Évfordulók jönnek és mennek. A magyarság legtragikusabb évfordulója a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulója, melyről nem lehet nem beszélni száz év múltán sem.
Történt, hogy a párkányi lapban (Párkány és Vidéke) megjelent Tokár Géza cikke Trianonra emlékezve címmel, érintve azt a száz évet, amely alatt oly sok sérelem történt e kisvárosban is Trianon következményeként.
Hogy csak a legfájóbbakat említsem: 56 évig nemcsak csonka híd volt, de olykor megalázó ellenőrzéssel nehezített, idegeket romboló határátlépés komppal, majd hídon, ha Esztergomba akartunk átkelni. Apáinktól, anyáinktól, akiknek Trianonig a hazájuk volt a Duna jobb partja is, egy tollvonással elvették az addig a mindennapi élethez tartozó átjárás lehetőségét, s halálukig nem mehettek át, vagy legfeljebb évente kétszer. Majd ők élték meg a háború utáni „békés időben” a következő traumákat: a kitelepítést, reszlovakizációt, és állampolgársági megvonások gyötrelmeit, a magyar iskolák bezárását.
S aztán a gyermekeik, bátyáink, nővéreink, akik nem mehettek a párkányi gimnáziumba, mert ott nem nyílt magyar osztály. A bátyámat az 50 km-re lévő komáromi magyar gimnáziumba járatták a szüleim. Majd jöttünk mi, a hetvenes években, amikor összevonták a gimnázium magyar igazgatóságát a szlovákkal, s ott veszett el a színvonala a magyar gimnáziumnak. Máig így maradt.
Amikor a járást összevonták, a falunkat Párkányhoz csatolták harminc évre, a hegyekből idehozták a papírgyárat és a legjobb termőföldeket tönkretették, a falusi népet degradálták, a lakosság nemzetiségi arányát felhígították – az egykori tiszta magyar város vegyes lakosságú lett.
Nem a párkányiak asszimilálódtak annak idején, ők magyarok, vagy zsidók maradtak, hanem lejöttek a szlovákok a gyár vezetésébe, a hivatalokba, s minden megváltozott. S történt mindez békésen, de Trianon következményeként.
Egyetlen hiteles helytörténeti kiadvány sem született az elmúlt hetven év alatt, pedig azóta turisztikai nevezetesség lett az ország legdélibb csücske. Forrásvize és az esztergomi bazilika látványossága miatt, földrajzi adottsága okán. Na meg az Orbán- és Dzurinda-kormány jóvoltából 2001-ben felépült Mária Valéria hídnak köszönhetően is.
Mert Esztergom az egykori hazánk első fővárosa volt, és első királyunk, Szent István szülőhelye. Szakrális történelmi hely marad ez mindörökre. S ezt rombolta le Trianon,
Mert e „szerencsétlenül járt” városkában még egy emlékműve sincs a magyar történelem azon szakrális részének, amely a kort idézi. Az egyetlen történelmet idéző szakrális hely a Szent Imre védnöksége alatt álló katolikus templom. De abba is bekerültek pár évtizede a Cirill- és Metód-ikonok Orosch Ján plébános jóvoltából. Holott e két hittérítőről nem volt tudomása e tájon elődeinknek, csakúgy, mint Ľudovít Štúrról sem, aki szobrot kapott a Duna-parton, az esztergomi bazilikánál álló Szent István-szoborral szemben.
A városban élő alig 30 százaléknyi szlovákságnak viszont mindent lehet. 2019-ben a városi szabadtéri színpadra szólította egy magánszemély a városban élő szlovákokat, Csehszlovákia felszabadulásának századik évfordulójára emlékezni. Tele volt a város Benešt és Štefánikot ábrázoló plakátokkal. Senki nem tiltakozott, pedig ránk, magyarokra nézve ez sértő volt, hiszen még hetven százalékban élünk itt.
Elfogadták, mint Trianon megannyi felsorolt, ránk zúdított következményét.
S most pedig a testület egyik magyarnak gondolt képviselője hallatta szavát, hogy le kell váltani a magyar nemzetiségű főszerkesztőt a cikk megjelenése miatt. A másik, apai ágon színtiszta magyar ősökkel rendelkező, anyai ágon szlovák képviselő ezt megerősítette, majd a harmadik, nem tudni hova tartozó, de sokak magyarnak hitt képviselője szintén helyesnek tartotta a főszerkesztő elbocsátását. S a maradék 3-4 magyar képviselő nem tudni, hogyan nyilvánult meg.
Kérdésem: vajon meddig megy ez a szlovákosítás ebben a városban? Meddig hallgatnak még a magyar képviselők? Meddig lesz még a magyar a magyar ellensége?
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
