Majdnem napra pontosan negyedévvel ezelőtt írtam többek között Eszenyi Enikőről, és arról, miként estek neki saját elvtársai, miután nem volt hajlandó részt venni a "megvédjük a színházak szabadságát" nevű balliberális hisztiben. Akkor megjegyeztem azt is, hogy ez a "távolmaradás" semmi esetre sem "jobboldali elhajlás" a hírhedten liberális Eszenyitől, csupán szakmai berkeken belül kívánta megoldani a "problémát". Nos, úgy látszik azóta tovább szorult a hurok a művésznő körül, vagy közelebb került a liberális guillotine-hoz pár lépéssel, kinek melyik hasonlat tetszik jobban.
Eszenyi több, mint 10 éve áll a Vígszínház élén, ahová még az egyel korábbi balliberális városvezetés pakolta, és furcsa mód a decemberi "rebellis viselkedése" előtt sem a kollégáknak, sem pedig a balliberális lapoknak nem volt problémája az igazgatónővel. Azóta összeszedni is nehéz lenne, hány kollégája támadja őt nyíltan, különböző sajtóorgánumokban. Többek között agresszív, túlságosan elnyomó vezetőtípusként ábrázolják, és a sok hasonló, támadó nyilatkozat közepette az embernek az az érzése támad, mintha Eszenyi maga lenne a sátán, vagy legalábbis egy féktelen despota. Tegyük fel, hogy így van, mert miért lenne okunk kételkedni, de azért "van még itt egy kis aprócska probléma", ahogy Columbo mondaná. Ha valóban olyan mértékben terrorizálja az igazgatónő a saját kollégáit, ahogyan az számos nyilatkozatban napvilágot látott (a legtöbben "verbális erőszakra" hivatkoznak, de nekem a "hozzám vágta a cipőjét" volt a személyes kedvencem), akkor ezek miért nem derültek ki az elmúlt bő tíz év alatt? Az igazgatósággal járó hatalom – a nyilatkozó exkollégák szerint legalábbis – elég hamar felszínre hozták Eszenyi zsarnoki tulajdonságait, amelyek minden valószínűség szerint eleve ott lappangtak benne. A "megbántott volt kollégák" miért éppen most látták fontosnak azt, hogy kitálaljanak a színésznő viselkedéséről, illetőleg nyilatkozatot adjanak ki ellene? Egyes történetek lassan 10 évesek lesznek, mégis feltétlenül fontos volt megosztani azokat egy évtizedes távlatból.
Nincs okunk feltételezni, hogy ezek a történetek ne lennének igazak (mint ahogy azt sem mondhatjuk 100%-ra, hogy minden így történt, és nincsenek-e esetleg kissé felnagyítva, csak a "cél" kedvéért), és nem áll szándékomban védeni Eszenyi Enikőt sem. Azonban jó okunk van úgy gondolni, hogy az igazgatónőre zúdult össztűz annak a liberális hadjáratnak a része, amelyről a cikk elején írtam. A balliberálisok szellemi örökösei ugyanis "házon belüli sportot" űztek abból, hogyan lehet a másként gondolkodók mellett saját elvtársaikat is megtizedelni. "Jó kommunista a párját ritkítja", tartja a mondás. Hangsúlyozzuk még egyszer, hogy itt nem arról van szó, hogy Eszenyi revideálta volna korábbi nézeteit, és jobboldalivá vedlett volna, egyszerűen csak kissé eltért a "hivatalos menetrendtől", ez pedig elég volt az amúgy is balliberális hegemónia alatt senyvedő magyar színházi életnek, hogy kilövési engedélyt adjon rá. Joggal vetődik fel a kérdés az emberben, hogyha így viselkednek az egykori "elvtársnővel", mit tennének azzal, aki nem az ő holdudvarukból kerül ki?
A történet végül odáig fajult, hogy a Vígszínház dolgozóiból álló szakszervezet elsöprő többséggel szavazott Eszenyi ellen, ami egyértelmű bukásnak könyvelhető el az igazgatónő részéről. "Távol maradni is politika, Enikő", emlékeztet minket a decemberi Eszenyi-ellenes performansz, és bátran húzhatunk egy folytonos vonalat az akkori és a mostani támadássorozat között. Mert akit 2011-ben nem zavart eléggé, hogy nyilvánosság elé álljon egy "verbális erőszakoló" igazgatónő ellen, annak hirtelen miért lett olyan fontos ugyanez, itt, 2020-ban?
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
