A pécsi jezsuita Pius Gimnázium 1912–1948 közötti történetét feldolgozó könyv október végi bemutatóján jelentette be Forrai Tamás SJ, hogy csaknem 80 év elteltével a provincia harmadik pécsi missziója érkezik az egyházmegyébe. Forrai Tamást, aki az egykori jezsuita Pius Gimnázium örökségére építve ősztől az egyetemi lelkészség munkájába kapcsolódik be, misszióról, újrakezdésről kérdezték.
– Színes és nemzetközi szolgálat az öné, beleértve az egyetemi éveket és a rendtartomány kötelékében végzett szolgálatát. Kezdjük azzal, hogy történelem-latin szakon végzett az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen 1989-ben, majd pedig filozófiai és teológiai tanulmányokat folytatott a Pázmány Péter Akadémián. 1990-ben belépett a Jézus Társasága rendjébe, ahol a noviciátus után további filozófiai és teológiai tanulmányokat folytatott Münchenben és Dublinban. A „magisztériumi”, gyakorlati időszakában megbízták a budapesti Faludi Ferenc Akadémia megszervezésével. 1998-ban Budapesten szentelték pappá. Ezután a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium nevelési programjának kidolgozásában vett részt, 1999–2010 között a gimnáziumot igazgatóként irányította. 2010-ben a rend magyarországi tartományfőnökévé nevezték ki, míg 2017-től 2024 őszéig a torontói magyar közösséget vezette plébánosként. Melyik az a szolgálat, feladat és helyszín, amelyet kiemelne ebben az igazán mozgalmas életútban?
– Nem tudok egyet sem kiemelni, mert mindben megajándékozottnak érzem magam. Mindegyik szolgálat különleges, ám nagyon különböző volt. Az utolsó kommunista neveltetésű generáció tagja vagyok, akik között az volt elfogadott, hogy beállunk egy munkahelyre, és onnan megyünk majd nyugdíjba. Ebben a közegben
Így mindegyik szolgálati helyen lekerekített egészet tudtam átadni, ami jó volt a szolgálatnak, nekem és annak is, aki utánam következett. Ezért nem tennék különbséget, hiszen mindenhol mást tanultam, mást tapasztaltam, más volt a feladat, melyek érdekes módon egymásra épültek.
– Ahogy korábban Ön fogalmazott, a jezsuiták 3.0-ás missziója 2024 őszén Pécsen elstartolt. Az Ön személyében újra jezsuita pap költözött a püspökségi székhelyre. Melyek voltak a Pécsre vezető út előzményei?
– Két kiemelkedő misszió volt már itt előzőleg, amit a történelem elsodort. A török előtt is voltak itt jezsuiták, a török kiverése után pedig elsőként telepedtek meg, átépítve a dzsámit katolikus templommá. Részt vettek az első katolikus gimnázium felépítésében, melynek utódja a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma. Az akkori jezsuita jelenlétet a felvilágosodás korának egyházellenesége verte szét az 1770-es években. Egy nagyon nehéz újrakezdés után 1909–1910-ben jött újra Pécsre a jezsuita közösség, akik erős megszólítást kaptak az akkori püspök részéről egy oktatási intézmény, az akkor megálmodott Pius Gimnázium működtetésére. Ez annak idején az ország legkorszerűbb iskolaegyüttese volt. Ezt a második missziót a ’48-as államosítás, majd ’50-ben a szerzetesrendek beszüntetése felszámolta.
Aztán volt egy köztes, a kommunizmus alatti újraindulás a Pécshez közeli Püspökszentlászlón, egy varázslatos kis zsákfaluban, ahol a jezsuita szolgálattevők az 1960-as években az ottani öregotthon árnyékában lelkigyakorlatos mesterként tevékenykedhettek. Ebből az illegalitásból kezdetben egy különleges atmoszférájú lelkiségi hely, majd a ’90-es években egy lelkigyakorlatos ház nőtte ki magát, amely nekem is és nagyon sok jezsuitának volt a hivatásunk bölcsője, nagyon sokat jártunk ide vissza. Így az elmúlt három évtizedben újra és újra felmerült, hogy jó lenne Pécsre visszajönni.
A ’90-es évektől pedig már az is felmerült kérdésként, hogy belevágjunk-e újra egy gimnáziumba? És ha igen, akkor hol? Pécs és Miskolc merült fel helyszínként. De akkor úgy tűnt, hogy Pécsen már itt vannak más szerzetesek, így mentünk Borsodba, ahol a nagyobb szükséget láttuk.
– Pécs neve azonban továbbra sem merült feledésbe a magyarországi rendtartományban, melynek köszönhető, hogy ma itt, a pécsi püspökség épületében beszélgetünk. Az újbóli jezsuita jelenlét pedig, épp úgy mint 115 évvel ezelőtt, ezúttal is a pécsi megyéspüspök személyes meghívásának köszönhető.
– A piusos öregdiákok részéről évtizedek óta folyamatos volt a megkeresés, a Pécsi Egyházmegye és Felföldi László püspök atya konkrét hívására pedig két évvel ezelőtt merült fel az új misszió terve. De a provincia választása nemcsak a meghívás komolysága miatt esett az ország délnyugati részére, hanem ily módon nyílt lehetőségünk arra, hogy a püspökszentlászlói jelenlétünknek megtaláljuk a másik lábát, mert azt éreztük, hogy az önmagában, a levegőben lóg. Kicsiny volta miatt ott nem lehet közösséget építeni, viszont egy pécsi lábbal együtt szép szolgálatot lehet elképzelni.
Amikor a provinciában az új missziók lehetséges helyszínei közül választottunk, nem a jó és a rossz, hanem a jó és a jó között dönthettünk. Az alapján, hogy hol nagyobb a szükség, hol nagyobb a hívás és a vágy, hol nagyobb a pasztorális gyümölcs lehetősége. Ahogy Felföldi László püspök atya fogalmazott,
No, az már világosan látszik, hogy létező dolgokra szeretnénk nagyon erősen építeni. Sok szép és élő gyökerekkel bíró közösség, csoport és intézmény működik itt, néha talán befelé fordulva. Mi mindig szinergiában gondolkodunk, azaz, hogy hogyan lehet összekapcsolni dolgokat. Talán mint külső, új szemként megvan a szabadságunk, hogy a helyi, már létező csoportokat egymáshoz közelebb hozzuk egy közös cél érdekében és így születhessen egy újabb lendület. Azt is fontosnak érzem, hogy nem feltétlen „intézményben” gondolkodunk, hanem egy szabadabb, mozgékonyabb, „missziósabb” formában.
Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
