Tud valamit Juhász Tibor, valamit, amit nagy általánosságban minden átlagolvasó (én) tud vagy alattomban sejt, történetesen hogy mióta világ a világ: vannak az átlagembertől (én) különbözők, vannak nagyon szegények és elesettek, nélkülözők, mert szükséget szenvedők, a város peremén élők, nincstelenek, rászorulók, kiszolgáltatottak.
Csak épp nem gondolunk rájuk, nem törődünk velük: vagy mert nincsenek nap mint nap a szemünk előtt, vagy mert ha meglátjuk őket, messziről, szemérmesen félrenézünk, mintegy tapintatból, mintha ők tehetnének arról, hogy éhesek és fáznak. S persze, részben ők tehetnek róla, amint ezt rögtön az első vers (Szükség) egyik sora mondja: „Ha segélyt kapnak, drogra, italra költik”. Vagy másutt (Elfogyasztani, tönkretenni): „Mikor érzik, hogy hűl az idő, / buszjegyre többet már nem költenek, / taxival mennek haza a városból”. Látható, hogy a versek nemcsak a hiteles kép rögzítésében érdekeltek, hanem mozgósítják a segélyen élőkről alkotott sztereotípiákat is, miközben alátámasztják az ismert József Attila-sort és az azonos című versét: Aki szegény, az a legszegényebb.
Az Amire telik hátsó borítója két nagyon lényeges meghatározással szolgál a verseskötetről: egyfelől, hogy ezek „szociografikus versek”, másfelől, hogy a költő „szenvtelen hangon írja az együttérzés verseit”. Arra tapint rá, ami elsődlegesen valóban kiszűrhető a műből: hogy szerzője elmerült a témában, vélhetően személyes terepmunka során vagy más gyakorlati élettapasztalattal, s hogy a puszta tények tárgyilagos, színezetlen, nem dramatizált képét adja. Ritkaság, de ez a verseskötet a végén felsorolja a felhasznált irodalmat is. Azaz Juhász Tibor utánajárt a dolgoknak, nemcsak a terepen, hanem a szakirodalomban is. Persze, itt is érvényes, hogy a tények jelzésértékűek, s ne feledjük egy pillanatra sem: költészetről van szó. A felhasznált irodalomban szereplő egyik tudósítás (Patkány mászott ki egy panelház vécéjéből) szépen visszakereshető a világhálón: egy rövid, kifejezetten minimalista újsághír, mely lényegében csak annyiról tudósít, amennyi a címében is bennfoglaltatik. (Megtudjuk azt is a „patkányszakértőtől”, hogy a patkányok a szennyvízcsövön akár a második emeleti lakásig is felmászhatnak. Amit csak azért említek, mert rögtön cáfolni is tudom: a patkány a panelháznak a legfelső emeleti vécéjébe is fel tud jutni – ismerősöm, aki ezt mesélte, annyiszor találta magát szemben egy ilyen patkánnyal, hogy nevet is adott neki; ott üldögélt a vécécsésze szélén.) Említést érdemel a felhasznált irodalom első tétele is, Palotai Boris Sztálinvárosi gyerekek című ifjúsági regénye, amely azt sugallja, mintha a Juhász Tibor-versek környezete a valamikori és a mai Dunaújváros volna – nem így van, ha ezen a nyomon indulnánk el, leszűkítenénk a szegénység terét egyetlen városra. Adalék: a Bookline a „kortárs” kategóriába sorolja ezt a Palotai-művet, amihez annyit fűznék hozzá, hogy a fényes szelek ideje az ötvenes évekkel s az ipari forradalommal együtt a múlté ugyan, a Juhász Tibor-féle elesettség- és szegénységversek azonban sajnálatosan jelenkoriak és kortársak. Még említsük meg a felhasznált irodalom jegyzékéből Karsai Ervin munkáját: A cigányok lakásépítése a sátortól a kőházig – ez az egyetlen előfordulása a cigány szónak az egész kötetben.
Látható, van ennek a műnek egy nagyon könnyen kitapintható és konkrét témája, s ezt támasztja alá, mintegy megerősítve tárgyát a felhasznált irodalom is, nemkülönben a nagyon pontos verscímek (a szerző egészen kiváló címadó), de akkor s azáltal nyújt maradandó élményt, ha nem feledjük: verseskönyvről van szó. A Végérvény című vers jól példázza ezt: a füst, a pohár után nyúló kéz, a munkavédelmi bakancs, a sár, a nyál, a fekete por, a mocsok, a bőrkeményedés mind-mind olyan kifejezések, melyek a szegénység, a munkásság, a kiszolgáltatottság képzetét hívják elő, miközben a vers ezzel a poétikus kétsorossal indít: „A félhomály besűrűsödik, / elrejt vért és vonaljegyet.” Juhász Tibor tud valamit, amit kevés művész: költői képei konkrét valóságelemeket és valóságokat hoznak mozgásba, a szerencsétlenség valóságát, de azt nagy ívben kerüli, hogy ezek a reáliák poétikai magasságokba lényegüljenek. Verseiben a nyomor nyomor marad, a kilátástalanság távlatok nélküli, a magány társtalan. Máshogy mondva: nem hatásvadász. Történeteket beszél el, apró epizódokat, s azzal éri el hatását, hogy ezeket nem személyesíti, inkább távol tartja magától: egyszerűen közöl, mint aki tényeket sorakoztat. Olyan tényeket, melyekhez nem szükséges sem magyarázat, sem kommentár: a maguk elképesztő tartalmával dísztelenül is tüntetnek.
Megrázó kötet, mely egyben a versről és a költészetről való elképzeléseinket is átértelmezi, kitágítja. Persze, nyomasztó, de nem azért, mintha sötét tónusokban látná a világot, hanem mert szűrő nélkül láttatja. Olyannak, amilyen. És azt is szépen végigviszi, mi minden tartozik a szegénységi bizonyítványunkba, mert hiszen a miénk is, nem csak az elszenvedőké: a bolti lopástól a családi erőszakig nagyon széles és színes a paletta.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
