Nagyszerű kollégám, Gábor László írása. S ha már Baudelaire… Olvassák el az Egy dög című versét. Azzá lett Franciaország, a legnagyobb szerelem…
Jelképek erdején át visz az ember útja
Nézzük a tényeket: egy afgán migráns felvágta egy 19 éves fiú hasát Lyon egyik elővárosában, a buszpályaudvaron, nyolc másik embert megsebesített – közülük hárman napokig szó szerint élet és halál között voltak. Ezek tények.
Szintén tény: az afgán migráns két különböző névvel és három különböző születési dátummal adott be európai uniós országokban menekültkérelmet, és szintén tény, hogy Franciaországban a kérelmét elfogadták.
Ezek a tények.
Ami most következik, az egy sajátos egymásra találás története. Egy ország – Franciaország – , amelynek állampolgárai nem akarnak rettegni (ez még érthető), és sokkal egyszerűbb saját magukat manipulálni és elfogadni mindenféle külső manipulációt. Egy kormány – a francia kormány – , amelyik a politikai korrektség és a politikai túlélés érdekében manipulál. Mindkét fél érdeke, hogy elhitesse és elhiggye a manipulációt. Nagy egymásra találás ez, kétségtelenül. Egy olyan országban, ahol a párhuzamos társadalom visszafordíthatatlanul kialakult, egy olyan országban, ahol Európában a legtöbb az illegális migráns, egy olyan országban, ahonnét Európából a legkevesebb illegális migránst tudják ténylegesen kiutasítani.
Az az igazság, hogy a francia embereket meg tudom érteni, akármennyire is furcsán hangzik. Azon a szombat estén, amikor néhány órával korábban, Villeurbanne-ban (azaz Lyon elővárosában) az afgán migráns a barbecue-nyárssal meggyilkolta a fiút, egy francia kisváros teraszán ültem. Több száz kilométerre Lyontól. Este tíz óra lehetett, és a félig-meddig sétálóutcában egy motor elment az étterem előtt. Ketten ültek rajta, mindkettőjükön sisak volt. Egy kicsit lassítottak – számomra teljesen egyértelműen azért, mert nézték, van-e hely a teraszon – , majd látva, hogy nincs, továbbmentek. Majd néhány száz méterre a terasztól megálltak, egy másik terasz előtt. Csakhogy amikor lassítottak, ott, ahol én ültem, a teraszon két-két pár is lehajolt az asztal alá. A mellettem ülő pár nem is óvatosan, hanem egyszerűen az asztal alá buktak. Néhány másodperc múlva (feltehetően hallva, hogy elmegy a motor) visszaültek, talán mondhatnám, hogy visszamásztak a székükre. Egyikük, egy harminc körüli nő, mintegy a világnak magyarázva, annyit mondott: látták maguk is az utast, olyan furcsán ült! És mutogatott a motor felé, hogy még mindig ott áll.
Az utas (feltehetően nő volt) csakugyan kicsit furcsán ült, nekidöntötte magát a motor támlájának, az egyik lábát az ülésen tartotta. Nagy motor volt, elég távol ült a motort vezető (feltehetően) férfitől. Nekem ez sem volt gyanús, hiszen lassan mentek, inkább csak önveszélyesnek tűnt.
Két-két franciának az étterem teraszán viszont inkább közveszélyesnek. Nagyon banális volt a jelenet, a félelmük – egy filmben ez kifejezetten dramaturgiai hiba lett volna (délután egy terrortámadás – én hadd hívjam azért annak – , este meg már rögtön félnek is egy kisvárosban). Szájbarágós és didaktikus jelenet lenne. Pedig így volt, láttam. És szégyen vagy nem szégyen, én is ideges lettem, egészen addig, amíg a motor (mintegy másfél perc múlva) el nem ment a másik terasz elől is és eltűnt az utca végén.
Ekkor még nem tudtam, bár erősen gyanítottam, hogy a lyoni terrortámadást hogy fogja tálalni a francia hatalom és a francia média. Pontosítok: amit gondoltam, annál is gyalázatosabban és nevetségesebben. Ez nem terrortámadás, hiszen a gyilkos telefonján nem találtak radikális üzeneteket. Nem muszlim terror, mert ugyan azt rikácsolta, miközben embereket vagdosott össze egy nyárssal, hogy „Nem olvastátok a Koránt!” és az is kiderült, hogy egy hozzá arabul beszélő embernek megkegyelmezett, de ez egy szakértő szerint inkább egy misztikus istenképhez kapcsolódik, nem konkrétan a muszlim valláshoz. És természetesen egy pszichiátriai problémáról van szó, tehát végképp nem lehet terroristának nevezni. (Mégis, melyik muszlim terrorista nem pszichopata is egyben? Normális ember szokott nekirepülni a World Trade Centernek esetleg felrobbantani magát egy francia focistadion előtt?) Ó, még drogozott is! Ez kifejezetten enyhítő körülmény. Lassan kialakul egy ártatlan ember (ember…) profilja.
Macron kormánya és az egész francia baloldal, ha már állampolgárait megvédeni nem tudja,inkább a jobboldali politikusokat kezdte támadni. Ugyanis néhány jobbközép és nemzeti jobboldali politikus a borzalmasan gyáva francia migrációs törvényeket kezdte bírálni. Jaj, csak azt a hibát ne kövesse el senki, hogy az illegális bevándorlást összemossa a terrorizmussal, jaj, jaj, jaj, csak ezt ne, ez lenne a legnagyobb hiba. (Sőt, mondhatnánk, egy 19 éves ártatlan francia fiú lemészárlása ehhez képest szinte apróság.) A lyoni szocialista polgármester, Macron bukott belügyminisztere egy órával a terrortámadás után már arról bölcselkedett, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan. (Gérard Collomb-nak hívják és arról nevezetes, hogy a szeretőjét évtizedekig közpénzen tartotta, majd amikor lebukott, azzal védekezett, hogy nem is kapott olyan sok pénzt.)
A hírtelevíziókban másnap már a terroristáról (elnézést, a labilis lelkiállapotú afgán férfiről) egyre kevesebb szó esett, a vasárnapi napot ugyanis elfoglalta a gyilkost elfogó buszsofőrök (valóban vitathatatlan) bátorsága, majd hétfőn a regionális újság, a Le Dauphiné Libéré az áldozatról is szót ejtett, rövid cikket közölt a fiúról.
Timothy Bonnet, így hívták.
Koncertre érkezett aznap Lyonba. Igen, 19 éves volt, egyébként Albertville mellett élt (Savoya) és két szenvedélye volt: a cukrászat és a versírás. Nyert is egy költészeti versenyt – egy cukrászsüteményt énekelt meg.
„L’homme y passe a travers des forets de symboles.” Baudelaire egyik legszebb és legbölcsebb sora. Jelképek erdején át visz az ember útja, így fordította magyarra Szabó Lőrinc. Jelképek erdején át visz az ember útja. Pontosan. Ezt valószínűleg tudták a regionális újságnál is, és egészen biztosan tudták a cikkből idéző Le Figaronál. A jelképek. Milyen alapvetőek, mennyire meghatározóak!
Cukrászat és versírás.
Cyrano de Bergerac. Ha egy francia ember életében csak három klasszikus darabot látott vagy olvasott, az egyik biztos, hogy a Cyrano volt. Iskolai tananyag. És persze az egyik leggyönyörűbb európai alkotás. Cukrászat és versírás. Az orr-monológ mellett a Cyrano leghíresebb és minden bizonnyal legszebb jelenete a második felvonás eleje. Ragueneau, a cukrász és költő, Cyrano barátja, a sütemények csomagolópapírjára ír verseket, de szívtelen felesége abba adja a gyerekeknek az édességet, amikor vesznek tőlük. És Ragueneau a gyerekek után szalad, kétszer annyi süteményt ad inkább, de visszaveszi a csomagolópapírt, hiszen azon vannak a versek. Cukrászat és versírás.
Micsoda jelkép. A test és a lélek szolgálata, egyszerre.
Nehéz magyar megfelelőt keresni, mert a tizenkilencedik század végi magyar drámák többsége (Csiky Gergely vagy Toth Ede) nem olyan színvonalú mű, mint Rostand-é és így érthetően nem is épült be a magyar emberek tudatába. De ha a huszadik század elejét nézzük, mondjuk Molnár Ferenc Liliomja eléggé a köztudatban van (irodalmi értéke egyértelműen a Cyranohoz mérhető, sőt). Nem lesz pontos az analógia, mert cukrász és költő ma is van, hintáslegények meg nincsenek. De ha Liliom figuráját egy egészen kicsit szabadabban képzeljük el, nem annyira rossz a példa. Vagyis, ha arról olvasnánk, hogy valaki a pesti Városligetben dolgozik, a körhintát kezeli, agresszív ember, de előjön belőle a jóság, amikor megtudja, hogy barátnője terhes, és mégis valamilyen bűnügybe keveredik – azért elég sok embernek eszébe jutna Liliom.
Cukrász és versírás, mint két szenvedély – ez az egyik leghíresebb és legszebb francia dráma egyik leghíresebb és legszebb motívuma.
És mennyire logikus, hogy a francia médiumok kerülték a párhuzamot. Hiszen a 19 éves fiú, Timothy Bonnet a régi értékek Franciaországát jelképezte. A kézműves ételkészítés és a költészet szeretete. És mivel egy meggyilkolt 19 éves fiúról beszélünk, minden fellengzősség nélkül megismételhetjük: a test és a lélek szolgálata, igen. Na, ezt a jelképet nem akarták kibontani. Timothy Bonnet, az 2019-ben megölt francia fiú és Ragueneau, a tizenkilencedik század végén írt, a tizenhetedik század első felében játszódó dráma halhatatlan szereplője.
Nem azért nem foglalkoznak ezzel a szívszorító és gyönyörűen jelképes párhuzammal, mert műveletlen emberek dolgoznak a francia médiumokban. Éppen ellenkezőleg. Ismerik a Cyranot, persze, hogy ismerik. Ahogy ismerik Baudelaire-t is.
De semmi szükségük jelképekre. Főleg, semmi szükségük a régi Franciaországot idéző jelképekre.
Forrás: 888.hu
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
