősíteni az isonzói frontszakaszt. A stratégiai helyeket további védművekkel látták el, amelyek meghatározó szerepet játszottak az újabb két olasz támadás kivédésében.
Mivel az orosz fronton az 1917. nyári Kerenszkij-offenzíva összeomlása után már nem kellett támadástól tartani, a központi hatalmaknak jelentős létszámú hadereje szabadult fel. Az olasz főparancsnok, Cadorna 1917 augusztusában egy utolsó, ezúttal frontális támadást indított, amely némi területnyereséget hozott, de Triesztet nem sikerült elfoglalnia. A Monarchia csapatai azonban az összeomlás szélére jutottak, s egy újabb támadásnak valószínűleg már nem tudtak volna ellenállni.
A bécsi hadvezetés ekkor a németek segítségét kérte, s úgy döntött, az erősítés megérkezése után, a csaták történetében első alkalommal támadást indít. Az osztrák-magyar és német seregek a 12. isonzói csatában, 1917. október 24-én Caporettónál (ma Kobarid) áttörtek, s szinte elsöpörték az olaszokat, akik csak egy hónappal később, mintegy száz kilométerrel nyugatra, a Piave folyónál tudták stabilizálni a frontot.
Olasz egységek a Piave folyó közelében
Az isonzói csaták az első világháború úgynevezett „felőrlő” harcai közé tartoztak, viszonylag kis területen, nagy létszámú hadseregek csaptak össze. A hadműveletek jelentős területi nyereséget nem eredményeztek, ugyanakkor mindkét részről nagyszámú sebesült és halott maradt a csatatéren.
1918 tavaszán IV. Károly király parancsára négy emlékoszlop készült a folyó partján az elesettek emlékére. A harcok mementójaként a magyar katonák 1917-1918-ban kápolnát építettek a Doberdo del Lagóhoz tartozó Visintini faluban, de felszentelésére már nem kerülhetett sor, mert véget ért a háború, megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia.
A helyi lakosok, jórészt földművesek hetvenöt esztendőn át nem szakrális, hanem mezőgazdasági épületként használták a kegyhelyet. 1992-ben egy északolasz hagyományőrző egyesület és a győri Isonzó Baráti Kör, Szunai Miklós magánvállalkozó segítségével, megkezdték a teljes restaurálást. A Cappella Ungheresét 2009-ben Sólyom László köztársasági elnök avatta fel.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »